Az uniós öröklés joghatósági kérdései


Az európai öröklési rendelettel kapcsolatos tagállami joghatósági kérdésben hozott döntést az unió luxembourgi bírósága.

A joghatóság hiányának megállapításával kapcsolatban hozott döntést[1] az Európai Unió Bírósága (EUB, Luxembourg) egy konkrét, az R. K. és C. R.-ügyben született ítéletével. E konkrét esetben a kölni tartományi felsőbíróság (Oberlandesgericht Köln) fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a luxembourgi taláros testülethez; az ügy alapját az R. K. és C. R. között zajló, az utóbbi által, férjének halála után egy nemzeti, valamint egy európai öröklési bizonyítvány kiállítása iránt benyújtott kérelme tárgyában indított eljárás képezte. Az EUB elé terjesztett kérelem az öröklési ügyekről és az európai öröklési bizonyítványról szóló 650/2012/EU-rendelet[2] (Róma IV.) konkrét előírásainak értelmezésére vonatkozott.

I. A 650/2012/EU-rendelet előírásai

A rendelet jogbiztonságot teremt a nemzetközi öröklések kedvezményezettjei számára, elkerüli az összeegyeztethetetlen határozatokat, és egyszerűsíti az eljárásokat. Megkönnyíti a kedvezményezettek számára, hogy az öröklés útján keletkezett vagy rájuk átszállt jogokkal valamely másik uniós országban élhessenek. Emellett a joghatóságra, illetve az EU-ban az öröklésre irányadó és alkalmazandó jogra vonatkozó uniós szintű szabályokat határoz meg, miként a tagállamokban hozott határozatok elismerésére és végrehajtására, valamint az uniós országokban kiállított hivatalos jogi dokumentumok elfogadására és végrehajtására vonatkozóan is.

A rendelet bevezette az európai öröklési bizonyítványt, amelynek felhasználásával az örökösök, a hagyományosok és a végrendeleti végrehajtók vagy hagyatéki gondnokok egy másik uniós országban bizonyíthatják jogállásukat és/vagy gyakorolhatják jogaikat vagy jogosultságaikat.

A jogszabály a 2015. augusztus 17-én vagy az azután bekövetkezett halálesetek tekintetében alkalmazandó. Hatálya kiterjed a hagyaték öröklésének valamennyi polgári jogi szempontjára. Azonban a polgári jog örökléstől eltérő területeire, például a házassági vagyonjogra, az ajándékozásra és a nyugdíjprogramokra nem alkalmazandó.

A joghatósággal és az alkalmazandó joggal kapcsolatban előírja, hogy

  • annak az uniós országnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt;
  • az öröklésre alkalmazandó jog – főszabályként – ama ország szerinti jog, amelynek területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt. Ez uniós vagy EU-n kívüli ország szerinti jog is lehet.
  • valamely személy azonban – az elhalálozást megelőzően – irányadó jogként választhatja az állampolgársága szerinti ország jogát is. Ha e személy valamely uniós ország állampolgára, az öröklési ügyben érintett felek megállapodhatnak abban, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye szerinti ország bíróságai helyett az állampolgárság szerinti uniós ország bíróságai járjanak el az öröklési ügyben;
  • ugyanazon jog vonatkozik az öröklés egészére, függetlenül a szóban forgó vagyontárgyak típusától (ingóság vagy ingatlan), vagy azok fellelhetőségének helyszínéül szolgáló országtól.

A rendelet a kedvezményezettek és részesedésük meghatározására, az öröklési képességre; az örökösök, a végrendeleti végrehajtókra, illetve a hagyatéki gondnokok jogosultságaira; a hagyatéki tartozásokért való felelősségre; és a hagyatéki osztályra nézve alkalmazandó jogként irányadó.

Az uniós jogszabály az öröklés egészére ama állam jogának irányadó jogként történő megválasztását teszi lehetővé, amelynek állampolgárságával valamely személy a választás megtételekor vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik. Az ilyen választás az alkalmazandó jog és az eljáró bíróság közötti összhangra vonatkozó elvet megkérdőjelezheti. A rendelet mindazonáltal olyan mechanizmusokat ír elő, amelyek az említett elv tiszteletben tartásának biztosítására irányulnak az alkalmazandó jog megválasztása tekintetében is. A 6. cikke a) pontjának és 7. cikke a) pontjának együttes olvasatából az következik, hogy ama tagállam bíróságai, amelynek jogát az örökhagyó választotta, joghatósággal rendelkeznek a határozathozatalra, ha valamely korábban eljáró bíróság az eljárásban részt vevő egyik fél kérelmére megállapította joghatóságának hiányát.

E rendelkezések a kölni tartományi felsőbíróság által előterjesztett kérdések középpontjában állnak, amellyel arra keresett választ: az, hogy valamely tagállamnak az öröklési ügyben korábban eljáró bírósága megállapította joghatóságának hiányát, kötelező-e valamely másik tagállam később eljáró bíróságára nézve, és ha igen, milyen mértékben[3].

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 650/2012/EU-rendelet 6. cikke a) pontjának, 7. cikke a) pontjának, valamint 22. cikkének és 83. cikke (4) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.

