Túltelítettség miatti reparáció nemzeti szinten – avagy napidíj a börtönökben olasz mintára

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ismeretesen a magyar kormány egy akciótervet készített a Varga és mások kontra Magyarország ügyben [1] hozott EJEB ítélet okán, amely akciótervet 2016 májusában kiegészítette. 

A T/12179. számú törvényjavaslat egy új jogintézményt, a „kártalanítási eljárás az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt” nevesít. A törvényjavaslat általános indokolása szerint az EJEB „vezető ítéletében meghatározott követelményeknek való megfelelés érdekében többirányú megoldási terv készült, amelynek célja, hogy a börtönzsúfoltság felszámolását szolgáló férőhely-bővítési programot kiegészítve a jogalkotás eszközeivel is segítse a probléma felszámolását és a hatékony jogorvoslati rendszer kiépítését.” Fontos újításként vezetne be a kormány tehát egy kártalanítási eljárást, amely a jogsérelemmel arányban biztosítana az inadekvát elhelyezési körülmények miatt a fogvatartottak számára kompenzációt. A javaslat szerint ezzel megtörténhetne a fogvatartottak nemzeti szintű reparációja, és ezáltal elkerülhető lenne a jövőben az EJEB általi elmarasztalás.

A mintát az olasz példa adta, ugyanis az olasz kormány a Torreggiani és mások ügyben[2] hozott vezető ítélet hatására kompenzációs jogorvoslatokat vezetett be, így például anyagi kártérítést, napi 8 eurót igényelhetnek a fogvatartottak minden olyan nap után, amelyet az EJEE 3. cikkével ellentétes végrehajtási körülmények között töltöttek el[3]. Ez a jogorvoslat azért szolgálhat megfelelő példaként Magyarország számára, mert az EJEB a bevezetését követően két olasz ügyben[4] is hatékonynak fogadta el. Arra tekintettel utasította el a testület nevezett ügyekben a panaszokat, hogy a fogvatartottaknak már rendelkezésére állt egy hatékony belső jogorvoslat, és annak kimerítése hiányában fordultak a strasbourgi bírósághoz. Felhívta ugyanis arra a figyelmet a testület, hogy amennyiben a fogvatartottak rendelkezésére áll megfelelő hazai jogorvoslat, akkor kötelesek azt kimeríteni[5].

Ez a fajta jogorvoslat azért lehet előrelépés, mert mindezidáig a magyar kormány elsősorban a férőhelybővítésben látta az elsődleges megoldást, amely azonban nemcsak a túltelítettség csökkentésének egyik legdrágább módja, de nem is eredményezhet tartós megoldást. Mindamellett új bv. intézetek építését a nemzetközi ajánlások sem tekintik hatékony megoldásnak[6].

A napidíj minden olyan nap után járna az elítéltnek vagy az egyéb jogcímen fogvatartottnak, amelyet az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények között töltött.

Álláspontom szerint azért is lehet szükséges egy olyan új, sui generis jogintézmény bevezetése, amely kompenzálhatja a fogvatartottakat az elhelyezési körülményekből adódó jogsérelemért, mert az ezzel kapcsolatban felmerülő kártérítési igények elbírálása a honi bíróságok előtt nem egységes. Fontos kiemelni, hogy a Varga és mások kontra Magyarország ügyben hozott pilot ítéletében az EJEB megállapította az állam felelősségét az EJEE 13. cikkének megsértése miatt is, arra tekintettel, hogy nem volt biztosított a panaszosok számára a hatékony jogorvoslathoz való jog. Megjegyzem, az ítélet meghozatalakor egyetlen olyan nemzeti bírósági ítélet állt az EJEB rendelkezésére, amelyben megállapította a honi bíróság a börtön kártérítési felelősségét a túlzsúfoltság miatt. Ekkor a Kúria még azt a gyakorlatot[7] követte, hogy felróhatóság hiányában nem állapított meg nem-vagyoni kártérítést. A büntetés-végrehajtási intézeteknek ugyanis befogadási kötelezettségük van, a „fogvatartás nem megfelelő élet- és egészségügyi körülményeinek orvoslása állami feladat”[8].

