A gyermekek jogellenes külföldre vitele

Európai előírások és konkrét nemzeti jogszabályok összevetéséről döntött az EU Bírósága egy különösen érzékeny témában, a gyermekek jogellenes külföldre vitelével kapcsolatban. Lényege a visszavitel iránti kérelmek elbírálására vonatkozó, a gyermekek érdekeit szolgáló gyors eljárások biztosítása.

Alábbi cikkében a szerző az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) a T. C. kontra Rzecznik Praw Dziecka, Prokurátor Generalny-ügyben született ítéletét[1] mutatja be. Ami a luxembourgi taláros testület döntésével és az előzményekkel kapcsolatban általánosan is elmondható, a gyermekek jogellenes elvitelével kapcsolatos ügyek a bíróságok által elbírálandó legérzékenyebbek közé tartoznak. Ezek az esetek ugyanis különlegesen összetett érzelmi és jogi háttérrel rendelkeznek, amelyben a szülők kölcsönös sérelmei, a gyermekükkel (gyermekeikkel) kapcsolatos érzései és a különböző személyek alapvető jogai összefonódnak, miközben a középpontban a gyermek(ek) mindenek felett álló érdeke áll[2].

I. Bevezetés

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a varsói fellebbviteli bíróság (Sąd Apelacyjny w Warszawie) terjesztette a jelen ügyben az EUB-hoz. Ebben arra kérte, vizsgálja meg az Európai Unió (EU, unió) tagállamainak az említett jogszabályokból eredő ama kötelezettségét, miszerint gyors eljárásokat kell előírniuk a visszavitel iránti kérelmek elbírálására.

Konkrétabban azt akarta megtudni, hogy az adott ügyben hivatkozott nemzeti jogszabályok értelmében egy tagállam e területen két rendes bírósági szinten túlmenően biztosíthatja-e a felülvizsgálati kérelem lehetőségét, amely – az ilyen jogorvoslat benyújtására feljogosított közjogi szerv puszta indokolás nélküli kérelmére – felfüggeszti a visszavitelt elrendelő jogerős határozat végrehajtását.

Az az eljárás, amelyet e tekintetben a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágában 1980. október 25-én kötött egyezmény (1980-as Hágai Egyezmény) állapított meg, és már széles körben elterjedt az EUB és az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) ítélkezési gyakorlatában. Az egyezményt az unióban a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003/EK rendelet[3] („Brüsszel IIa” rendelet) egyes előírásai egészítenek ki, amelyek célja a gyermekeknek a szokásos tartózkodási helyük szerinti államba történő haladéktalan visszavitelének biztosítása.

Az 1980-as Hágai Egyezmény célja, hogy nemzetközileg védjék a gyermekeket jogellenes elvitelük vagy visszatartásuk káros következményeitől, emellett megteremtsék a gyermekeknek a szokásos tartózkodási helyük szerinti államba történő azonnali visszavitelük biztosítására szolgáló eljárást. Ezt az egyezményt, amely 1983. december 1-jén lépett hatályba, az Európai Unió valamennyi tagállama megerősítette.

Az egyezmény 1. cikkének a) pontja szerint az egyezmény célja többek között a bármelyik szerződő államba jogellenesen elvitt vagy ott visszatartott gyermekek azonnali visszajuttatásának a biztosítása.

• Az egyezmény 2. cikke szerint: „A Szerződő Államok minden megfelelő intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy területi határaikon belül biztosítsák az Egyezmény céljainak érvényre jutását. E célból a rendelkezésre álló eljárások közül azt alkalmazzák, amelyik a lehető legkisebb időveszteséggel jár.”
• Az egyezmény 11. cikke a következőket írja elő: „A Szerződő Államok igazságügyi vagy államigazgatási szervei késedelem nélkül járnak el a gyermekek visszavitelével kapcsolatos eljárásokban. Ha az érintett igazságügyi vagy államigazgatási szerv az eljárás megindításától számított hat héten belül nem hozott határozatot, a kérelmező vagy a megkeresett Állam Központi Hatósága – saját kezdeményezésére vagy a megkereső Állam Központi Hatóságának kérésére – a késedelem okáról nyilatkozatot kérhet. […]”
• Az egyezmény 12. cikke szerint: „Ha a gyermek jogellenes elvitelének vagy elrejtésének a 3. cikke szerinti esetében a gyermek jogellenes elvitelétől vagy elrejtésétől az eljárásnak azon Szerződő Állam igazságügyi vagy államigazgatási szervei előtti megindításáig, ahol a gyermek van, egy évnél kevesebb idő telt el, az érintett hatóság haladéktalanul elrendeli a gyermek visszavitelét.

Jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a T. C., két kiskorú gyermek apja által indított eljárásban terjesztették elő, amely e két, az anyjuk, M. C. által Lengyelországba vitt gyermeknek az Írországba való visszavitelét elrendelő határozat végrehajtására irányult.

Az ügyben eljáró lengyel bíróság kérte az előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek – az EUB eljárási szabályzatának 107. cikke szerinti – sürgősségi eljárásban történő elbírálását. Kérelmének alátámasztása érdekében a kiskorú gyermekek mindenekfelett álló érdekével kapcsolatos indokokra hivatkozott. Álláspontja szerint fennállt annak a veszélye, hogy a szülő-gyermekkapcsolat, valamint e gyermekek jólléte helyrehozhatatlan kárt szenved az említett gyermekeknek az apjuktól való távolléte miatt, amely helyzetet meghosszabbít az, hogy a gyermekjogi ombudsman és a főügyész élt a rendelkezésükre álló lehetőséggel, hogy elérjék az Írországba való visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásának felfüggesztését.

Az EUB eljáró tanácsa helyt adott a kérelemnek és az ügyet sürgősségi eljárásban bírálta el.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2003. november 27-ei 2201/2003/EK tanácsi rendelet 11. cikke (3) bekezdésének, valamint a házassági és szülői felelősségi ügyekben a joghatóságról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint a gyermekek jogellenes külföldre viteléről szóló 2019/1111 tanácsi rendelet 22., 24. cikkének és 27. cikke (6) bekezdésének, továbbá 28. cikke (1) és (2) bekezdésének az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkével összefüggésben való értelmezésére vonatkozott.

II. A tényállás[4]

Az érintettek, T. C. és M. C. mindketten lengyel állampolgárok, N. C. és M. C. kiskorú gyermekek szülei. A gyermekek 2011-ben, illetve 2017-ben Írországban születtek. A család több éve e tagállamban tartózkodott, ahol a szülők biztos állással rendelkeznek. M. C. az eset idején hosszú távú betegszabadságon volt. 2021 nyarán M. C. – T. C. hozzájárulásával – a kiskorú gyermekekkel Lengyelországba utazott nyaralni. 2021 szeptemberében M. C. közölte T. C.-vel, hogy a gyermekekkel végleg e tagállamban marad. Ám T. C. a gyermekek tartózkodási helyének ilyen, végleges megváltoztatásához soha nem járult hozzá.

Ezért T. C. 2021. november 18-án keresetet nyújtott be a wrocławi regionális bírósághoz (Sąd Okręgowy we Wrocławiu), hogy kötelezze M. C.-t arra: az 1980. évi Hágai Egyezmény alapján biztosítsa a kiskorú gyermekek Írországba való visszavitelét. Ez a bíróság a 2022. június 15-ei végzésével arra kötelezte M. C.-t, hogy e visszavitelt a végzés jogerőre emelkedésének időpontjától számított hét napon belül biztosítsa.

Az említett végzéssel szemben M. C. fellebbezett a varsói fellebbviteli bíróságon (Sąd Apelacyjny w Warszawie), amely 2022. szeptember 21-ei végzésével e beadványt megalapozatlanság miatt elutasította. Megállapította, hogy M. C. nem hivatkozhat a kiskorú gyermekek írországi visszavitele megtagadásának semmilyen indokára. E végzés 2022. szeptember 28-án végrehajthatóvá vált anélkül, hogy M. C. a gyermekek írországi visszavitelére kötelező végzést tiszteletben tartotta volna.

Ezután T. C. 2022. szeptember 29-én azt kérte a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy küldje meg számára e 2022. szeptember 21-ei végzés másolatát a végrehajthatóságára vonatkozó záradékkal.

