Az alkalmazandó jog meghatározása többoldalú kapcsolóelvvel

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő Magyarázat a nemzetközi magánjogról című kiadvány a nemzetközi magánjog egészét átfogó jogszabálymagyarázat, mely a nemzetközi magánjogról szóló törvényt részletesen és tematikusan elemzi, együttesen a szabályozás gerincét adó uniós jogi aktusokkal és a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, valamint a kapcsolódó joggyakorlattal. Jelen részlet szerzője dr. Palásti Gábor.

Többoldalú kapcsolóelv (kapcsolóelv, kapcsolótényező, kollíziós szabály) alatt főszabályként azokat a tényállási elemeket értjük, amelyeket a nemzetközi magánjogi jogszabály az egyes jogviszonyokhoz vagy jogintézményekhez társít, és amelyek a konkrét jogviszonyban kijelölik azt, hogy melyik állam jogát kell alkalmazni. A kapcsolóelvek megadják, hogy az adott jogviszonyban melyik az a lényeges külföldi elem, amelynek a vizsgálata elvezet minket ahhoz az országhoz, amelynek a jogát alkalmazni kell. Például a természetes személyek személyes jogával kapcsolatos kérdésekben a jogszabály rendszerint a természetes személyhez fűződő valamely lényeges tényezőt nevesíti, mint a személy állampolgársága vagy szokásos tartózkodási helye. Dologi joggal, tulajdonjoggal kapcsolatos kérdésben azonban nem az állampolgárság vagy szokásos tartózkodási hely az elsődleges kapcsolóelv, hanem rendszerint a dolog fekvési helye; tehát annak az országnak a jogát kell alkalmazni, amelyben a dolog – a jogi hatást kiváltó tény időpontjában – található. Ezzel szemben például ha a jogkérdés a szerződésen kívüli kár körébe tartozik, akkor a tipikus kapcsolóelvek a kár bekövetkeztének helye, a károkozó magatartás vagy mulasztás országának a joga. A nemzetközi kollíziós magánjog túlnyomó része a kapcsolóelvek felsorolásáról, magyarázatáról, alkalmazási körük meghatározásáról és alkalmazásuk korlátairól szól.

A kapcsolóelveket Magyarországon jogszabály határozza meg; ez lehet nemzetközi egyezmény, az Európai Unió rendelete vagy a nemzetközi magánjogról szóló törvény. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazandó jog meghatározása – például a lex fori, azaz a magyar jog alkalmazásának a választása – nem bírói mérlegelés kérdése. Amennyiben egy kapcsolóelv alkalmazása a konkrét esetben életszerűtlen helyzetet teremtene, a kapcsolóelvtől történő eltérésre is maga a jogszabály ad felhatalmazást. Például a Nmjtv. 10. § (1) bekezdése („kitérítő klauzula”) értelmében: „Ha az ügy körülményei alapján nyilvánvaló, hogy az ügy az e törvény szerint irányadó jognál lényegesen szorosabban kapcsolódik egy másik joghoz, kivételesen ezt a másik jogot lehet alkalmazni”.

Amennyiben pedig a jogszabály egy konkrét esetre nézve nem tartalmaz kapcsolóelvet, abban az esetben is az adott jogszabály – nem pedig a bíró diszkréciója – határozza meg az általánosan alkalmazandó kapcsolóelvet: „Ha e törvény nem tartalmaz rendelkezést a hatálya alá tartozó valamely jogviszonyra nézve, arra annak az államnak a joga alkalmazandó, amellyel a jogviszony a legszorosabb kapcsolatban van” (Nmjtv. 11. §, „Általános kisegítő szabály”).

Az, hogy melyik külföldi elemből lesz kapcsolóelv, alapvetően racionális/praktikus okokon és történelmi, jogpolitikai megfontolásokon múlik. Bizonyos külföldi elemek annyira kevéssé jelentősek, hogy jogszabály nem nevesíti őket kapcsolóelvként, azonban általános tartalmú kapcsolóelvek alkalmazásában mégis relevánssá válhatnak. Például a szerződések jogának triviális kapcsolóelvei a felek akarata – „jogválasztás” –, valamelyik fél szokásos tartózkodási helye, a szerződés megkötésének vagy teljesítésének helye. Ezekhez képest például a szerződéskötést megelőző tárgyalások helye külön kapcsolóelvként nem létezik, mert az nem bír akkora jelentőséggel a szerződés szempontjából, hogy kapcsolóelvként elismerje a jogszabály. Ugyanakkor, ha a jogszabály a legszorosabb kapcsolat elvének az alkalmazást írja elő – mint a Róma I rendelet 4. cikk (4) bekezdése olyan esetekre, amikor más módon nem állapítható meg az alkalmazandó jog –, akkor elképzelhető, hogy a megelőző tárgyalások helye lesz az a tényező, ami végül szorosabb kapcsolatot teremt egy ország felé más állam jogához képest. Történelmi, illetve jogpolitikai oka van például annak, hogy a természetes személyek személyes jogára nézve az állampolgárság vagy a lakóhely/szokásos tartózkodási hely jogát írja elő a jogszabály. Azon államoknál, ahol a nemzetállamhoz tartozás lakóhelytől függetlenül fontos szempont, és az állam területén elsősorban a saját állampolgárai élnek, jellemzően az állampolgárság a nevesített fő kapcsolóelv. A magyar nemzetközi magánjogi kódex ezt az utat követi. Ellenben azon államoknál, amelyek területén sok más állam állampolgára él, a nevesített lényeges kapcsolatot az ott élés – lakóhely, domicílium, szokásos tartózkodási hely – jelenti, ellenkező esetben személyről személyre változnának az ott élőkre alkalmazandó cselekvőképességi, személyiségi jogi stb. szabályok. Ez a helyzet hagyományosan az USA-ban, melynek népessége számtalan más ország állampolgárságát viselő bevándorlóból állt össze. Az EU-ban is a szokásos tartózkodási hely kapcsolóelve érvényesül, köszönhetően a személyek szabad áramlása alapelvének. Korábban divatos elképzelés volt a kapcsolóelvek értéksemlegességére hivatkozni. A kapcsolóelvek jogalkotó általi meghatározása azonban napjainkra egyre inkább levetkőzi a semlegességet. Az EU-n belül például a kapcsolóelvek jelentős részének az egységesítése a személyek szabad áramlása kiteljesítésének eszköze, és mint ilyen, politikai preferenciát valósít meg.

