Sérti a magánélethez való jogot, ha a fogvatartott nem egyeztethet bizalmasan ügyvédjével

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az EJEB egy török ügyben a magánélet védelméhez való jog és a tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértése miatt is elmarasztalta Törökországot.

Az alapügy

Az első Altay-ügy, azaz a kérelmezővel szemben annak 1993-as letartóztatásával indult büntetőeljárás ügyében született, 2001-es Altay v. Turkey ítélet alapján ugyan az elítélt több perújítási kérelmet is benyújtott, de ezek mindeddig nem vezettek az ellene kiszabott szabadságvesztés felülvizsgálatára. Így Mehmet Aytunç Altay  továbbra is az erdinei F-típusú, kiemelt biztonsági kockázatot jelentő raboknak fenntartott börtönben tölti tényleges életfogytiglani szabadságvesztését.

A Bíróság mostani ítélete azonban nem az alapügyhöz, hanem egy 2005 szeptemberében a büntetés-végrehajtási intézet kezdeményezésére meghozott bírósági korlátozáshoz kapcsolódott, amelynek alapján Altay csak büntetés-végrehajtási őr jelenlétében tarthat kapcsolatot meghatalmazott ügyvédjével. A döntés indokolása szerint ezt az tette szükségessé, hogy egy 2005. augusztusi küldeményben ez az ügyvéd egy, gyanús tartalma miatt végül szintén bírói döntés alapján felbontott és megvizsgált csomagban egy “Globaziláció és imperializmus” című könyvet, valamint két közéleti folyóirat egy-egy számát próbálta beküldeni Altaynak. Bár sem maga az indokolás, sem a török kormány Bíróság előtti érvelése nem állítja, hogy a beküldött írások jogellenesek lettek volna, a korlátozást elrendelő bíróság szerint az ügyvéd már a védelem ellátásához – a feladó és a címzett által sem tagadottan – nem kapcsolódó anyagok beküldésével megsértette az ügyvédi tevékenységre vonatkozó szabályokat, és ezért indokolt a korlátozás fenntartása. A korlátozást a bíróság az iratok alapján, a felek meghallgatása és tárgyalás tartása nélkül rendelte el, és a döntésben az intézkedés feloldásának időpontjáról nem rendelkezett.

Altay a korlátozást elrendelő döntéssel szemben sikertelen belső bírósági jogorvoslattal élt, majd 2006 februárjában panaszt nyújtott be az EJEB-hez, amelyben  a könyv és a folyóiratok lefoglalására vonatkozó döntéssekkel együtt támadta az ügyvéddel való kapcsolattartás korlátozására vonatkozó döntést. Az ügy így bekerült a törökországi büntetés-végrehajtás fegyelmi ügyeivel kapcsolatos egyesített strasbourgi panaszügyek közé, amelyeket végül 2015 végén az Altay and Others v. Turkey döntéssel amiatt minősíthetett elfogadhatatlannak az EJEB, mert azok esetében nem vették igénybe az időközben a török állam által létrehozott új panaszeljárást. 2016 novemberében aztán török fórumon, az új jogorvoslati mechanizmust működtető Kártalanítási Bizottság előtt Altay a lefoglalás tekintetében meg is nyerte az ügyet: a bizottság kimondta, hogy a lefoglalás nem volt kellően alátámasztva, mivel a döntés nem bizonyította, hogy a lefoglalt írások bármilyen módon veszélyeztették volna a fogvatartás biztonságát.

Az ügyvédi kapcsolattartás korlátozása tekintetében azonban egy évtized után úgy folytatódhatott Strasbourgban az eljárás, hogy azt közben a török bírósági rendszer sem oldotta meg: Altay 2008-ban, 2010-ben és 2013-ban is kérte a korlátozás megszüntetését, de ezt a bíróságok az eredeti döntés indokai alapján rendre első- és másodfokon is megtagadták.

Az eredeti kérelem most elbírált, a török hatóságok felé egyébként csak 2017 októberében kommunikált elemei egyrészt tartalmilag támadták a korlátozást azzal, hogy az ellentétes az Egyezmény 8. cikke alapján védett jogokkal, azaz a magánlevelezés és a magáncélú kommunikáció bizalmasságára is kiterjedő, a magánélet védelmére vonatkozó joggal.

A kérelem második elbírált eleme szerint a korlátozásról döntő eljárás sértette az Egyezmény 6. cikke szerinti tisztességes tárgyaláshoz való jogot, mivel nem volt lehetőség nyilvános tárgyalásra, a kérelmező és ügyvédje nem értesültek a börtönvezetés kezdeményezéséről a döntést megelőzően, és sem az eredeti, sem a későbbi döntések nem voltak megfelelően indokolva.

Az EJEB döntése

Az EJEB a kérelem befogadhatósága körében megvizsgálta, hogy a hazai jogorvoslatokat kimerítette-e a kérelmező. A török kormány ezt vitatta, mivel álláspontja szerint annak kapcsán ugyanúgy ki kellett volna meríteni a Kártalanítási Bizottsághoz fordulást mint jogorvoslatot, mint az eredeti panasz többi, elfogadhatatlannak minősített eleme esetében. Az EJEB ezt nem látta így, mivel a kérdéses korlátozás – a kormány által sem tagadottan, de a 2005-ös bírósági felülvizsgálati döntés által kifejezetten hivatkozva – nem számít fegyelmi ügyben született döntésnek, így nem tartozik a kérdéses bizottság hatáskörébe.

