Titkos információgyűjtés és adatszerzés helyett titkos nyomozás

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az új büntetőeljárási kódex előkészítésének legfontosabb dokumentuma az e lap hasábjain már többször is hivatkozott, a Kormány által 2015. február 11-én elfogadott szabályozási elvekről szóló előterjesztés. Az ebben felsorolt kodifikációs irányelvek (hatékonyság, gyorsaság, egyszerűség, korszerűség, koherencia és célszerűség) közül az egyszerűség kívánalma az, ami magával az új törvénnyel és az annak alapján lefolytatott büntetőeljárással szemben is elvárásként fogalmazódik meg. A jelen írás célja az, hogy bemutasson egy, az egyszerűség irányába mutató lehetséges változtatást, ami egyúttal nagyobb hatékonyságot is biztosítana a törvénynek, mégpedig olyan sajátos módon, hogy az a garanciarendszer csökkentése helyett annak erősítését jelenti.

A kodifikátor feladata az, hogy új jogszabályokat készítsen elő a jogalkotó számára. Ennek a munkának a legnagyobb és legmegerőltetőbb része azonban nem a jogszabályok szövegének a megírása; az ugyanis csak az utolsó „felvonás”, amit megelőz a problémák feltárása, és az arra adható lehetséges válaszok számbavétele, kidolgozása. Különösen az első szakaszhoz – a problémák azonosításához – van szüksége a büntetőeljárási törvényt napi szinten alkalmazók együttműködésére. Nélkülük légüres térben mozogna, s csupán a szakirodalomra, a bírói gyakorlat alakulásának megfigyelésére és – ha van ilyen – a saját (esetenként és jogintézményenként szűkös) tapasztalataira tudna hagyatkozni. A büntetőeljárásnak vannak speciális „határterületei”, amelyekkel kevesen és kevésszer foglalkoznak, más területek pedig más okból nincsenek annyira szem előtt. Noha az új büntetőeljárási törvény előkészítéséért felelős igazságügyi minisztériumi helyettes államtitkárság munkáját a vonatkozó törvény[1] szerint oda beosztott bírák, ügyészek és rendőrök is segítik, az ilyen határterületek problémáinak feltárásához fokozott igény van az érintett hivatásrendek évek során felgyűlt tapasztalatainak a megismerésére. A problémák azonosítása után a megoldásra vonatkozó alternatívák kidolgozása következik, amihez szintén nagyon fontos a külső segítség, azonban itt a minisztérium szerepének kell meghatározónak lennie, hiszen a születőben lévő jogszabály kompromisszum eredménye lesz, a kompromisszumok megkötését pedig a minisztériumnak kell moderálnia.

Nincs ez másként a jelen írásban taglalt és a határterületekhez sorolható témával, a titkos információgyűjtéssel és a titkos adatszerzéssel sem. Gyakorlata nyilvánvaló okokból nincsen szem előtt, a szakirodalom is hajlamos elfeledkezni róla, a közvélemény számára pedig kifejezetten obskúrusnak és az összeesküvés-elméletek termékeny talajának számít ez a terület. Jó ha tudjuk azonban, hogy rendkívül fontos intézményekről van szó, amelyekről Polt Péter legfőbb ügyész egy interjúban[2] a korrupciós bűncselekményekről szólván úgy nyilatkozott, hogy ezek felderítése titkosszolgálati eszközök nélkül igen nehéz, szinte lehetetlen. Nem célja ennek az írásnak az okok teljes feltárása, de amellett, hogy „Nekik elég pénzük van a legjobb ügyvédeket megfizetni vagy befolyásolni az igazságszolgáltatás gépezetét”, illetve a fehérgalléros bűnözők „a bűncselekményt a gazdasági vagy társadalmi hatalmuk eszközével és annak bástyái mögül követik el”, továbbá: „a vágyak terjedelme végtelen és úgy a jómódban élőket mint a társadalmi hatalom birtokosait is gyakran bujtja fel a bűnözésre”,[3] figyelembe kell venni azt is, hogy a korrupció két résztvevője érdekegységet képez. Vagyis a sikeresen kivitelezett korrupciós cselekmény az aktív (a jogtalan előnyt adó) és a passzív (a jogtalan előnyt elfogadó) felet tekintve tipikus win-win szituáció. Amennyiben a korrumpálás nem a ma divatos, kapcsolatépítésre épülő ígéretekben, az abból származó helyzeti előnyökben manifesztálódik, hanem „kézzelfogható” előnyben (pl. pénz), akkor ma már számtalan eszköz áll az elkövetők rendelkezésére ahhoz, hogy ezt sikeresen elrejtsék (offshore vállalkozások[4], bitcoin, stb.), majd tisztára mossák.

