Végrendelet: akarati elv kontra alaki hiba – 2. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Orosz Árpád polgári ügyszakos bíró, kúriai tanácselnök „messziről”, egy szabolcsi kisfaluból és huszonkét évnyi ítélkezés után a Kecskeméti Városi Bíróságról a Bács-Kiskun Megyei Bíróságon át érkezik meg a Legfelsőbb Bíróságra. A dologi jogi ügyek és az öröklési perek specialistája számos nemzetközi konferencia előadója.

Az interjú első részét itt olvashatja.

Miért épp a civilisztikai szakosodást választotta?

– Bár az egyetemen még érdekelt a büntetőjog, de mire a diplomához érkeztem, már kikristályosodott bennem, hogy képtelen lennék bárkit is elítélni, netán börtönbe küldeni, a szabadságától megfosztani.

Az életrajzából, a pályakezdése idejéről kimaradt a bírósági titkári beosztás. Nyomdahiba?

– Annál is „jobb”, ez a lépcsőfok ugyanis ténylegesen kimaradt a szakmai ranglétrámból. Gyakorlatilag a jogi szakvizsga után azonnal megkaptam a bírói kinevezésemet a Kecskeméti Városi Bíróságra.

Ez hogyan lehetséges?

– Miután a feleségem Bács-Kiskun megyei születésű, az egyetemi tanulmányaim végén a Kecskeméti Járásbíróságra pályáztam fogalmazónak, ahová fel is vettek, igaz, elég kanyargós módon. Az egyetemen az utolsó államvizsgám polgári jogból volt, a vizsgabizottságban pedig olyanok foglaltak helyet, mint Veszelovszky László, a Csongrád Megyei Bíróság akkori elnökhelyettese és tanulmányi felelős, Gál Sándor, a Szegedi Járásbíróság akkori elnöke, későbbi kollégiumvezető-társam, valamint a JATE fiatal oktatója, Szabó Imre, aki ma a Szegedi Tudományegyetem professzora, a Polgári Jogi Eljárásjogi Tanszék vezetője. Ők megkérdezték: ugye a szegedi bíróságon szeretnék dolgozni? Mire én csak egy kurta „nemmel” feleltem. Másnap az albérletünk előtt megállt Veszelovszky László szolgálati Zsigulija és már vittek is a megyei elnökhöz. Ezen viszont a Bács-Kiskun Megyei Bíróság elnöke igencsak megsértődött és közölte velem: Szeged helyett ide fogsz jönni, de bíró itt soha nem leszel. Végül tehát a Kecskeméti Járásbíróságon kötöttem ki fogalmazóként. E két év alatt azonban a sértett elnök megismerte a munkámat, sok jót is hallott rólam a városi bíróság elnökétől, Varga Miklósnétól – aki jó vezetőként mindig nagy figyelmet fordított a munkatársaira –, így a szakvizsga után, 1985-ben a titkári helyett azonnal megkaptam a bírói kinevezésemet a Kecskeméti Városi Bíróságra. Ott szinte valamennyi polgári és családjogi ügyben ítélkeztem, bár bontó- és gyermek-elhelyezési pereket ritkábban tárgyaltam. Innen a Bács-Kiskun Megyei Bíróságra kerültem, ahol 1990-1995 között ítélkeztem minden megyei elsőfokú ügyben – igaz, az akkori hatásköri szabályok szerint még kevés ilyen volt –, emellett előadó bírája voltam a kötelmi, munkajogi és közigazgatási pereket tárgyaló másodfokú tanácsnak és olykor visszajártam a városi bíróságra is tárgyalmi. A megyei bíróságon 1995-ben kaptam meg a tanácselnöki kinevezésemet, ahol 2002-ig a referádámba tartozott valamennyi dologi jogi per, továbbá a szerződésen kívüli kártérítéses és a végrehajtási ügyek. Ugyancsak a megyei bíróságon 2002-től a Polgári-Gazdasági-Közigazgatási Kollégium vezetője voltam, az ítélkezési tevékenységem ezúttal újra leginkább a megyei elsőfokú ügyeket érintette. A legfelsőbb bírósági kinevezésemet 2007-ben kaptam meg és rá alig két évre, 2008 őszén lettem a testület tanácselnöke. Beosztott bíróként a briliáns szakmai tudása és egész bírói generációk számára példamutató hivatástudata okán általam különösen nagyra becsült Szőke Irén tanácselnök asszony által vezetett P.I. tanácsban voltam dologi jogi és végrehajtási ügyek előadója, míg a Legfelsőbb Bíróság tanácselnökeként dologi jogi és öröklési pereket tárgyaltam és teszem ezt azóta is, immár a Kúria tanácselnökeként.

A pályafutása alatt volt-e emlékezetes ügye, ahol akár a nyilvánossággal is szembesülnie kellett?

