A kölcsön adott autó nem lehet „tiltott gyümölcs” az EU-ban

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Egy EU-s országban regisztrált, de más tagállamban kölcsönbe adott gépjármű használatának körülményeiről, szankcionálásáról döntött egy ezzel kapcsolatos olaszországi jogvita nyomán az Európai Unió Bírósága.

A szerző az alábbiakban az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) egy, az autósok számára fontos ítéletét mutatja be: a döntés a G. N., W. X. és a Prefettura di Massa-Carrara-ügyben[1] született, és az Olaszországban több mint hatvan napot tartózkodó uniós polgárok gépkocsihasználatának korlátozását és a kapcsolódó kérdésköröket vette jogi górcső alá.

I. Bevezetés

Jelen ügyben egy több mint hatvan napja Olaszországban tartózkodó európai uniós polgárral szemben egy másik uniós államban nyilvántartásba vett gépkocsival történő közlekedés miatt kiszabott pénzbírság ügyében fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a luxembourgi taláros testülethez az olaszországi, massai békebíróság (Giudice di pace di Massa). Az alapperben benyújtott kereset az olasz hatóságok által kiszabott bírság érvénytelenségének megállapítására irányult.

Az eljárás jogalapját képező kérdés az volt: állampolgárság alapján történő megkülönböztetést valósít-e meg az olasz nemzeti jogszabálynak az a rendelkezése, mely egy, az Itáliában több mint hatvan napja tartózkodó személy számára megtiltja egy másik uniós államban nyilvántartásba vett gépkocsival történő olaszországi közlekedését– függetlenül az autó tulajdonosától.

Az eme előírás szerinti kötelezettség – azaz, hogy a más uniós államban nyilvántartásba vett gépkocsikat honosítani kell abból célból, hogy azokkal közlekedni lehessen (különösen egy ilyen rövid időtartamú tartózkodást követően) – közvetett módon, de jelentős mértékben megnehezítheti és/vagy korlátozhatja egyes uniós polgároknak az EUMSZ 18., 21. és 26. cikke, a 45. cikkének (1) bekezdése, valamint a 49–62. cikke szerinti jogainak gyakorlását.

Az előterjesztő bíróság kérdései az EUMSZ e rendelkezéseinek, valamint fogalmainak értelmezésére is irányultak. Az uniós jogszabály tartalma:

a.) „a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog” az EUMSZ 21. cikk értelmében,

b.) a „belső piac” az EUMSZ 26. cikk értelmében, amely egy olyan „belső határok nélküli térség, amelyben a Szerződések rendelkezéseivel összhangban biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása”;

c.) „[a]z Unión belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását” az EUMSZ 45. cikk értelmében,

d.) „tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás” az EUMSZ 49–55. cikk értelmében,

e.) „tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy” az EUMSZ 56–62. cikkének értelmében, hogy az olyan nemzeti rendelkezések is tiltottak, amelyek az uniós polgárok számára – akár közvetetten, rejtetten és/vagy anyagi szempontból – korlátozhatják, megnehezíthetik vagy bármilyen módon érinthetik a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog, a munkavállalók Unión belüli szabad mozgáshoz való joga, valamint a letelepedés szabadsága és a szolgáltatásnyújtás szabadsága gyakorlását.

II. A tényállás[2]

Az eredeti felperesek, azaz G. N., a férj Olaszországban, míg felesége, W. X. Szlovákiában rendelkezett lakóhellyel. 2019. február 17-én, amikor W. X. Olaszországban tartózkodott, a Szlovákiában nyilvántartásba vett gépkocsijával bevásárolni indultak férjével egy szupermarketbe. A gépjárművet előbb W. X., majd G. N. vezette. Útjuk során a Massa-Carrara megyei közlekedésrendészet megállította és ellenőrizte őket.