A török kormány érvelése szerint az EJEE-ben garantált, magánélet védelméhez való jog azért nem áll fenn, mivel a korlátozás nem érintette a panaszos ezen jogát, amennyiben pedig érintette volna, úgy az a büntetés-végrehajtás rendjének fenntartását biztosító törvényi rendelkezések alapján indokolt korlátozás lett volna. A kormány emellett azzal is érvelt, hogy Altaynak öt másik ügyvédje is volt, akikre hasonló korlátozás nem vonatkozott, így nem volt elzárva attól a lehetőségtől, hogy bizalmas jelleggel konzultáljon jogi képviselővel. Hivatkoztak végül arra is, hogy az ügyvéd a könyv és a folyóiratok elküldésével kijátszotta a nem ügyvédtől érkező küldeményeknél hasonló bűncselekmények elkövetői esetében alkalmazott ellenőrzési rendszert, és a szankció a szakszerűtlen, hivatali kötelezettségeivel ellentétes eljárás jövőbeli megakadályozását szolgálta. Ugyanebben a körben a kérelmező viszont azzal érvelt, hogy mindezekkel szemben széles körben alkalmazott, a büntetés-végrehajtás által elfogadott gyakorlat, hogy hasonló küldeményeket, de még akár ruhát vagy pénzt is az ügyvéd útján küldenek a fogvatartottaknak a hozzátartozók.

Az EJEB ebben a körben saját korábbi gyakorlatát, kiemelten a Campbell v. the United Kingdom-ügyet hivatkozva rögzítette, hogy nincs ok arra, hogy különbséget tegyenek a szabadságelvonás hatálya alá tartozó személy és az ügyvédje közötti kapcsolattartás különböző tárgykörei között abból a szempontból, hogy azok milyen célra irányulnak, mivel azoknak mindenképpen bizalmas a jellegük. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne mód egy demokratikus társadalomban szükséges mértékű korlátozására ezeknek a jogoknak, és ennek a feltételnek a török bíróságok által hivatkozott török törvényi rendelkezés szövege meg is felelt volna, hiszen az egy zárt felsorolással csak abban az esetben tette volna lehetővé az ügyfél és az ügyvéd közötti bizalmas kapcsolattartás korlátozását, hogyha azt egy terrorszervezettel való kapcsolattartásra vagy bűncselekmény elkövetésére használták volna, illetve az egyébként veszélyeztetné a büntetés-végrehajtási intézmény rendjét. Mivel azonban a konkrét ügyben ezen feltételek egyikét sem állapították meg, sőt, érdemben nem is vizsgálták a bíróságok, a korlátozás nem felel meg az előreláthatóság követelményének. Erre tekintettel az EJEB az egyezménysértést megállapította, és a fennmaradó további kérdéseket, így különösen az intézkedés szükségességének kérdését már nem is vizsgálta.

Az EJEB ezt követően az eljárás megfelelőségét vizsgálta meg. A török kormány a 6. cikken alapuló panaszosi érvelést is teljes egészében vitatta, felhívva a figyelmet arra, hogy a 2005-ös alapeljárásban a panaszos nem kérte tárgyalás tartását, valamint arra, hogy a támadott döntés nem büntetőeljárásban, sőt, nem is fegyelmi szankcióként született.

Az EJEB megállapította, hogy a támadott eljárás ugyan valóban nem tartozik a 6. cikk büntetőjogi “ágának” hatálya alá, ugyanakkor az intézkedés tartalmi elemzése alapján arra jutott, hogy 6. cikk polgári jogi jogok érvényesítését is védelme alá vevő fordulata viszont alkalmazható az ügyben, mivel “a jogvita magánjogi vonatkozásai meghaladják a közjogiakat”. Ezt a Bíróság olyan korábbi döntéseivel, köztük az Enea v. Italy [GC] döntésre való hivatkozással támasztotta alá, ahol a büntetés-végrehajtással kapcsolatos egyes, nem tisztán magánjogi eljárásokat ugyanezen elven már a 6. cikk hatálya alá sorolt.

Az EJEB így megvizsgálta a tisztességes tárgyalás tartásához való jog korlátozásának indokoltságát is. Ennek egyik, az Egyezménnyel összhangban álló alapja az lehetett volna, hogy erről a lehetőségről a panaszos lemond. Ezt azonban a bíróság annak ellenére sem látta megállapíthatónak, hogy külön kérelmet tárgyalás tartására az eredeti jogorvoslati eljárásban a kérelmező nem terjesztett elő. A tárgyalás vagy meghallgatás megtartására ugyanis a bíróságok sem első-, sem másodfokon nem voltak kötelesek, így a tárgyalás kérése sikerrel nem kecsegtetett, annak elmaradása valós következménnyel nem járt.

Az EJEB végül azt vizsgálta meg, hogy indokolta-e bármely különleges körülmény a tárgyalás tartásának mellőzését az ügyben. Ilyet az ügy körülményeinek – az elsőfokú eljárás kontradiktórius jellegének hiánya, az alkalmazott intézkedés súlyossága és a meghallgatás elmaradása a jogorvoslati eljárás során – együttes hatása alapján az EJEB nem látott fennállni, ezért az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésének sérelmét is megállapította és 2.000 euró nem vagyoni kártérítést állapított meg Altay számára.

(ejeb.atlatszo.hu)

---