A gyermekjogi ombudsman és a főügyész 2022. szeptember 30-án és 2022. október 5-én – a 2022. évi törvénnyel módosított polgári perrendtartás[5] 388^..1. cikkének 1. §-a alapján – kérelmet nyújtott be a 2022. június 15-ei és szeptember 21-ei jogerős végzések végrehajtásának felfüggesztése iránt. Ugyanők 2022. november 21-én a felülvizsgálati kérelmeket terjesztettek a lengyel legfelsőbb bíróság (Sąd Najwyższy) elé a 2022. szeptember 21-ei végzéssel szemben.

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzése szerint a másodfokú bíróság által hozott érdemi határozatok főszabály szerint jogerősek és végrehajthatók, még akkor is, ha azokat a legfelsőbb bíróság előtt felülvizsgálati kérelemmel megtámadják. A 2022. évi törvény hatálybalépését megelőzően az e szabálytól való egyetlen eltérés a polgári perrendtartás 388. cikkében előírt kivétel volt. E cikk lehetővé teszi a másodfokú bíróságnak, hogy a jogerős határozat végrehajthatóságát a legfelsőbb bíróság előtti eljárás befejezéséig felfüggessze, ha e határozat végrehajtása valamely félnek helyrehozhatatlan kárt okozhat.

A polgári perrendtartásnak a 2022. évi törvénnyel bevezetett 388¹. cikke értelmében azonban a legfőbb ügyész, a gyermekjogi ombudsman és az ombudsman jogosulttá váltak arra, hogy elérjék a gyermekek visszavitelét az 1980-as Hágai Egyezmény értelmében elrendelő határozat végrehajtásának a felfüggesztését, ha a varsói fellebbviteli bíróság az e határozat jogerőssé válásának időpontjától számított legfeljebb kéthetes határidőn belül erre vonatkozó kérelmet nyújtana be. A feljogosított hatóságok a kérelmüket nem kötelesek megindokolni. Az ilyen kérelem legalább két hónap tartamú automatikus felfüggesztést von maga után.

Ha ugyanis e hatóságok eme időszak során a visszavitelt elrendelő határozattal szemben nem nyújtanak be felülvizsgálati kérelmet a legfelsőbb bírósághoz, e határozat végrehajtásának felfüggesztése megszűnik. Ha azonban az említett időszak során ilyen kérelmet nyújtanak be, e felfüggesztés a 2022. évi törvénnyel módosított polgári perrendtartás 388¹. cikkének 3. §-a értelmében a legfelsőbb bíróság előtti eljárás végéig automatikusan meghosszabbodik.

Ezen felül a kérdést előterjesztő bíróság szerint még ha a legfelsőbb bíróság el is utasítja e felülvizsgálati kérelmet, az említett hatóságok a módosított polgári perrendtartás 388³. cikke alapján, rendkívüli felülvizsgálati kérelem benyújtásával ismét kérhetik a felfüggesztést.

E megfontolásokra tekintettel a kérdést előterjesztő bíróságban kételyek merültek fel; azaz, ha a 2022. évi törvénnyel módosított polgári perrendtartás 388¹. cikkének a 2201/2003 rendelet alapjául szolgáló fellebbezést elutasítják, akkor a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság határozatának végrehajtását gyorsasági követelménnyel – és különösen e rendelet 11. cikkének (3) bekezdésével – való összeegyeztethetőségét illetően is felfüggesztheti.

Megjegyezte továbbá, hogy a hatályos lengyel jogszabályok szerint azok a jogalanyok, amelyek nem minősülnek bíróságnak, a jogerős bírósági határozat végrehajtásának felfüggesztését anélkül kezdeményezhetik, hogy e lehetőség gyakorlása bármiféle bírósági felülvizsgálat tárgyát képezné. Az ilyen körülmény e bíróság szerint kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy e szabályozás összeegyeztethető‑e a Charta 47. cikkével, mivel az a visszavitelre irányuló eljárásban részt vevő feleket megfosztja a hatékony bírói jogvédelemtől.