Ennek során szabálysértési jegyzőkönyvet vettek fel az ellenőrzés időpontjában a gépjárművet vezető G. N.-nel, valamint e gépjármű tulajdonosával, W. X.-szel szemben a közúti közlekedésről szóló törvénykönyv[3] 93. cikke 1-bis. bekezdésének megsértése miatt. Emellett elrendelték a jármű lefoglalását azzal az indokkal, hogy G. N., aki 60 napnál hosszabb ideje tartózkodott Olaszországban, külföldön nyilvántartásba vett gépjárművet vezetett. E 93. cikk meghatározása szerint „e rendelkezések megsértéséért legalább 712 euró és legfeljebb 2848 euró megfizetésével járó közigazgatási bírságot kell alkalmazni. Az ellenőrzést végző szerv a forgalmi engedélyt továbbítja a területileg illetékes polgári közlekedési felügyelet részére, elrendeli, hogy a járművet azonnali hatállyal vonják ki a forgalomból, azt a nyilvánosság számára hozzá nem férhető helyre szállítsák, és ott tárolják.”

Az olasz polgári törvénykönyv, a Codice Civile – a tényállás megvalósulása idején alkalmazandó változata szerinti – 43. cikke a „lakóhelyet” úgy határozza meg, mint „az a hely, ahol a személy szokásos tartózkodási helye van”.

A felperesek, G. N. és W. X. 2019. február 27-én benyújtott keresetükkel eljárást indítottak a massa-carrarai elöljáróság, a Prefettura di Massa-Carrarával szemben a massa-carrarai közlekedésrendészet által a közúti törvénykönyv 93. cikkének 1-bis. bekezdése alapján kiszabott pénzbírság érvénytelenségének megállapítására. A felperesek a – luxembourgi előzetes döntéshozatalt kezdeményező – bíróságtól azt kérték, hogy mellőzze a közúti törvénykönyv 93. cikke 1-bis. bekezdésének alkalmazását, mivel álláspontjuk szerint e rendelkezés az EUMSZ 18., 21., 26., 45. és a 49–62. cikkével nyilvánvalóan ellentétes.

További állításuk szerint az ilyen, az európai integráció logikájával ellentétes szabály az egységes európai térségen belül nem érvényes, mivel a tagállamok nem fogadhatnak el olyan szabályokat, amelyek korlátozhatják az uniós polgárok ama jogát, hogy bármely tagállamon belül bármely más uniós országban nyilvántartásba vett gépkocsival közlekedhessenek. A rendszámtábláknak nem csak alaki, hanem anyagi jogi szempontból is csak európaiaknak kell lenniük. Csak ily módon biztosíthatók a maguk teljességében az uniós jog szerinti szabadságok.

Ezen felül egy uniós polgárnak lehetőségének kellene lennie arra, hogy gépkocsijának műszaki vizsgáztatását bármely más tagállamban elvégezhesse. Lehetővé kellene tenni, hogy a szóban forgó gépkocsikat bármely európai társaságnál biztosíthassák, máskülönben nem létezőnek tekinthető a szabad biztosítási piac.

Az olasz kormány szerint a szóban forgó szabály célja a gépkocsik „adóelkerülést célzó külföldi nyilvántartásba vételének” korlátozása. Csakhogy az „adóelkerülést célzó külföldi nyilvántartásba vétel” szabályozása – tehát a termékek és jövedelmek adóztató országának meghatározása – céljából léteznek az OECD-modellegyezmény alapján az összes európai ország által megkötött, a „kettős adóztatás elkerülésére irányuló egyezmények”. Mindazonáltal a szabály joghatása valójában a belföldi biztosítótársaságok védelmét szolgálja. Az ilyen burkolt protekcionizmus pedig egyértelműen ellentétes az egységes piaccal és az uniós versenypolitikával.

A kérdést az EUB-hoz előterjesztő massai békebíróság, a Giudice di pace di Massa megállapította: az alkalmazandó nemzeti jog értelmében azok, akik több mint 60 napja tartózkodnak Olaszországban, nem jogosultak arra, hogy eme országban egy külföldön nyilvántartásba vett gépjárművel közlekedjenek, és ennek érdekében kötelesek e gépjárművet Olaszországban – összetett és költséges adminisztratív előírásoknak megfelelően – nyilvántartásba vetetni.