Az egyes kapcsolóelvek csak a konkrét jogviszony/jogintézmény keretei között érvényesülnek. Így amit egy adott jogviszonyban kapcsolóelvként definiál a jogszabály, egy másik jogviszonyban elképzelhető, hogy semmilyen jelentőséggel nem bír. Például ha a felek „A” országban kötöttek házasságot, és a férj „B” országban dolgozik, akkor a házasság formai érvényessége kérdésében lényeges a házasságkötés helye, de irreleváns az, hogy a férj hol dolgozik. Míg a férj munkaviszonyával kapcsolatos kérdés elbírálása során teljesen irreleváns az, hogy melyik országban kötöttek házasságot, lényeges viszont a munkavégzés országának a joga. Azaz a házasság alaki érvényességének a kapcsolóelve a házasságkötés helyének és idejének joga, a munkaviszony egyik közismert kapcsolóelve pedig a munkavégzés helyének a joga. A valóságban gyakran nem ennyire egyszerű azonban a jogviszonyok és jogintézmények elválasztása egymástól a kapcsolóelv kiválasztása céljából. Például egy birtokháborítással összefüggő kártérítési ügyben komoly elemzést igényelhet az, hogy mely kérdések tartoznak a dologi jog, és melyek a kártérítési jog statútuma és így kapcsolóelvei alá. Egy házastársi közös vagyon megosztása során, melynek gazdasági társaságban viselt részesedés is tárgyát képezi, részletes vizsgálatot igényel az, hogy mely kérdések tartoznak a családi jog kapcsolóelve, és melyek a társasági jog kapcsolóelve alá. A sor tetszés szerint folytatható; az önálló kapcsolóelvvel rendelkező jogviszonyok és jogintézmények megkülönböztetése végül elvezet a minősítés kérdéséhez. Abból, hogy a kapcsolóelvek mindig konkrét jogviszonyhoz vagy jogintézményhez kapcsolódnak, következik, hogy az általános joghatósági ok – az alperes lakóhelye – analógiájára az alkalmazandó jogra vonatkozó általános kapcsolóelv nincsen.

A kapcsolóelvek több szempont szerint csoportosíthatóak. A legtöbb kapcsolóelv jól lokalizálható konkrét tényállási elemet nevesít: például szokásos tartózkodási hely, bejegyzés helye, dolog fekvési helye, nevesített jogcselekmény (házasságkötés, szerződéskötés vagy teljesítés, károkozás stb.) helye. A kapcsolóelvek másik része olyan általános szabályt tartalmaz, amely a konkrét esetben előre nem nevesített tényezők mérlegelését kívánja. Ilyen a szorosabb kapcsolat és a legszorosabb kapcsolat elve. Néhány elnevezés konkrét kapcsolóelvek csoportját jelöli: például a „személyes jog” előírása egy másik jogviszonyban visszautal a személyes jog konkrét kapcsolóelveire abban a sorrendben, ahogy az a személyes jogban szerepel. A jogválasztást szubjektív kapcsolóelvnek szokták nevezni, mivel a felek akarata önmagában elég a létrehozatalához, ellentétben a többi – ún. objektív – kapcsolóelvvel. A kapcsolóelvek egy speciális csoportja ún. különkapcsolást valósít meg. Ekkor a jogszabály valamely nevesített speciális érdek védelmében mint a gyengébb fél – például fogyasztó – oltalma, a fórum jogpolitikai-közrendi érdeke stb., kivételesen más ország jogát rendeli alkalmazni, mint ami abból a kapcsolóelvből következne, amelyik az adott jogviszonyra vagy jogintézményre vonatkozik.[1]

Amennyiben egy ügyben a joghatósági ok és a kapcsolóelv egybeesik, a bíróság a saját jogát alkalmazza. Ugyanakkor nem minden joghatósági ok alkalmas kapcsolóelvnek és vica versa. Például az alperes lakóhelye csak joghatósági ok, de kapcsolóelvként értelmezhetetlen, mivel az alkalmazandó joghoz nem szükséges eljárás, így alperes sem.

A legtöbb kapcsolóelvnek történetileg kialakult, világszerte elterjedt, ténylegesen használt latin nyelvű elnevezése van. Az „alkalmazandó jog” általános elnevezése a lex causae („az ügy joga”), míg a fórum saját joga a lex fori. Az egyes jogviszonyok kapcsolóelveinek latin elnevezését a különös részben ismertetjük.

[1] A kapcsolóelvek ennél részletesebb tipizálásához lásd Burián László: Nemzetközi magánjog. Általános rész. Pázmány Press, Budapest, 2014.; és Burián László – Raffai Katalin – Szabó Sarolta: Nemzetközi magánjog. Pázmány Press, Budapest, 2018.

(A részlet szerzője dr. Palásti Gábor) 

---