Az ilyen érdekegységet valóban szinte csak titkosszolgálati eszközökkel lehet megbontani. Persze nem csak a korrupciós bűncselekmények, hanem a szervezett bűnözés, és különösen a kábítószer-bűncselekmények is azok közé tartoznak, amelyekkel a titkos információgyűjtés vagy adatszerzés eszközei nélkül gyakran esélytelen lenne felvenni a küzdelmet. Sajnos – ahogyan arra Polt Péter is rámutat – a hatályos, igen szigorú szabályozás mellett ezen eszközök alkalmazása, eredményeinek a felhasználása meglehetősen nehézkes, emiatt a rendszer nem hatékony.

Az elmúlt évek egyik legmarkánsabban megfogalmazott elvárása volt a szakemberek részéről a jogalkotó irányába az, hogy a titkos eszközöket „jobban alkalmazhatóvá” kellene tenni, ami lényegében az alkalmazásuk jogszabályi feltételeinek a megkönnyítését jelenti. Noha az egyszerűbbé tétel a büntetőeljárás résztvevőinek körében gyakran kapcsolódik össze a büntetőeljárás valamely garanciájának a kiiktatásával, a jelen esetben biztosan semmi ilyesmiről nincsen szó. Sőt, épp ellenkezőleg: a büntetőeljárási törvény kodifikációjában az a sajátos helyzet látszik előállni, hogy az eljárás garanciarendszerének az erősítése járul hozzá az eljárás egyszerűbbé és hatékonyabbá tételéhez.

Mindenekelőtt azonban számba kell venni, hogy melyek a titkos eszközök alkalmazásának sajátos jogi problémái. A nagy érdeklődéssel kísért ügyek nagy számban korrupciós ügyek. Ezek körében a sajtóból aktívan tájékozódó nagyközönség gyakorta szembesül a nyomozások időtartamához és a befektetett nyomozói, ügyészi erőfeszítésekhez, továbbá a közölt kárhoz, vagyoni hátrányhoz képest szinte érthetetlen felmentésekkel. Leszámítva azokat az eseteket, amikor jogszabályváltozás miatt kellett a titkos eszközökkel beszerzett bizonyítékokat az értékelés köréből kirekeszteni, számtalan eljárási hibalehetőség van, ami – még ha egyébként megállapítható lenne is a büntetőjogi felelősség – igencsak megnehezíti az ilyen bizonyítékok alapján történő elítélést.

A titkos eszközök alkalmazásának eredménytelenségéről beszélni ebben a formában persze túlzó általánosítás lenne. Az ugyanis leszögezhető, hogy a titkos eszközök törvényessége, törvényes bizonyítékként történő felhasználhatósága és bíróság általi tényleges felhasználása markánsan különbözik egymástól azon az alapon, hogy a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) VII. Fejezetében, a 2010. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: NAV tv.) IV. Fejezetében írt titkos információgyűjtésről, vagy pedig a Be. V. Címében tárgyalt titkos adatszerzésről, illetve 178. §-a (2) bekezdésében írt titkos információgyűjtésről van-e szó. Jogalkalmazói tapasztalatok alapján ugyanis a Be. szerinti titkos eljárások és azok eredményének felhasználása a bíróságnak általában nem okozott nehézséget. Más a helyzet az Rtv. és a NAV tv. szerinti titkos információgyűjtéssel. Az első fontos tapasztalatokat tehát abból lehet leszűrni, hogy miért alkalmasabb a Be. rendelkezései szerint használt titkos eljárás bűncselekmény bizonyítására, mint az ágazati törvények szerinti. A vonatkozó jogalkalmazói tapasztalatok néhány kulcsfogalmat már azonosítottak. A teljesség igénye nélkül ilyen a felderítői és az ügyészi szemlélet különbözősége, a Be. önmagában is garanciát jelentő volta, és az ügyészi irányítás. Az egyik fő probléma az, hogy ha az nem is mondható el, hogy a rendészeti felderítés és a bűnügyi felderítés nem kompatibilisek egymással, de sajátos párhuzamos, versengő helyzet alakult ki aszerint, hogy a bűncselekmény felderítése, bizonyítékok beszerzése az Rtv./NAV tv. vagy pedig a Be. alapján történjék-e. Márpedig – amint arra egy OKRI-kutatás alapján született cikk[5] rámutat:

„az ügyészek problémaként jelzik, hogy a bizonyíték értékelése – teljesen érthető módon – másként jelentkezik az önálló rendőrségi munkában és az ügyészségen. Sok esetben a felderítő, nyomozó által beszerzett tárgyi vagy személyi bizonyíték jelentőségét másként értelmezi a vádképviseletet ellátó ügyész és a felderítést, nyomozást folytató befejező nyomozó, felderítő. Ez a jelenlegi osztott titkos információgyűjtési szemlélet következménye, vagyis a rendőrség nagyobbrészt önállóan folytat titkos információgyűjtést a rendőrségi törvény alapján és kismértékben a büntetőeljárás alapján az ügyész rendelkezése szerint. Ha a nyomozó hatóság a gyanú ténybeli megfogalmazódásakor nem konzultál az ügyésszel, illetve az ügyész értesítés ellenére sem folyik bele a felderítésbe, akkor előfordulhat, hogy a nem kellően előkészített akció eredménytelenül zárul, a felderítés, nyomozás elhúzódik, nem lehet felhasználni a nyomozás megindulása előtt beszerzett bizonyítékokat, a kármegtérülés nem biztosítható, és lehetne tovább sorolni az idézett cikkben részletezett problémákat.”[6] Az Rtv./NAV tv. szerinti titkos információgyűjtés – noha annak eredménye a Be. 206/A. § alapján természetesen felhasználható a büntetőeljárásban – tehát gyakran azért nem hatékony, mert a rendészeti felderítéshez hasonló szemlélet mellett, ügyészi irányítás nélkül történik, pedig a büntetőjogi felelősségre vonás minőségében más, mert bizonyítás-központú. Hozzá kell tenni, hogy hiba volna az Rtv./NAV tv. szerinti titkos információgyűjtés hatályos rendszere és az általa gyűjtött információk bíróság előtti kudarca között mutatkozó összefüggésre azzal legyinteni, hogy az ágazati törvények szerinti titkos eszközök alkalmazása jórészt úgyis bírói engedélyhez kötött. Az engedély ugyanis a titkos eszközök és módszerek alkalmazására (megkezdésére) vonatkozik, de azok ellenőrzésére, felügyeletére, irányítására, az iratokba betekintésre vagy azok megszüntetésére már nem. A hatályos rendszer továbbműködtetése esetén számolni kell a jelenleg tapasztalható következmények továbbélésével is, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy az ügyész rendelkezése nem terjed ki a titkos információgyűjtés szakaszára, vagyis az ügyész a felderítési hibákat képtelen lesz orvosolni (a felderítést végző nyomozó az eltérő szemlélet miatt nem mindig azt látja fontos és bizonyítandó adatnak, mint az ügyész), így pedig a vizsgálat legalább részben a felderítés igazolását fogja majd jelenteni. Még ha születik is vád ilyen esetekben, mennyivel egyszerűbb volna a vádat képviselő dolga, ha már a felderítés ideje alatt rendelkezhetne róla, hogy mit és milyen mértékben kell bizonyítani. (Rosszabb esetben a bíró a titkos információgyűjtés eredményét a bizonyítékok köréből ki fogja zárni.)

A Be. 206/A. §. (1) bekezdés b) pontja a következőképpen rendelkezik: (A bűnüldözési célból folytatott bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés, valamint a nem bűnüldözési célból folytatott bírói engedélyhez, illetve az igazságügyért felelős miniszter engedélyéhez kötött titkos információgyűjtés eredménye a büntetőeljárásban bizonyítékként akkor használható fel, ha:) a titkos információgyűjtés engedélyezését kérő szerv a büntetőeljárásban felhasználni kívánt információ megszerzését követően a nyomozást – a büntetőeljárás megindításának valamennyi, e törvényben meghatározott feltétele megállapításakor – nyomban elrendelte vagy a feljelentési kötelezettségének nyomban eleget tett.

Megint csak a jogalkalmazói tapasztalatok vezetnek az e törvényhellyel kapcsolatos probléma azonosításához. A titkos információgyűjtés eredménye ugyanis az elvárhatónál sokkal többször kerül ki a bíróság előtti bizonyítékok köréből a nyomozás nyombani elrendelése vagy a feljelentés nyombani megtétele hiánya miatt, mint az indokolt lenne. A felderítést az ágazati törvények alapján végző szerv tagja ugyanis nagyon gyakran a nyomozás elrendeléséhez vagy a feljelentés megtételéhez szükséges gyanú megállapítását messze meghaladóan belebonyolódott a történeti tényállás feltárásába, s nem teljesítette (nyomban) a Be. 206/A. §-a szerint a Be. 170. § (1) bekezdése vagy a 171. § (2) bekezdése szerinti kötelezettségét. Tevékenységét törvényesen folytatta [vö. pl. amikor az Rtv. 63. § (1) bekezdése alapján a bizonyítékok megszerzésére törekszik], de annak eredménye mégse lesz felhasználható, mert ezt már a nyomozás elrendelése után a titkos adatszerzés keretében kellett volna folytatnia.