A massai békebíróság pontosította, hogy valamely gépjármű Olaszországban való honosítása – a nyilvántartásba vételi költségeken és a meglehetősen összetett adminisztratív eljáráson kívül – magában foglalja az érdekelt ama kötelezettségét, hogy a gépjárművet Olaszországban újra levizsgáztassa, megfizesse az olasz gépjárműadót, ideértve a folyó évi adót, amely év tekintetében az azzal egyenértékű adót külföldön már megfizette, és hogy új biztosítást kössön valamelyik olasz biztosítótársaságnál.

Megítélése szerint az itáliai szabályozás által minden, 60 napnál hosszabb ideje Olaszországban tartózkodó személlyel szemben előírt ama tilalom, hogy valamely más tagállamban nyilvántartásba vett gépjárművel Olaszországban közlekedjen – függetlenül attól, hogy mely személy nevére vették nyilvántartásba e gépjárművet –, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül.

Állampolgárság alapján történő megkülönböztetést valósíthat meg annak tilalma, hogy egy, Olaszországban több mint hatvan napja tartózkodó uniós polgár egy más uniós államban nyilvántartásba vett gépkocsival közlekedhessen – függetlenül attól, hogy annak ki a tulajdonosa. Ezen felül az a kötelezettség, miszerint honosítani kell a más uniós országban nyilvántartásba vett gépkocsikat abból célból, hogy azokkal közlekedni lehessen – különösen egy ilyen rövid időtartamú tartózkodást követően –, közvetett módon, ám jelentős mértékben megnehezítheti és/vagy korlátozhatja egyes uniós polgároknak az EUMSZ 18., 21. és 26. cikke, a 45. cikke (1) bekezdése, valamint a 49–62. cikke szerinti jogainak gyakorlását.

A massai békebíróság úgy vélte, a más tagállamban már nyilvántartásba vett gépjárművek olaszországi nyilvántartásba vételére vonatkozó kötelezettség alkalmas arra, hogy közvetve, de jelentős mértékben megnehezítse vagy korlátozza az érintett uniós polgárok számára az EUMSZ-ben biztosított bizonyos jogok gyakorlását.

E körülmények között eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az EUB értékelése és ítélete

A luxembourgi taláros testület által együttesen vizsgált kérdéseivel az előterjesztő bíróság arra várt választ: úgy kell-e értelmezni az EUMSZ-nek a megkülönböztetés tilalmáról szóló 18., az unió területén való szabad mozgásról szóló 21., a belső piacról szóló 26., a munkavállalók szabad mozgásáról szóló 45., a letelepedési jogról szóló 49‑55. és a szolgáltatásokról szóló 56–62. cikkét, miszerint azokkal ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely minden olyan személy számára, aki 60 napnál hosszabb ideje illetőséggel rendelkezik valamely tagállamban, megtiltja, hogy e tagállamban valamely másik tagállamban nyilvántartásba vett gépjárművel közlekedjen – függetlenül attól, kinek a nevére vették nyilvántartásba e gépjárművet.

III.1 A hasznos válasz érdekében 

Az előterjesztő bíróság szerint a nemzeti szabályozás hátrányosan megkülönböztető jellegűnek bizonyulhat, mivel az olasz állampolgároknak – akik már Olaszországban élve, ott nyilvántartásba vett gépkocsival rendelkeznek – nem kell további kiadásokat viselniük és/vagy nem éri őket további hátrány amiatt, hogy Olaszországban tartózkodnak, vagy ott, több mint egymást követő hatvan napot tartózkodnak. Más uniós polgároknak viszont ahhoz, hogy több mint hatvan napot tartózkodhassanak Olaszország területén (szakmai, munkavállalási, tanulmányi vagy turisztikai okokból), jelentős kiadásokat kell viselniük és hosszadalmas bürokratikus eljárásokkal kell szembesülniük.