Ezen kívül, mivel a 2022. évi törvény hatálybalépésének időpontja csak néhány nappal előzi meg a 2201/2003 rendelet alapját képező gyorsasági kötelezettséget megerősítő 2019/1111 rendelet alkalmazásának időpontját, a kérdést előterjesztő bíróság arra kereste a választ, hogy a polgári perrendtartásba e törvény által beiktatott rendelkezések összeegyeztethetők-e a lojális együttműködés elvével. Továbbá, abban az esetben, ha az EUB megerősíti, miszerint e törvény ellentétes a 2201/2003 rendelettel, a lengyel bíróság arra kereste a választ, hogy az uniós jog elsőbbségének elve alapján köteles-e mellőzni az említett törvény alkalmazását.

E körülmények között a varsói fellebbviteli bíróság eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztett az EUB elé.

III. Az eset értékelése

A kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdését a Charta 47. cikkével összefüggésben úgy kell-e értelmezni, miszerint azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely bíróságnak nem minősülő hatóságok számára lehetővé teszi, hogy elérjék az 1980-as Hágai Egyezmény alapján meghozott visszaviteli határozat végrehajtásának a legalább két hónapos időtartamra történő automatikus felfüggesztését anélkül, hogy a felfüggesztés iránti kérelmüket indokolniuk kellene.

A kérdés kapcsán az EUB elöljáróban megállapította, bár a feltett kérdés mind a 2201/2003 rendelet, mind pedig a 2019/1111 rendelet előírásainak értelmezésére vonatkozik, időbeli hatályuk alapján e rendeletek közül jelen eljárásra kizárólag az első alkalmazandó. A 2019/1111 rendelet 100. cikkének (2) bekezdéséből ugyanis az következik, hogy a 2019/1111 rendelet hatálybalépését követően továbbra is a 2201/2003 rendeletet kell alkalmazni a 2022. augusztus 1-je előtt indított eljárásokra. A jelen ügyben T. C. 2021. november 18‑án nyújtotta be keresetét a wrocławi regionális bírósághoz.

Bár a visszavitelt elrendelő 2022. szeptember 21-ei végzés végrehajtására irányuló kérelmét T. C. 2022. augusztus 1-je után nyújtotta be, Luxembourg szerint e kérelem nem önálló eljárást, hanem a visszavitelre irányuló eljárás egy szakaszát eredményezi, a visszavitelre irányuló eljárás pedig a T. C. által 2021. november 18-án benyújtott, a gyermekei Írországba való visszavitelének az elrendelésére irányuló kereseten alapult[6].

A 2201/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése szerint annak a bíróságnak, amelyhez gyermek visszavitele iránti kérelmet nyújtanak be, a lehető leggyorsabban kell eljárnia a kérelemmel kapcsolatban, igénybe véve a nemzeti jogában rendelkezésre álló leggyorsabb eljárásokat. E bíróság – ha rendkívüli körülmények nem gátolják meg – a kérelem benyújtását követően legkésőbb hat héten belül határozatot hoz.

Továbbá e rendelkezés szövegéből, és különösen a „lehető leggyorsabban” és „leggyorsabb” kifejezések használatából az következik, hogy ha valamely gyermeket jogellenesen elvittek egy olyan tagállamba, amely nem ugyanaz a tagállam, mint amelyben a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitelét megelőzően szokásosan tartózkodott, vagy őt jogellenesen visszatartották. Ezért a tagállamok hatáskörrel rendelkező bíróságainak különlegesen rövid és szigorú határidőn belül határozatot kell hozniuk, amely elrendeli az érintett gyermek visszavitelét. Az ilyen határozatot főszabály szerint legkésőbb az e bíróságokhoz fordulást követő hat héten belül kell elfogadni, a nemzeti jogban előírt leggyorsabb eljárások igénybevételével. Az e szabálytól való eltérés csak „rendkívüli körülmények” fennállása esetén lehetséges.

Ezt az értelmezést támasztja alá továbbá az a kontextus, amelybe a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése illeszkedik, és különösen ezt támasztják alá az 1980. évi Hágai Egyezmény releváns rendelkezései.

A 2201/2003 rendelet 11. cikkében kiegészítette és pontosította az 1980-as Hágai Egyezménynek a jogellenesen elvitt gyermekek visszavitelére irányuló eljárásra vonatkozó szabályait. Így eme egyezmény 8–11. cikke és e rendelet 11. cikke elválaszthatatlan normatív egységet alkot, amely az unión belül jogellenesen elvitt gyermekek visszavitelére vonatkozó eljárásokra alkalmazandó. E rendelet és az egyezmény rendelkezései közötti átfedés és a közöttük lévő szoros kapcsolat miatt ez utóbbi rendelkezései tehát hatással lehetnek ugyanezen rendelet szabályainak értelmére, hatályára és hatékony érvényesülésére[7].