Maga a nyombaniság maga is kiemelt kérdés. Gyakori, hogy a bíróság ennek mérlegelése során az egyik ügyben hosszabb, a másikban viszont rövidebb időtartamot fogad el, aminek a logikája nem mindig tűnik maradéktalanul következetesnek. Ez azért különösen nagy probléma, mert ahogy Ritter Ildikó fogalmaz a kábítószeres bűncselekmények kapcsán: ezek „bizonyíthatóságát a titkos információgyűjtés során beszerzett információk, bizonyítékok, a titkos információgyűjtés lezárásának (realizálás) végrehajtása és az első gyanúsítotti kihallgatáson kapott adatok minősége határozta meg döntően”.[7] A Kúria – észlelvén a problémát – a 74. Bkv-ben a következő véleményt fogalmazta meg:

„A törvény pontosabban nem határozza meg, hogy mit, mely időtartamot kell a feljelentési kötelezettség teljesítésének »haladéktalanságán« érteni. Erre az ügyek eltérő jellege, bonyolultsága, az adatmennyiség változó terjedelme miatt minden esetre érvényes, egzakt meghatározás nem tehető, legfeljebb azok a szempontok rögzíthetők, amelyek figyelembevételével a bíró – a bizonyítékként felhasználhatóság lehetőségéről elsőként dönteni hivatott nyomozási bíró [Be. 207. § (2) bek. b) pont], illetőleg majdan a perbíró – állást foglalhat a »haladéktalanság« követelményének megtartottsága kérdésében.

A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat rendszerint nagy mennyiségű információt tartalmazó anyagot ad át a titkos információgyűjtést végző szervnek, amely adathalmazban az információgyűjtés célja szempontjából érdektelen vagy az ügyben nem érintett személyre vonatkozó adatok is szerepelnek, amelyeket ki kell szűrni és meg kell semmisíteni. Ez nyilvánvalóan bizonyos időt vesz igénybe. A haladéktalanság tehát nem értelmezhető úgy, hogy a még szűretlen adatok átadásának napján eleget kell tenni a feljelentésnek. A titkos információgyűjtést szabályozó ágazati jogszabályok (Nbtv., Rtv. stb.) nem szabnak arra határidőt, hogy az érdektelen adatok kiszűrését mennyi idő alatt kell elvégezni. A Be. viszont, ugyan a titkos adatszerzés tekintetében, az érdektelen adatok kiszűrésére és megsemmisítésére nyolcnapos határidőt enged [Be. 204. § (4) bek.]. Indokolt tehát a haladéktalanságnak olyan értelmet tulajdonítani, hogy a Be. 206/A. § (1) és (4) bekezdéseinek az alkalmazási körében ez a követelmény még nem sérül akkor, ha a feljelentési kötelezettségének az információgyűjtést végző szerv az adatok megszerzést követő 8 napon belül nem tesz eleget.

A Be. 171. §-ának (2) bekezdése szerint a hatóság tagja és a hivatalos személy köteles a hatáskörében tudomására jutott bűncselekményt – ha az elkövető ismert, annak megjelölésével – feljelenteni. A feljelentéshez csatolni kell a bizonyítási eszközöket, ha ez nem lehetséges, a megőrzésükről kell gondoskodni. E rendelkezésből az következik, hogy az irreleváns információk kiszűrésének az időpontját követően a releváns adathalmaz további elemzése is szükséges ahhoz, hogy a feljelentés megtételéről történjen intézkedés. (…) Ennek az elemzésnek a birtokában kerülhet a titkos információgyűjtést végző szerv abba a helyzetbe, hogy állást foglaljon a feljelentés megtételének a szükségességéről. Az ehhez szükséges megfontolás időtartamát a haladéktalanság követelménye szempontjából értelemszerűen figyelembe kell venni. Természetesen a megfontolás szükséges idejét befolyásolja az ügy terjedelme, az elkövetőként szóba jöhető személyek száma, a nyílt eszközökkel beszerzett vagy beszerezhető bizonyítékok mennyisége stb.”