Ezen felül azok az olasz állampolgárok, akik több mint hatvan napot akarnak egy másik uniós tagállam területén tartózkodni, az adott uniós tagállamban jogosultak az Olaszországban nyilvántartásba vett gépkocsijukat használni, mivel egyetlen más uniós tagállam sem írja elő a gépkocsi ilyen rövid időn belül történő honosítását, mivel ez – az előterjesztő bíróság megítélése szerint – egyenlőtlenséghez vezethet[4].

A kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, még ha az előterjesztő bíróság formálisan „csak” a hivatkozott EUMSZ-rendelkezések értelmezésére korlátozta is kérdéseit, ez nem képezi akadályát annak, hogy a nemzeti bíróság részére megadja az uniós jog valamennyi értelmezési szempontját, mely az előtte folyamatban lévő ügy elbírálásához hasznos lehet – függetlenül attól, hogy e bíróság kérdéseiben utalte-e azokra, vagy sem. A luxembourgi testület korábbi ítéletében már kimondta, hogy a gépjárművek határokon átnyúló ingyenes kölcsönadása az EUMSZ 63. cikkének értelmében vett tőkemozgásnak minősül, és így – mivel az EUMSZ 63. cikke alkalmazandó, és az a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó különös szabályokat ír elő – az EUMSZ 18. cikkét nem kell alkalmazni.[5]

Az EUMSZ 49–55. cikke, mely tiltja a letelepedés szabadságának korlátozásait, nem releváns az eljárásban, mivel a kérdést előterjesztő olasz bíróság által szolgáltatott információk szerint e jogvita nem vonatkozik sem a gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésének, sem pedig e tevékenység folytatásának jogára.

Az EUB szerint, mivel a hozzá benyújtott iratok nem tartalmaztak egyetlen olyan elemet sem, amely alapján megállapítható lett volna, hogy kapcsolat állt fenn e helyzet és a szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56–62. cikkében előírt szabad gyakorlása között, a jogvita megoldása szempontjából értelmezésük nem releváns.

Emellett az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tartalmaz egyetlen olyan elemet sem, amely alapján megállapítható lenne, hogy kapcsolat állna fenn e helyzet és a munkavállalók (az EUMSZ 45. cikkében előírt) szabad mozgásának gyakorlása között. Mivel az EUMSZ 26. cikkének előírásában a belső piac egy olyan, belső határok nélküli térség, amelyben a Szerződések rendelkezéseivel összhangban biztosított többek között a tőke szabad mozgása, és mivel az EUMSZ 63. cikke alkalmazandó, így az EUMSZ 45. cikkét nem kell alkalmazni.

Az EUB e kizáró körülményekre tekintettel, mivel a jogvita egy gépjármű valamely tagállamban illetőséggel rendelkező személy által egy másik tagállamban illetőséggel rendelkező személy részére történő kölcsönadására vonatkozott, az előterjesztett kérdéseket először is az EUMSZ 63., majd – adott esetben – a 21. cikkére tekintettel vizsgálta meg[6].

Ennek érdekében azonban ahhoz, hogy az előterjesztő bíróság számára hasznos választ tudjon adni, a kérdéseit át kellett fogalmaznia. Az EUB szerint az előterjesztő bíróság arra várt választ: úgy kell-e értelmezni az EUMSZ 21. és 63. cikkét, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely minden olyan személy számára, aki 60 napnál hosszabb ideje rendelkezik illetőséggel valamely tagállamban, megtiltja, hogy e tagállamban valamely másik tagállamban nyilvántartásba vett gépjárművel közlekedjen, függetlenül attól, hogy mely személy nevére vették nyilvántartásba e gépjárművet.

III.2 A korlátozás fennállásáról

Az EUMSZ 63. cikkének (1) bekezdése értelmében vett korlátozásoknak minősülnek a valamely tagállam által előírt olyan intézkedések, amelyek alkalmasak arra, hogy visszatartsák az e tagállamban illetőséggel rendelkező személyeket attól, hogy más tagállamokban kössenek kölcsönszerződést[7].