Az 1980. évi Hágai Egyezmény célja az érintett gyermeknek a szokásos tartózkodási helyére való haladéktalan visszavitele. Eme egyezmény 2. cikkének második mondata arra kötelezi a szerződő államok hatóságait, hogy a visszavitel iránti kérelem elbírálása érdekében sürgősségi eljárásukat alkalmazzák. Az egyezmény 11. cikkének első bekezdése szerint a szerződő államok igazságügyi vagy államigazgatási szervei késedelem nélkül járnak el a gyermekek visszavitelével kapcsolatos eljárásokban. Ezért 13. cikke kimerítően meghatározza azokat az eseteket, amikor a megkeresett szerződő állam igazságügyi hatósága nem köteles elrendelni a gyermek visszavitelét. Konkrétan az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke első bekezdésének b) pontja szerint e hatóság nem köteles elrendelni a gyermek visszavitelét, ha a gyermek visszavitelét ellenző személy, intézmény vagy más szerv bizonyítja, hogy a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene számára.

E rendelkezések összességéből kitűnik, hogy az 1980-as Hágai Egyezmény szerint egyrészt, ha a gyermeket a szokásos tartózkodási helyéről jogellenesen elvitték, a visszavitelét a nemzeti jogban előírt sürgősségi eljárások alkalmazásával haladéktalanul el kell rendelni. Másrészt e visszavitel elrendelését csak rendkívüli körülmények – többek között az említett gyermekre nézve fennálló súlyos veszély – esetén lehet mellőzni. Ezt az érvelést a 2201/2003 rendeletnek, és különösen 11. cikke (3) bekezdésének célkitűzései is megerősítik.

A 2201/2003 rendelet abból az elgondolásból indult ki, hogy a gyermek mindenekfelett álló érdekének elsőbbséget kell élveznie. Ezért különösen arra törekszik, hogy visszatartson a gyermekeknek a tagállamok közötti jogellenes elvitelétől, és arra, hogy a jogellenes elvitel esetén a gyermekek visszavitelét haladéktalanul elérjék[8]. A (17) preambulumbekezdéséből kitűnik, a gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása esetében a gyermek visszavitelét haladéktalanul el kell érni.

Az EUB ítélkezési gyakorlata szerint az e rendelet 11. cikkének egyik célja a status quo ante, vagyis ama helyzet visszaállítása, amely a gyermek jogellenes elvitelét vagy visszatartását megelőzően fennállt[9]. A visszavitelre irányuló eljárás a természeténél fogva gyors eljárás, célja a gyermek haladéktalan visszavitele[10].

A rendelet 11. cikke (3) bekezdése egyrészt arra kötelezi a szokásos tartózkodási helyéről jogellenesen elvitt gyermek visszavitele iránti kérelmet elbíráló bíróságot, hogy e kérelemről főszabály szerint legkésőbb a kérelem benyújtásától számított hat héten belül, a nemzeti jogban előírt leggyorsabb eljárások igénybevételével határozzon. Másrészt a jogellenesen elvitt gyermek visszavitelének az elrendelését csak pontosan meghatározott és kivételes, kellően indokolt esetekben lehet mellőzni[11]. Kétségtelen, hogy az e 11. cikk (3) bekezdéséből eredő kötelezettségek a visszavitelt elrendelő határozat elfogadását érintő eljárásra vonatkoznak.

Az ügyben eljáró főtanácsnok megállapítása szerint „igaz, hogy ezek a különböző kötelezettségek a visszavitelt elrendelő határozat meghozatalára vonatkoznak, és nem annak végrehajtására, a nemzeti hatóságokra e tekintetben is ugyanaz a hatékonysági és gyorsasági követelmény vonatkozik. Ha ugyanis a kellő gyorsasággal meghozott, visszavitelt elrendelő határozat holt betű maradna, vagy azt csak késve tudnák végrehajtani a hatóságok, akkor a szóban forgó kötelezettségek hatékony érvényesülése nem lenne biztosított[12]. Vagyis, a hatékonyságnak és a gyorsaságnak a visszaviteli határozat elfogadására irányadó követelménye a nemzeti hatóságokra az ilyen határozat végrehajtása során is alkalmazandó. A 11. cikk (3) bekezdését ugyanis megfosztják a hatékony érvényesülésétől, ha a nemzeti jog lehetővé teszi a gyermek visszavitelét elrendelő jogerős határozat végrehajtásának felfüggesztését[13].