Az EJEB annak a véleményének adott hangot, hogy a fentebb említett egyetlen példa még nem biztosítja a hatékony jogorvoslathoz való jogot, ráadásul a pilot ítélet meghozatalának időpontjában ez a példa még nem követte a Kúria állandó ítélkezési gyakorlatát (51-59 §). Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy újabban a Kúria már tévesnek mondja ki azt a gyakorlatot, amely nem állapítja meg a bv. intézetek kártérítési felelősségét. Így pl. a Pfv.IV.21.344/2015/6. számú határozatában a következőképpen indokolt: „Egyértelműen tévesnek ítéli meg a Kúria [(…) azokat a döntéseket], amelyek az alperes befogadási kötelezettségére figyelemmel azt rögzítik, hogy hiányzik az alperes magatartásának a felróhatósága. […] A Kúria következetes gyakorlata, amelyet a fővárosi bíróságok is követnek, egyértelműen az, hogy az elítéltek kizárólag a büntetés-végrehajtási intézetekkel mint önálló jogi személyiségű szervezetekkel állnak jogviszonyban, így a hazai bíróságok előtt közvetlenül az államot, a költségvetési források szűkössége okán nem perelhetik, kizárólag a bv. intézetekkel szemben léphetnek fel. A személyiségi jogsértés megállapíthatósága objektív jellegű kérdés, független akár az alperes magatartásának felróhatóságától is. A fogvatartottak felé tehát közvetlenül az egyes bv. intézetek tartoznak felelősséggel a jogszabályi kötelezettségek teljesítéséért, a szűkös költségvetési források önmagában nem szolgálhatnak a kártérítési felelősség alóli kimentési okként. Az ezekre történő hivatkozás tehát a követelés jogalapját nem szünteti meg.”

[multibox]

Visszatérve a Magyarországon bevezetni kívánt eljárásra, a napidíj minden olyan nap után járna az elítéltnek vagy az egyéb jogcímen fogvatartottnak, amelyet az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények között töltött. A kártalanítási igény az alapvető jogokat sértő elhelyezés megszűnésétől számított hathónapos jogvesztő határidőn belül lenne érvényesíthető, és fontos formai feltétel, hogy merítse ki a fogvatartott a preventív jelleggel bevezetésre kerülő panaszjogát, azaz kérje az intézet parancsnokát, hogy a lehetőségekhez képest tegye meg a szükséges intézkedéseket az elhelyezési körülmények javítása vagy ellensúlyozása érdekében. Az indokolás szerint „adott esetben a parancsnok az elítéltet olyan másik zárkába helyezheti át, ahol a megfelelő élettér biztosított, vagy ha ez nem lehetséges, a sérelem ellensúlyozására intézkedéseket hozhat, így pl. több szabad levegőn tartózkodást vagy további kapcsolattartást engedélyezhet, megnövelheti a látogatás vagy a telefonálás időtartamát, illetve intézkedhet az elhelyezési körülmények egyéb irányú javítása iránt, mint pl. illemhely leválasztása. […] Ha a jogszabályban előírt élettér az adott bv. intézetben nem biztosítható, a parancsnok végső megoldásként soron kívül megkeresi a BVOP elhelyezésért felelős szakterületét és kezdeményezi az elítéltnek a jogszabályban előírt élettér biztosítására alkalmas más bv. intézetbe való átszállítását.”

Ugyanezen a jogcímen a fogvatartott további kártérítési igényt már nem érvényesíthetne, ugyanakkor az ezt meghaladó igényét polgári bíróság előtt érvényesíthetné.

A napidíj összegét a törvényjavaslat úgy határozza meg, hogy annak összege legalább ezerkettőszáz forint, de legfeljebb ezerhatszáz forint. A konkrét összeg attól függne, hogy a túlzsúfoltsághoz hány egyéb inadekvát fogvatartási körülmény, és milyen mértékben párosul. Azaz a szabályozás nem konkrétan határozná meg az összeget, teret engedve a bírói mérlegelésnek. A kártalanítás teljes összegét a jogsértő körülmények között fogvatartásban töltött napok számának és a kártalanítás napi tétele összegének szorzataként a büntetés-végrehajtási bíró határozná meg. Felmerülhet a kérdés, hogy ekkora összeget az EJEB elfogadna-e, tekintettel arra, hogy a korábban hivatkozott Rexhepi-ügyben kiemelte (60-61 §), az összeg nem lehet „ésszerűtlen” (azaz nem lehet indokolatlanul alacsony).

Az új jogintézménnyel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy amennyiben az EJEB a napidíj összegét is elfogadja, akkor minden bizonnyal az eljárást is hatékony jogorvoslatnak ítéli meg, ezáltal elkerülhetővé válik az, hogy Magyarországot az EJEB a jövőben ilyen kérdésekben elmarasztalja. Ugyanakkor ez a fajta megoldás is nagyon költséges. Kiemelésre érdemes, hogy az EJEB már azt is megfelelő gyakorlatnak értékeli, ha a fogvatartottak napi több órát tölthetnek a zárkán kívül, azaz számukra számos munkalehetőség, illetve szabadidős program biztosított. A Muršić kontra Horvátország ügyben (application no. 7334/13) például a Kamara úgy foglalt állást, hogy nem valósult meg az Emberi Jogok Európai Egyezménye 3. cikkének a sérelme, ugyanis a fogvatartottnak 27 napon keresztül kellett elviselnie a 3 m2-nél kevesebb életteret, és naponta három órát tartózkodhatott a cellán kívül. Az egyéb megfelelő fogvatartási körülmények mellett (a fogvatartott szabadon mozoghatott a berendezési tárgyak között, megfelelő volt a szellőzés a zárkában, illetve a természetes fényhez jutás) a zárkán kívüli mozgásszabadság a Kamara szerint így kompenzálta a panaszost (68-69 §).

---