A közúti közlekedésről szóló törvénykönyv 93. cikkének 1-ter bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az Európai Unió vagy az Európai Gazdasági Térség valamely más tagállamában letelepedett, Olaszországban másodlagos telephellyel vagy más tényleges székhellyel nem rendelkező vállalkozás által gépjárművezető nélkül lízingelt vagy bérbe vett jármű, valamint az Olaszországban tartózkodási hellyel rendelkező és az Európai Unió vagy az Európai Gazdasági Térség valamely más tagállamában letelepedett, Olaszországban másodlagos telephellyel vagy más tényleges székhellyel nem rendelkező vállalkozással munkaviszonyban vagy munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személynek ingyenesen kölcsönbe adott jármű esetében, a Közösségi Vámkódex rendelkezéseinek tiszteletben tartása mellett, a járműben az üzemben tartó által aláírt és konkrét dátumot tartalmazó olyan dokumentumot kell tartani, amelyből kitűnik a jármű rendelkezésre bocsátásának jogcíme és időtartama. Ilyen dokumentum hiányában úgy kell tekinteni, hogy a járművel a gépjárművezető rendelkezik.”

E cikk 1-bis. bekezdésének – a tényállás szerinti esetre alkalmazandó – előírása szerint „az Olaszország területén több mint 60 napja tartózkodási hellyel rendelkező személynek tilos külföldön nyilvántartásba vett gépkocsival közlekedni.”

Eszerint G. N., aki 60 napnál hosszabb ideje rendelkezik olaszországi illetőséggel, más tagállamban nyilvántartásba vett gépjárműve van, és azzal akar Olaszországban közlekedni, köteles e gépjárművet az utóbbi tagállamban nyilvántartásba vetetni, ami – amint arra az előterjesztő bíróság rámutat – költségek és díjak megfizetését, valamint összetett adminisztratív előírások teljesítését vonja maga után.

Tekintettel arra, hogy a használati célú kölcsön alapvető eleme a kölcsön adott dolog használatának lehetősége, meg kell állapítani, hogy az érintett nemzeti szabályozás – mivel a 60 napnál hosszabb ideje Olaszországban illetőséggel rendelkező személyeket arra kötelezi, hogy az olasz közúthálózat valamely más tagállamban nyilvántartásba vett gépjárművel történő használata esetén adót fizessenek, azon esetet is beleértve, ha e gépjárművet valamely más tagállamban illetőséggel rendelkező személy ingyenesen adta kölcsön – a gépjárművek határokon átnyúló, használat céljára történő ingyenes kölcsönbe adásának adóztatásához vezet[8], ezzel szemben az Olaszországban nyilvántartásba vett járművek használat céljára történő ingyenes kölcsönbe adása nem tartozik eme adó hatálya alá.

Így az azon alapuló eltérő bánásmód, miszerint a gépjárművet melyik tagállamban vették nyilvántartásba, alkalmas arra, hogy visszatartsa az Olaszországban illetőséggel rendelkező személyeket attól, hogy a más tagállamokban illetőséggel rendelkező személyek által felajánlott, az ezen utóbbi tagállamokban nyilvántartásba vett járművek kölcsönbe adását elfogadják..

Ha pedig az összes uniós tagállam kölcsönösen hasonló intézkedéseket hozna, tarthatatlan és kilátástalan helyzet alakulna ki már ama tény miatt is, hogy az uniós polgárok egynél több uniós tagállamban is rendelkezhetnek tartózkodási hellyel[9].

Következésképp a hivatkozott nemzeti szabályozás – ha alkalmas arra, hogy visszatartsa az Olaszországban illetőséggel rendelkező személyeket attól, hogy más tagállamokban kössenek kölcsönszerződést – a tőke szabad mozgásának az EUMSZ 63. cikkének (1) bekezdése értelmében vett korlátozásának minősül[10]. Az ilyen eljárás – amellett, hogy gazdaságtalan – ténylegesen megakadályozhatja, vagy legalábbis korlátozhatja a munkavállalóknak az európai térségen, különösen pedig az Olaszországon belül történő szabad mozgáshoz való jogát.