– Kecskeméten személyiségi jogi pereket és egyéb „kényes” ügyeket, például a pályám kezdetén még újnak számító nem vagyoni kártérítési pereket is rám osztották, mivel nem volt személyes kötödésem a városhoz, annak lakóihoz, vezetőihez, velük a társasági életben sem érintkeztem. Volt egy emlékezetes, 1988-as személyiségi jogi per, amelynek egy újságíró volt az alperese. Az ügyről később könyv is megjelent. Miután ebben az ügyben – ügyészi felvetésre – az volt az első eldöntendő kérdés, hogy az újságíró perelhető-e, a válaszomat, nagyon leegyszerűsítve a Pp. ide vonatkozó rendelkezéseit, úgy fogalmaztam meg: ha az ember kiállja azt a próbát, hogy megszületett, akkor perelhető – más kérdés, hogy van-e alapja. Nos, így volt ez az újságíróval is, aki végül megnyerte a pert. Bíróként akkor szembesültem először a sajtónyilvánossággal: ahogy kinyitották a tárgyalóterem ajtaját, egyszerre 53 újságíró, fotóriporter tódult be rajta. Az egyik másnapi szalagcím pedig az volt: „Az újságírók a vádlottak padján”. De hova máshová is tudtak volna leülni ennyien egy olyan kis teremben? Szóval, sajtónyelven ez bizonyára jól hangzott, és persze az alperest tekintve még csak nem is teljesen alaptalan megjegyzés volt, de korántsem a teljes valóságot tükrözte.

Ön viszonylag sok tanulmányúton vett részt. Ki lehet emelni, melyik volt a legérdekesebb?

– Háromszor voltam egy-egyhetes tanulmányúton Hollandiában 1995-2000 között, melynek témája „A bíró szerepe a demokratikus társadalomban” címet viselte. Svédországban 1998-ban jártam egy egyhetes Európa-jogi továbbképzésen, 2011-ben pedig kéthetes bírói csereprogramban vettem részt Lengyelországban. Az 1995-ös angliai utamon 35 évesen, nem éppen diákkorúan, egy trimesztert tanultam kereskedelmi jogot a Londoni Egyetemen, miközben párhuzamosan a Londoni Központi Polgári Bíróságon dolgoztam. Bírósági lapozó voltam, ami annyit tesz, hogy a rizsparókás, taláros bíróval én magam is felmehettem a pulpitusra, s ha valaki a tárgyalás során mondjuk beidézett egy tanúvallomást például a 135. oldalról, én odalapoztam a bíró előtt lévő jegyzőkönyvet. Mint a kottalapozó a zongoraművésznek.

És fizetést is kapott érte?

– Hogyne, mindennap egy ebédet. De nem akármilyen ebédet: reggel kilenckor megkérdezték a bírákat, így engem is, ki milyen ételt szeretne fogyasztani a menüből, majd déli egy órakor berekesztették a tárgyalást, és levonultak a bírák külön ebédlőjébe, ahol ezüst evőeszközzel terítettek nekik a legkiválóbb falatokhoz. Ekkoriban például a Pesti Központi Kerületi Bíróság olyannyira túlterhelt volt, hogy a bíráknak egyszerűen nem szignáltak újabb ügyeket, az ebédidőben pedig sokszor legfeljebb egy gyors szendvicsre futotta a bíráknak, s ez még ma is előfordul. De a londoni bíróságon az ügyfélkapcsolat megszervezése is sokkal flottabb volt, telefonon is naprakész információkat lehet kérni az adott ügy állásáról, tárgyalási napjairól, s arról, várhatóan mennyi idő múlva intéződik el az adott ügy, de ugyanez a bírósági tájékoztatótáblákból is kiderült. Időközben ezen a téren mi is nagyot léptünk előre. Angliában a bíráknak mindig is tekintélyük volt, s való igaz, hogy ehhez hozzájárul az életkorral járó szakmai és egyéb tapasztalatuk, bölcsességük is. Talán már kevesen emlékeznek rá, de a rendszerváltás után egyszer már működött – igaz, a mostanitól lényegesen különböző hatáskörrel – Országos Bírói Tanács (OBT), melynek 1993 és 1997 között magam is a tagja voltam, ahogy később, 2003-tól 2010-ig az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak is (OIT). Nos, OBT-tagként nekem is szerepem volt abban, hogy javaslatomra a bírák nyugdíjkorhatárát – angol mintára – nálunk is hetven évre emelték. Sajnos ez immár újra nem érvényes.

Amellett, hogy jelentős publikációs listával rendelkezik, előadóként is több nemzetközi fórumot megjárt már.