Ami a problémák[8] kiküszöbölését illeti, ezt az új Be. azzal kívánja elérni, hogy a bűnügyi célú titkos eszközök alkalmazásában tapasztalható kettősséget, párhuzamosságot megszüntetné. Ennek eszköze az lenne, hogy a büntetőeljárási különleges nyomozati eszközök alkalmazására vonatkozó szabályokat az ágazati törvények helyett maga a Be. tartalmazná, az eljárás pedig tényleges ügyészi irányítás alá kerülne. Ezzel megoldódna a felderítői és ügyészi szemlélet közti különbségből adódó, jelzett probléma. A titkos információgyűjtés szabályainak a Be.-be való integrálása – a fokozott garanciák, de különösen az ügyészi irányítás miatt – várhatóan növeli majd a bírói hajlandóságot a törvényes bizonyítékként történő elfogadásra.

Az integrálás két mozzanatú kodifikációs feladat. A titkos információgyűjtés eszközeit az ágazati törvényekből ki kell emelni, és be kell illeszteni a Be.-be. Az Rtv. esetében az első mozzanat úgy történne, hogy a jelenlegi szövegből kikerülnének a bűnügyi felderítés eszközei:

Rtv. 63. § (1) A rendőrség bűncselekmény elkövetésének megelőzése, megakadályozása, felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, elfogása, körözött személy felkutatása, tartózkodási helyének megállapítása, bizonyítékok megszerzése, a bűncselekményből származó vagyon visszaszerzése, valamint a büntetőeljárásban résztvevők és az eljárást folytató hatóság tagjainak, az igazságszolgáltatással együttműködő személyek védelme, valamint az e törvényben meghatározott költségvetési szervek bűnmegelőzési, bűnfelderítési célú ellenőrzése érdekében – törvény keretei között – titokban információt gyűjthet.

A nyomozás elrendeléséhez szükséges gyanú megállapítását célzó felderítő tevékenység egységesen a Be.-be kerülne, így válna el a bűnügyi felderítés a rendészeti felderítéstől. Annak a vizsgálata még hátra van, hogy érdemes-e fenntartani a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés kettősségét – ha előbbit úgyis a Be. szabályozná –, vagy pedig az lenne célszerű, ha a jogalkotó e két eljárást (például titkos nyomozás néven) összevonná. Utóbbi mellett erős érv az egyszerűsítés iránti jogalkalmazói és kormányzati igény.

 

[1] 2011. évi CLXIV. törvény 28. §; 2011. évi CLXII. törvény 27. § (2) bekezdés; 2015. évi XLII. törvény 65. §.

[2] „Túl enyhék az ítéletek”, Népszabadság, 2015. június 1.

[3] Schäfer István 1948-ban a fehérgalléros bűnözés kapcsán tett megállapításait Inzelt Éva idézi „Korrupció: fehérgallérral vagy anélkül. A fehérgalléros bűnözés változó tartalma és formái” című értekezésében.

[4] Meg kell jegyezni, hogy vannak vélemények, amelyek az ilyen jellegű pénzelrejtési, pénzkimentési technikák alkonyát jósolják (vö. pl. Layman, Brother: Az offshore halála c. könyve), kérdés azonban, hogy az e-fizetőeszközök vagy más technikák nem veszik-e át a helyüket.

[5] Ritter Ildikó: Büntető igazságszolgáltatás a kábítószerpiac ellen. Belügyi szemle. 2014/9.

[6] A cikket idézi: Nyeste Péter: A titkos információszerzés szükséges és lehetséges reformja. Belügyi szemle. 2015/1.

[7] Ritter Ildikó i. m.

[8] E cikk nyilván nem veheti számba a problémák teljes körét. Nyeste Péter a jelzetteken túl az egyik legfontosabb előrelépést abban látná, ha a hatályos rendszer szigorú minősítéseiben is változást érne el az új törvény: „Ez nem azt jelenti, hogy a rendszer nem lenne törvényes vagy nem működne, csak ez idő szerint igen kicsi hatásfokkal, a minősítés fullasztó légkörében… működik” (Nyeste P.: i. m.). A megoldás szerinte a német eljárásban keresendő, amelyik nem ismeri ennek a tevékenységnek a „nyílt” nyomozástól elkülönített formáját; az adatok védelmét a „szolgálati használatra” jelzés garantálja, ami egy általános védelmi szint, ami a hazai „nem nyilvános” védelmi szintnek feleltethető meg leginkább.

 

A cikk az Ügyvédvilág folyóirat 2016. februári számában jelent meg.

---