III.3 A korlátozás igazolásáról

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlatából megállapítható, hogy az EUMSZ-ben biztosított alapvető szabadságok – jelen tényállás szerinti – korlátozása csak akkor megengedhető, ha az a Szerződéssel összeegyeztethető jogos célt szolgál, és ha azt közérdeken alapuló kényszerítő ok igazolja. Ilyen esetben továbbá, az is szükséges, hogy az ilyen intézkedés alkalmazása lehetővé tegye a szóban forgó cél elérésének biztosítását, és ne haladja meg az e cél eléréséhez szükséges mértéket[11].

Az ilyen eltérő bánásmód attól függően, a kölcsönbe adott járművet melyik államban tartják nyilván, eltántoríthatja a tagállamok lakosait attól, hogy elfogadják a másik tagállamban lakóhellyel rendelkezők által számukra felajánlott kölcsönt egy – az utóbbi államban nyilvántartásba vett jármű esetében például – rövid távú használatra.[12].

Az olasz kormány hivatkozása szerint, az érintett szabályozás célja annak elkerülése, hogy a külföldön nyilvántartásba vett járműveknek az Olaszországban illetőséggel rendelkező és ott dolgozó személyek által szokásosan belföldön történő használatával jogellenes cselekmények elkövetésére kerülhessen sor, így például ne fizessenek adót és úthasználati díjat, kivonhassák magukat a szankciók alól, vagy kedvezőbb biztosítási díjakat vegyenek igénybe. Továbbá az, hogy az ellenőrzéseket végző rendőrök számára nehézséget jelent – vagy egyenesen lehetetlen – az e gépjárműveket ténylegesen vezető személyek azonosítása.

Ennek kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy a regisztrációs adóval és a gépjárműadóval összefüggésben elkövetett adócsalás elleni küzdelemre irányuló célt illetően már megállapította, egy tagállam akkor vethet ki regisztrációs adót a valamely más tagállamban nyilvántartásba vett gépjárműre, ha azt alapvetően az előbbi tagállam területén történő állandó használatra szánják, vagy ténylegesen így használják. Ha viszont e feltételek nem teljesülnek, akkor a más tagállamban nyilvántartásba vett jármű olyan csekély mértékben kapcsolódik az adott tagállamhoz, hogy a kérdéses korlátozás további igazolása szükséges[13].

Másrészt a visszaélések megelőzésének célját illetően – bár a jogalanyok visszaélésszerűen vagy csalárd módon az uniós jogra nem hivatkozhatnak – nem alapozható a visszaélésre vonatkozó általános vélelem arra, hogy valamely olaszországi illetőséggel rendelkező személy e tagállam területén valamely másik tagállamban nyilvántartásba vett olyan gépjárművet használ, amelyet az e másik tagállamban illetőséggel rendelkező személy ingyenesen adott számára kölcsön[14].

A luxembourgi taláros testület szerint a személyazonosság igazolását illeti, nem tűnik úgy, hogy az ellenőrzéseket végző rendőri erők számára miért lenne nehéz – vagy egyenesen lehetetlen – az e gépjárműveket ténylegesen vezető személyek azonosítása. Az arra irányuló cél, hogy az érintett gépjárművezető ne részesüljön kedvezőbb biztosítási díjakban, sem az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, sem pedig az olasz kormány írásbeli észrevételeiből nem tűnt ki, és hogy ez mennyiben minősül az EUMSZ-szel összeegyeztethető jogszerű célnak, és azt mennyiben igazolják közérdeken alapuló kényszerítő indokok.