Luxembourg ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti anyagi jogi és eljárásjogi jogszabályok alkalmazása nem sértheti a 2201/2003 rendelet hatékony érvényesülését.

Azáltal, hogy a gyermeknek a jogellenes elvitelt követően a szokásos tartózkodási helyére való haladéktalan visszavitelét lehetővé tevő határozat lehető legrövidebb időn belül történő elfogadására – és így végrehajtására – vonatkozó kötelezettségeket ír elő, biztosítja a Chartában előírt alapvető jogok, és különösen a gyermeknek a Charta 24. cikkében foglalt alapvető jogai tiszteletben tartását.

A Charta 7. cikke elismeri a magán- és a családi élet tiszteletben tartásához való jogot, és azt a gyermek mindenekfölött álló érdekének figyelembevételére vonatkozó kötelezettséggel összefüggésben kell értelmezni. Ennek során figyelembe kell venni a gyermeknek a mindkét szülőjével való rendszeres és személyes kapcsolattartásra vonatkozó, a Charta 24. cikkének (3) bekezdésében kifejezett szükségletét[14]. Az EJEE 8. cikke így a Charta 7. cikkének felel meg[15].

Miként az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította, az 1980. évi Hágai Egyezmény alapján hozott határozatokra vonatkozó ügyekben valamely intézkedés megfelelő jellegét többek között végrehajtásának gyorsasága alapján kell értékelni. Ezek az ügyek sürgős kezelést igényelnek, mivel az időmúlás helyrehozhatatlan következményekkel járhat a gyermekek és a nem velük élő szülő közötti kapcsolatra nézve. Az eljárás késedelme önmagában is lehetővé teheti annak megállapítását, hogy a hatóságok nem tettek eleget az őket az EJEE alapján terhelő pozitív kötelezettségeknek[16].

Az EUB-nak jelen ügyben a 2201/2003 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének eme elfogadott értelmezésére tekintettel kell meghatározni, hogy e rendelkezéssel ellentétes-e a jelen ügyben vitatott nemzeti szabályozás.

E szerint, a visszavitelt elrendelő határozat végrehajtását legalább két hónapra automatikusan felfüggesztik, ha a feljogosított hatóságok egyike a varsói fellebbviteli bíróság előtt az e határozat jogerőre emelkedésének időpontjától számított kéthetes határidőn belül erre vonatkozó kérelmet nyújt be.

Ezen kívül, ha e hatóság e kérelem benyújtását követően felülvizsgálati kérelmet terjeszt a legfelsőbb bíróság elé e határozattal szemben, e határozat végrehajtásának felfüggesztését a felülvizsgálati eljárás befejezéséig automatikusan meghosszabbítják. A visszavitelt elrendelő jogerős határozat végrehajtásának két hónapra történő felfüggesztése önmagában meghaladja azt a határidőt, amelyen belül a 2201/2003 rendelet említett rendelkezése szerint e határozatot el kell fogadni. A visszavitelt elrendelő határozat végrehajtását a feljogosított hatóságok puszta kérelmére automatikusan felfüggesztik. E hatóságok, amelyek ráadásul nem minősülnek bíróságnak, nem kötelesek megindokolni kérelmüket, és a varsói fellebbviteli bíróság köteles annak helyt adni, hogy e tekintetben bírósági felülvizsgálatot gyakorolhatna.

A főtanácsnok összegző megállapítása szerint ez a szabályozás nem alkalmas annak biztosítására, hogy a gyermeknek a szokásos tartózkodási helyére történő visszavitelét csak pontosan meghatározott és kivételes esetekben lehessen felfüggeszteni, és mindenesetre nem biztosítja, hogy az ilyen felfüggesztést megfelelően indokolják[17].

