Tettazonosság a büntetőeljárásban – 2. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Wolters Kluwer Hungary kiadásában megjelent, dr. Tóth Géza által jegyzett Tettazonosság a büntetőeljárásban című kiadvány négy fejezetébe.

A Wolters Kluwer Hungary Kft. gondozásában megjelenő Tettazonosság a büntetőeljárásban című kötetben a szerző, dr. Tóth Géza a tettazonosság elvét vizsgálja, annak legtágabb értelmében, elemzését négy irányból megközelítve. Az első fejezetben a klasszikus tettazonosságot elemzi, amely arra a kérdésre ad választ, hogy a büntetőeljárásban miképpen érvényesül a doktrína a jogerőt megelőző terjedelmében. A második fejezetben a tettazonosság fogalmának jogerőn túli tartalmát analizálja, hogy az elv milyen körben blokkolja az új büntetőeljárás megindításának lehetőségét. Az Alaptörvénnyel a princípium alapjogi rangra emelkedett, ezért a harmadik fejezetben az alapelv alkotmányos büntetőjogi hatókörét veszi górcső alá. Az uniós bűnügyi együttműködés sarokpontját képző ne bis in idem-elv az SVE 54. cikke alapján közvetlenül alkalmazandó a magyar büntetőeljárásban, aminek hatásai a hazai jogalkalmazásban és jogalkotásban is azonosíthatók. Ennek érdekében a monográfia negyedik fejezetében a szerző az alapelv transznacionális érvényesülését vizsgálja uniós vonatkozásban, valamint a nemzeti bíróságok szemszögéből.

A monográfia az ítélkezés sarokkövét képező, a gyakorlatban kikerülhetetlen jogintézményt tárgyal, ami praktikus eligazodási pontot jelenthet a jogalkalmazók, különösen az ítélkező bírók számára, de az ügyészség és a védelem által ellátandó büntetőeljárási funkciókkal, feladatokkal összefüggésben is hasznos megállapításokat tartalmaz.

Az alábbiakban a műnek A ne bis in idem-elv, az azonosságfogalom a jogerőn túl című fejezetéből olvashatnak egy részletet.

1. A ne bis in idem-elv hazai szabályozása

1.1. A ne bis in idem-elv szabályozástörténete

A Bp. általános rendelkezései között a ne bis in idem-elv még nem található meg, az a részletszabályokból, így a Bp. 326. § 1. pontjából, valamint a Bp. 352. §-ának szabályozásából[12] olvasható ki, amely azonban nem konzekvensen rendelkezett, ugyanis nem az eljárás megszüntetését rendelte el res iudicata esetén, hanem felmentő ítélet meghozatalát. Továbbá megjegyzendő, hogy a jogszabály a „bűncselekmény” fogalmával illette az idem megjelölését.

Az 1951. évi III. törvény már az alapvető elvek szintjén a többszöri eljárás tilalma alatt a 6. §-ban rendelkezik az elvről, oly módon, hogy a már jogerősen elbírált bűncselekmény miatt ugyanazon személy ellen újabb büntetőeljárásnak – a perújítás és a törvényesség érdekében használt perorvoslat esetét kivéve – nem lehet helye. A szóhasználat az identicus meghatározására e jogszabályban is a „bűncselekmény”.

Az 1962. évi 8. törvényerejű rendelet 9. §-a már az „alapelvek” szintjén rendelkezik a tilalomról ugyancsak a többszöri eljárás tilalma alatt. Így a már jogerősen elbírált bűntett miatt ugyanazon személy ellen újabb büntetőeljárásnak – a perújítás és a törvényességi óvás esetét kivéve – nincs helye. E törvény szakít a bűncselekmény-fogalommal, és a „bűntettet” jelöli meg az eljárás tárgyául.

Az 1973-as Be. a tilalmat az alapvető rendelkezések közt szabályozza, a büntetőeljárás akadályai között, amely az 1998-as Be. és a Be. szabályozási modelljét is adja. Az 1973-as Be. 13. § d) pontja szerint büntetőeljárást nem lehet indítani, és a már megindult eljárást meg kell szüntetni vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a perújítás, a felülvizsgálat és a törvényesség érdekében emelt jogorvoslat esetét.[13]

A kivételek törvényi megfogalmazását leszámítva ugyanígy szabályozta a ne bis in idem-elvét az 1998-as Be. 6. § (3) bekezdés d) pontja is.

1.2. A ne bis in idem-elv hatályos szabályozása

De lege lata a kétszeres elítélés tilalmának eljárásjogi szabályait a Be. 4. § (3) bekezdése tartalmazza, amelynek értelmében büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.[14] A rendelkezés az identicus szempontjából a vádelvhez hasonlóan a tettazonosság és a személyazonosság[15] körét veti fel. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az alanyi terjedelmet illetően a Be. a „terhelt” helyett most már az „elkövetőt” jelöli meg a rendelkezés alanyaként, amely a büntető-eljárásjogi terminológia okán – álláspontom szerint – indokolatlan eltérés, a terhelt meghatározás helyesebb, ugyanis a terhelt nem feltétlenül elkövető is.[16]