Miként az EUB korábbi ítéletében rögzítette, az e Szerződésben biztosított alapvető szabadságok valamelyikének korlátozását igazoló okra hivatkozó tagállam feladata annak konkrét bizonyítása, hogy valamely közérdeken alapuló indok áll fenn[15]. Állandó ítélkezési gyakorlata szerint az adóbevételek csökkenése nem tekinthető olyan közérdeken alapuló nyomós indoknak, amelyre valamely alapvető szabadsággal főszabály szerint ellentétes intézkedés igazolása céljából hivatkozni lehet[16] .

A vizsgálat tárgyát képező olasz szabályozás ténylegesen arra késztetheti az érintett jogalanyokat, hogy lemondjanak vonatkozó lehetőségeikről, és olyan országok felé forduljanak amelyek nem írnak elő ehhez hasonló korlátozásokat.

Az uniós jog e kérdésben történő értelmezése releváns a határozathozatal szempontjából, mivel, ha a közúti törvénykönyv 93. cikkének 1-bis. bekezdése az EUMSZ 18. cikk értelmében hátrányosan megkülönböztető jellegűnek bizonyulna, és/vagy közvetetten korlátozná az uniós polgároknak az EUMSZ 21., 26., 45. 49–55. és az 56–62. cikke szerinti jogait és szabadságait, meg kell állapítani a vitatott bírság érvénytelenségét[17].

A fentiekre tekintettel az EUB szerint az EUMSZ 63. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely minden olyan személy számára, aki 60 napnál hosszabb ideje rendelkezik illetőséggel valamely tagállamban, megtiltja, hogy eme országban valamely másik tagállamban nyilvántartásba vett gépjárművel közlekedjen – függetlenül attól, hogy mely személy nevére vették nyilvántartásba e gépjárművet. Ráadásul anélkül, hogy figyelembe venné a szóban forgó jármű előbbi tagállamban történő használatának időtartamát, és anélkül, hogy az érintett személy mentességhez való jogot érvényesíthetne, ha a szóban forgó járművet nem alapvetően az előbbi tagállam területén történő állandó használatra szánták, vagy ténylegesen nem így használták.

E körülmények között az EUMSZ 21. cikkének értelmezéséről az EUB szerint nem szükséges határoznia.

Lábjegyzetek:

[1] A 2021. december 16-ai G. N., W. X. és a Prefettura di Massa Carrara – Ufficio Territoriale del Governo di Massa Carrara-ítélet C‑274/20. sz. CLI:EU:C:2021:1022 (Ítélet)

[2] Ítélet 7-14. pont

[3] Az új, olasz közúti közlekedésről szóló 285. sz. törvényerejű rendelet; az 1992. április 30‑ai decreto legislativo n^o 285 – Nuovo codice della strada 93. cikke 1‑bis. bekezdésének az alapeljárásra alkalmazandó változata szerint

[4] Giudice di pace di Massa C-274/20. sz. ügy előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2020. június 19. Összefoglalás (Kérelem) 7-8. pont

[5] A 2015. október 29‑ei Nagy-ítélet, C‑583/14, EU:C:2015:737, 20, 23, 24 . pont

[6] Nagy-ítélet, 25. pont

[7] Nagy-ítélet, 26. pont

[8] A 2012. április 26-ai van Putten-ítélet, C‑578/10–C‑580/10, EU:C:2012:246, 39. pont

[9]  Kérelem 9. pont

[10] Van Putten-ítélet, 40. és 41. pont

[11] Ítélet 31. pont

[12] A 2020. szeptember 10-ei Wallonische Region- [Kölcsönzött gépjármű nyilvántartásba vétele] végzés, C‑41/20–C‑43/20, EU:C:2020:703, 48. pont

[13] Van Putten-ítélet 46-47. pont

[14] Wallonische Region-végzés, 53. pont

[15] A 2003. május 8-ai ATRAL-ítélet, C‑14/02, EU:C:2003:265, 69. pont

[16] A 2018. november 22-ei Sofina és társai-ítélet, C‑575/17, EU:C:2018:943, 61. pont

[17] Kérelem 12. pont

---