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Charta 47. cikkével ellentétes, ha egy hatóság megakadályozhatja valamely bírósági határozat végrehajtását, mivel a hatékony jogorvoslathoz való, e rendelkezésben előírt jog illuzórikussá válik, ha a tagállami jogrend lehetővé teszi, hogy egy jogerős és kötelező bírósági határozat a félnek hátrányt okozva hatástalan legyen[18].

E megfontolásokra tekintettel az EUB megítélése szerint az ismertetett nemzeti jogszabály sértheti a 2201/2003 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének hatékony érvényesülését[19].

Ítélkezési gyakorlatából következik, hogy e gyermeknek az ilyen veszéllyel szembeni bírói jogvédelmét főszabály szerint már biztosítja a bírósági fórum előtti jogorvoslati lehetőség fennállása[20], még akkor is, ha az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke első bekezdésének b) pontja szerinti testi vagy lelki károsodás súlyos veszély fennállására hivatkoznak.

A főtanácsnok szerint ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni – ahogyan azt a polgári perrendtartás 388¹. cikke mellett érvelők teszik –, hogy a gyermeket a visszavitel esetén fenyegető „súlyos kockázatra” vonatkozó ugyanazon állításokat szükségszerűen több szinten kell vizsgálni. A gyermek bírósági védelme az ilyen „kockázattal” szemben elvileg már az uniós jog és az EJEE által előírt szinten biztosított azáltal, hogy fennáll a bíróság előtti jogorvoslat lehetősége[21].

A kérdést a jelen ügy is jól szemlélteti, melyben a gyermekek bírósági védelmét már nem egy – ahogy azt a Charta 24. és 47. cikke előírja –, hanem két szinten biztosították. Bár az ügyész és a gyermekügyi ombudsman által az anya kérésére benyújtott felülvizsgálati kérelem úgy tűnik, hogy az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke (1) bekezdése b) pontjának az alsóbb fokú bíróságok általi állítólagos megsértésén alapul, azonban e bíróságok nem automatikus vagy mechanikus módon rendelték el a gyermekek visszavitelét. Ehelyett úgy tűnik, hogy „ténylegesen figyelembe vették” az anya állításait, amelyek szerint a gyermekek a visszavitel esetén „komoly kockázatnak” lennének kitéve. Nem vitatott, hogy az elsőfokú bíróság erre nézve részletes bizonyítási eljárást folytatott le – ami magyarázatot adhat arra, miért tartott a határozathozatal hét hónapig –, beleértve egy szakértői vélemény megrendelését, amelynek megállapításai alapján kizárta, hogy a gyermekek visszavitele a fenti „kockázatnak” tenné ki őket[22]. Az sem volt vitatott, hogy a bíróságok által hozott határozatok részletes és az eset körülményeire szabott indoklást tartalmaznak[23].

A fentiekből következik, hogy a gyermeknek – a Charta 24., illetve 47. cikke által védett – mindenek felett álló érdekének és bírósági védelemhez való jogának tiszteletben tartása az 1980. évi Hágai Egyezmény 13. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti, a gyermeket a visszavitel esetén fenyegető „súlyos kockázatra” vonatkozó állítások esetén sem kötelezte a lengyel jogalkotót arra, hogy a visszavitelt elrendelő határozatok ellen a felülvizsgálati kérelem lehetőségét biztosítsa, így a fortiori arra sem, hogy az ilyen jogorvoslatnak indokolás nélkül, pusztán kérelemre, a jogszabály erejénél fogva felfüggesztő hatályt biztosítson[24]. A polgári perrendtartás 388¹. cikke tehát e tekintetben túlmutat a szükséges mértéken[25].

Továbbá a 2201/2003 rendelet 11. cikkének a Charta 24. és 47. cikkével összefüggésben értelmezett (3) bekezdéséből nem következik, hogy az uniós jog arra kötelezi a tagállamokat, hogy a visszaviteli határozattal szemben[26] felülvizsgálati kérelem lehetőségét biztosítsa.