Ahogy a tettazonosság kapcsán, úgy a jogalkotó itt is a „cselekmény” szóval jelöli a tilalom tárgyát, azaz az idem fogalmát. Az elméleti alapokat illetően irányadónak tekintendők a tettazonosság kapcsán kifejtett identicus álláspontok osztályozási szintjei. Ennek kapcsán obiter dictum jegyzendő meg, hogy a magyar jogirodalomban fellelhető munkák jelentős része a vád és az ítélet viszonyán túl nem, vagy csak marginális jelleggel foglalkozott az azonosság kérdésével, ennek okán a ne bis in idem-elv kérdésköre a magyar jogirodalomban finoman szólva sem nevezhető „túlírtnak”. Ugyanakkor a tettazonosság és a ne bis in idem-elv összefüggéseiből következik, hogy igazán értékesnek azon írások tekinthetők a témában, amelyek a tettazonosság alkalmazási körét a ne bis in idem-elv érvényesülésére kihatóan is megvizsgálták [Baumgarten (1889); Vargha (1889); Hárs (1943); Móra (1958b)], vagy ezt fordított irányból kísérelték meg [Tremmel (2003) 267.].[17] Az ismertetett szoros összefüggések kapcsán ugyanis a tettazonosság szűkre szabása (bűncselekmény-azonosság), valamint kitágítása (történeti esemény azonossága) hatással bír a ne bis in idem és a rendkívüli perorvoslatok alkalmazási körére [Tremmel (2003) 272.].

A fő kérdés ennek kapcsán, hogy mely fogalom mentén határozandó meg az azonosság tárgya, ebből a szempontból a bűncselekmény, a cselekmény és a (történeti) tényállás fogalmát kell kiemelni. A történeti tényállás vagy – ahogy a német felfogás nevezi – tett olyan konkrét történeti esemény, amely több cselekményt is magában foglalhat, utóbbi ugyanis a történeti tényállásban megjelenő, anyagi jog által értékelt immanens részelemet jelenti. Amennyiben pedig a konkrét cselekmény a bíróság értékelő, illetve minősítő tevékenysége eredményeként anyagi jogi jogszabály alá szubszumálható, tehát tényállásszerű, ezen túl pedig büntető-jogellenes és bűnös, akkor bűncselekmény(ek) valósul(nak) meg.

De lege lata kijelenthető, hogy a szakjogi ne bis in idem-elv kapcsán szabályozott cselekményfogalom összemosódott az anyagi büntetőjog által értelmezett cselekményfogalommal [Nagy (2014a) 144–150.; Filó (2016) 85–93.], különösen annak az egység-többségi tani jelentéstartamával, de – az alább bemutatottaknak megfelelően – nem azonosítható a vádelv körében szabályozott cselekmény fogalmával.

Az eljárásjogi tett értelmezésének dinamikáját a joggyakorlatban a 6/2009. BJE rendezi, amely irányadó a bíróságok számára a ne bis in idem-elv értelmezésénél [lásd: Elek (2012) 150–157.]. Ennek során a szakbírósági gyakorlat az egység és a többség közötti megkülönböztetés anyagi jogi kereteit használja fel az ugyanazon cselekmény miatti újabb eljárást kizáró hatás terjedelmének megítélésénél, azaz a ne bis in idem-elv {Móra (1958b) 396–397.; Kúria Bfv.III.1085/2015/18.; Kúria Bpkf.III.169/2016/7. [46]} és az extenzív (azaz jogerőn túli) tettazonosság értelmezésénél.

(Címlapképünk illusztráció.)

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

Lábjegyzetek:

[12] „Ha a főtárgyalás alatt kiderül, […] hogy a vád tárgyává tett bűncselekményre vonatkozólag korábban már jogerős ítéletet hoztak […]: a bíróság a felek meghallgatása után, azonban az esküdtek meghallgatása nélkül felmentő ítéletet hoz”

[13] Az ehhez kapcsolódó gyakorlat az ittas járművezetés alapesetének és minősített esetének külön eljárásokban való elbírálása kapcsán fejtette ki, hogy ítélt dolog címén az eljárás megszüntetésének van helye, ha a korábbi ítélet a terheltnek – helyileg és időbelileg is körülhatárolt – ugyanazt a magatartását bírálta el, amely miatt utóbb vádat emeltek (BH1989. 394.)

[14] Míg uniós jogi vonatkozásban a Be. 4. § (7)–(9) bekezdései szabályozzák a szakjogban a ne bis in idem-elvet, amely a későbbiekben lesz bővebb kifejtve

[15] Ahogy a vádelvnél sem, úgy a ne bis in idem-elv értelmezésénél sem kívánok bővebben a személyazonosság kérdéskörével foglalkozni. Ennek körében értelemszerűen a büntetőeljárás akadálya, ha a terhelt vád tárgyává tett cselekményét már jogerősen elbírálták. Másik oldalról pedig ugyanazért a cselekményért később más személyt nem lehet felelősségre vonni, ha azért valakit már elítéltek. Ezzel nem ellentétes a BH1993. 278. számon közzétett határozat, amely kifejti, hogy a társtettesként elkövetett, életveszélyt okozó testi sértés bűntette elkövetőinek a felelősségre vonását nem akadályozza, hogy a bűncselekmény két másik elkövetőjét a bíróság már jogerősen elítélte

[16] Itt különösen a felmentő rendelkezés ne bis in idem-hatására kell gondolni

[17] A szerző írásában „a tettazonosság nagyon régi »hamis« kérdéseit és a viszonylag újszerű vonatkozásait, összefüggéseit a végéről, azaz az ún. ne bis in idem-elv tilalmából kiindulva vázolja fel”

---