– Többször tartottam előadást idegen nyelven is, így „A bírók felkészítése az Európai Közösség jogának alkalmazására” címmel Bukarestben 2003-ban, „A bíróságok igazgatása egy demokratikus jogállamban” címmel 2007-ben Párizsban és „A bírói munka mérése és elektronikus értékelése” címmel Budapesten 2010-ben. Számos külföldi kiküldetésem volt, és sok szakértői munkacsoportban vettem részt Európa számos országában. Olyan témákat vitattunk meg, mint a bírák képzése és értékelése, a bírák oktatása és az oktatók képzése, az igazságszolgáltatási tanácsok szerepe és küldetése, a bírósági igazgatás és ügykezelés, az időszerűség, a bírósági szervezet reformja a gazdasági válság idején, az európai szerződések joga vagy a bizonyítás nemzetközi dimenziói a polgári perben.

Aktív oktatói munkát is végzett az elmúlt évtizedekben. Ma is jut rá ideje?

– Mindig is szerettem tanítani, diákokkal foglalkozni. A pályám elején, 1983-tól tíz éven át óraadó tanár voltam a kecskeméti Németh László Gimnáziumban, és húsz évig, 1993 és 2013 között szemináriumokat tartottam a Szegedi Tudományegyetemen „Polgári jogi praktikum”, valamint „Személyiségvédelem a bírói gyakorlatban” címmel. Ezt a távolság és az időhiány miatt sajnos kénytelen voltam abbahagyni, de továbbra is – 1993 óta – egyik elnöke vagyok a Szegedi Tudományegyetem polgári jogi záróvizsga-bizottságának. A szegedi aktív oktatást budapestire váltottam, így 2013 óta időnként az Eötvös Loránd Tudományegyetem Polgári Eljárásjogi Tanszékének meghívására szemináriumot vezetek, a Jogi Továbbképző Intézetben előadásokat tartok. Mindezek mellett ugyancsak 1993-tól előadóként részt veszek a bírák, bírósági titkárok központi képzésében, 2001 és 2008 között nemzeti trénerbíró is voltam. Tapasztalatból tudom, hogy a hazai jogászképzés szemlélete kevésbé jó, mint mondjuk a németországié, ahol a nagyobbik lányom tanult, majd oktatott is. Ott erőteljesen a jogesetmegoldásra fókuszálnak. Az óráimon, előadásaim során magam is próbáltam, próbálom ezt megvalósítani, egy-egy jogszabályhoz gyakorlati kapcsolatot, példát találni, az összefüggéseket bemutatni, s ezeket az általam írt jegyzetekben is felmutatni. Be kell vallanom, hogy egyetemistaként sokáig nem tudtam összekapcsolni a Ptk.-t és a Pp.-t, az anyagi és az eljárásjog számomra valahogy nem állt össze egy egésszé. Ezért is fontosnak tartom, hogy a diákjaimnak átadjam az ebbéli elméleti és gyakorlati tapasztalataimat.

Említette, hogy tagja volt az előző OBT-nek, majd az OIT-nak. Milyen más szakmai szervezetben vállalt még szerepet?

– Tagja vagyok a jogi szakvizsga- és a fogalmazói versenyvizsga-bizottságnak, részt veszek a Kúriai Döntések és a Közjegyzők Közlönyének szerkesztő bizottságában, emellett két joggyakorlat-elemző csoportot is vezettem, 2013-ban a határozatszerkesztéssel, idén pedig a közös tulajdon megszüntetésével kapcsolatban. Ettől az évtől vezetője vagyok a Kúria Polgári Kollégiuma Elvi Előkészítő Csoportjának és elnöke a Polgári Perjogi Kodifikációs Szerkesztőbizottság egyik munkabizottságának.

Ha már szóba került a lánya, akkor bizonyára örül, hogy valaki követi önt a jogi pályán?

– Természetesen. Habár az igaz, hogy jogász, de bíró egyáltalán nem akart lenni. Jelenleg Hamburgban egy nagy ügyvédi irodában dolgozik. Büszke vagyok rá, ahogy arra is, hogy egy alkalommal ugyanabban a lapszámban jelent meg egy-egy cikkünk a Jogesetek Magyarázata című folyóiratban. A kisebbik lányom orvos lett, ő Kecskeméten rezidens. Hihetetlenül jók a manuális és vizuális képességei, amelyeket nemcsak a munkájában, hanem számos kreatív hobbija során is remekül tud hasznosítani. Hadd dicsekedjek el egy „korai alkotásával”, a szobámat díszítő, agyagból formázott Justitia-szoborral. Ők is tudják, hogy a bíráskodás mellett megfér a régiségek iránti vonzalom. Amikor megkaptam a legfelsőbb bírósági kinevezésemet, készült velem egy interjú, ebben szintén szó esett a régi tárgyakról. Az édesanyám büszkén mutatta a cikket a falubelieknek, mire az egyik asszony sajnálkozva csak annyit kérdezett: „Az Árpiéknak még mindig nincs egy rendes bútoruk?”

---