A jelen ügyben a 2201/2003 rendelet 11. cikkének (3) bekezdése világos és pontosan meghatározott eredménykötelezettséget ír elő a tagállamoknak, amelyhez nem kapcsolódik semmilyen feltétel ama gyorsasági követelményt illetően, amely az 1980-as Hágai Egyezmény értelmében vett visszaviteli határozat meghozatalára irányuló eljárásokra alkalmazandó. Így a kérdést előterjesztő bíróság köteles arra, hogy a hatáskörének keretében biztosítsa az uniós jog e rendelkezésének teljes érvényesülését, szükség esetén mellőzve az említett rendelkezés hatékony érvényesülésének megvalósítását akadályozó nemzeti szabályozás alkalmazását.

IV. Az Európai Unió Bíróságának ítélete

Luxembourg határozatában foglalt értelmezése szerint a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003/EK rendelet 11. cikkének (3) bekezdését az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkével összefüggésében foglaltakkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely bíróságnak nem minősülő hatóságok számára lehetővé teszi, hogy elérjék a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágában 1980. október 25-én kötött egyezmény alapján meghozott visszaviteli határozat végrehajtásának a legalább két hónapra történő automatikus felfüggesztését anélkül, hogy a felfüggesztés iránti kérelmüket indokolniuk kellene.

Lábjegyzetek:

[1] A 2023. január 12-ei T. C., Rzecznik Praw Dziecka, Prokurátor Generalny,  C‑638/22. PPU. sz. ügy, ítélet.  ECLI:EU:C:2023:103 (Ítélet)

[2] Nicholas Emiliou főtanácsnoknak a T. C., Rzecznik Praw Dziecka, Prokurátor Generalny C.C‑638/22. PPU. sz. ügyben tett indítványa ECLI:EU:C:2023:21 (Indítvány)

[3] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről

[4] Ítélet 23-38. pont

[5]  A Kodeks postępowania cywilnego 388. cikkének 1. §‑a előírásában: „Ha a határozat végrehajtása helyrehozhatatlan kárt okozhat valamely félnek, a másodfokú bíróság a fél kérelmére a felülvizsgálati eljárás befejezéséig felfüggesztheti határozatának végrehajtását

[6] Ítélet 56. pont

[7] Ítélet 62-63. pont

[8] A 2008. július 11‑ei Rinau-ítélet, C‑195/08 PPU, EU:C:2008:406, 51. és 52. pont

[9] A 2017. június 8‑ai O. L.-ítélet, C‑111/17 PPU, EU:C:2017:436, 61. pont

[10] O. L-ítélet, 57. pont

[11] Ítélet 71. pont

[12] Rinau-ítélet 82. pont

[13] Indítvány 59. pont

[14] A 2022. november 17‑ei Belgische Staat- [Kiskorú házas menekült] ítélet, C‑230/21, EU:C:2022:887, 48. pont

[15] A 2022. december 8‑ai Orde van Vlaamse Balies és társai-ítélet, C‑694/20, EU:C:2022:963, 25. pont

[16] EJEB, 2015. április 28., Ferrari kontra Románia, EC:ECHR:2015:0428JUD000171410, 49. §

[17] Ítélet 83. pont

[18] A 2016. június 30‑ai Toma et Biroul Executorului Judecătoresc Horaţiu‑Vasile Cruduleci ítélet, C‑205/15, EU:C:2016:499, 43. pont; a 2019. július 29‑ei Torubarov-ítélet, C‑556/17, EU:C:2019:626, 72. és 73. pont; a 2019. december 19‑ei Deutsche Umwelthilfe-ítélet, C‑752/18, EU:C:2019:1114, 36. pont

[19] Ítélet 85. pont

[20] A 2018. szeptember 26‑ai Belastingdienst kontra Toeslagen-ítélet, C‑175/17, EU:C:2018:776, 34. pont

[21] Belastingdienst-ítélet 34. pont; EJEB, 2018. április 5., Zubac kontra Horvátország-ítélet, CE:ECHR:2018:0405JUD004016012, 82. §

[22] EJEB, 2013. november 26., X. kontra Lettország-ítélet, EC:ECHR:2013:1126JUD002785309, 112–114. §, valamint EJEB, 2020. január 14., Rinau kontra Litvánia-ítélet, EC:ECHR:2020:0114 JUD001092609, 190–195. §

[23] EJEB, X. kontra Lettország-ítélet, 107. §

[24] Belastingdienst-ítélet, 36. pont

[25] Indítvány 82—83. pont

[26] Toma-ítélet, 43. pont; Torubarov ítélet, 72. és 73. pont

---