A rendelet 6. cikke az a) pontban előírja, hogy:

„Amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak a 22. cikk szerint valamely tagállam jogát választotta, a 4. cikk vagy a 10. cikk alapján eljáró bíróság:

a)      az eljárásban részt vevő egyik fél kérelmére megállapíthatja joghatóságának hiányát, ha úgy ítéli meg, hogy – figyelembe véve az öröklés gyakorlati körülményeit, például a felek szokásos tartózkodási helyét és a vagyontárgyak fellelhetőségét – a választott jog szerinti tagállam bíróságai alkalmasabbak az öröklés tárgyában történő határozathozatalra […]”

A „Joghatóság jogválasztás esetén” című 7. cikke a) pontjában foglaltak szerint::

„Azon tagállam bíróságai, amelynek jogát az örökhagyó a 22. cikk szerint választotta, joghatósággal rendelkeznek az öröklés tárgyában történő határozathozatalra, ha:

a)      valamely korábban eljáró bíróság ugyanazon ügyben a 6. cikk szerint megállapította joghatóságának hiányát;”

A 83. cikke (4) bekezdésének megállapításában:

„[a]mennyiben a végintézkedést 2015. augusztus 17-ét megelőzően olyan állam joga szerint tették, amelyet az örökhagyó e rendelet szerint választhatott volna, akkor azt kell az öröklésre alkalmazandó jognak választott jognak tekinteni”.

II. A tényállás[4]

Német állampolgárságú férjének 2017. március 9-én bekövetkezett halála után C. R., a németországi düreni helyi bíróságtól (az Amtsgericht Dürentől) nemzeti öröklési bizonyítvány és európai öröklési bizonyítvány kiállítását kérte egy 1990-ben német nyelven szerkesztett, saját kezű végrendelet alapján, amellyel a házastársak egymást kölcsönösen egyedüli örökösüknek jelölték ki.

Az örökhagyó fiútestvére, R. K. vitatta az eljáró német bíróságok e kérelemmel kapcsolatos joghatóságát. Tette ezt azzal az indokkal, hogy halálának időpontjában az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye Spanyolországban volt, és az említett végrendelet nem tartalmazta kifejezetten az öröklésre irányadó jog megválasztását.

A 2017. december 20-ai határozatával a düreni helyi bíróság úgy ítélte meg, hogy a kért bizonyítványok kiállításához szükséges tényeket bizonyították.

Az R. K. által benyújtott fellebbezés után a kölni regionális felsőbíróság 2018. július 4-ei végzésével megállapította a düreni bíróság – a kérelemmel kapcsolatos – joghatóságának hiányát azzal, hogy kizárólag a spanyol bíróságok rendelkeztek joghatósággal az örökhagyó halála időpontja szerinti „szokásos tartózkodási hely” kritériumának megfelelően, amelyről az öröklési rendelet 4. cikke szól. E szerint: „annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt.”

A 2019. április 29-ei végzésével, a spanyolországi esteponai 3. számú elsőfokú és vizsgálóbíróság (Juzgado de Primera Instancia e Instrucción n°3 de Estepona) – amelyhez C. R. fordult – úgy döntött: „nem hoz határozatot az [e bíróság előtt függőben lévő hagyatéki eljárásban], mivel a német bíróságok megfelelőbb helyzetben vannak az öröklés tárgyában való határozathozatalt illetően, valamint olyan gyakorlati okok miatt, mint például az érintett fél lakóhelye, továbbá az, hogy az örökség nagyobb része hol található”.

C. R. a 2019. augusztus 29-ei, közjegyzői okiratba foglalt beadványával újabb kérelmet nyújtott be a nemzeti és az európai öröklési bizonyítvány kiállítása iránt a düreni helyi bírósághoz, a spanyol bíróság végzésére való hivatkozással. Nézete szerint a spanyol bíróság végzése az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében vett, a joghatóság hiánya megállapításának minősül.

Arra való hivatkozással, hogy több ok is ellentmond a német bíróságok joghatóságának, R. K. a düreni helyi bíróság végzését – egy korábbi luxembourgi ítéletre[5] való hivatkozással – az előzetes döntéshozatali kérelmet előterjesztő kölni tartományi felsőbíróság előtt megtámadta. Az EUB e hivatkozott ítéletében az öröklési rendelet egyes rendelkezéseinek alkalmazását és értelmezését illetően megállapította, a rendelet 4. cikkével ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely – annak ellenére, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye a halálának időpontjában nem ebben a tagállamban volt – előírja: e tagállam bíróságai továbbra is joghatósággal rendelkeznek a nemzeti jog szerinti öröklési bizonyítványok kiállítására egy határokon átnyúló öröklési kérdésben, ha a hagyatéki javak ennek az említett tagállamnak a területén találhatók, vagy ha az örökhagyó ugyanezen tagállam állampolgárságával rendelkezett.

Mivel a fellebbezés tárgyában hozandó döntés a kölni tartományi felsőbíróság nem nyilvánvaló és nem is tisztázott válaszától függött, ezért az az eljárását felfüggesztette, és kérdéseivel a luxembourgi testülethez fordult.

III. Az EUB értékelése és ítélete

III.1 Első kérdésével a kölni felsőbíróság arra kért választ: az öröklési rendelet 7. cikkének a) pontját úgy kell-e értelmezni, miszerint ahhoz, hogy e rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében a joghatóság hiányának ama tagállam bíróságai javára történő megállapításáról lehessen beszélni, amelynek jogát az örökhagyó választotta, szükséges-e, hogy a korábban eljáró bíróság a joghatóságát kifejezetten kizárja, vagy megelégedhet-e a nem kifejezett nyilatkozattal, ha abból értelmezés útján az derül ki, hogy e bíróság megállapította joghatóságának hiányát?

A kölni regionális felsőbíróság kétségeinek oka az volt, hogy a korábban eljáró spanyol bíróság nem zárta ki kifejezetten a joghatóságát.

A jogvita kapcsán a spanyol kormány írásbeli észrevételeiben rámutatott, az öröklési rendelet 6. cikke a) pontjának és 7. cikke a) pontjának szövegétől – a többi nyelvi változattal ellentétben – a spanyol nyelvi változat eltér.

Az uniós rendelet „A joghatóság hiányának megállapítása jogválasztás esetén” című 6. cikke értelmében

„Amennyiben az örökhagyó az utána történő öröklésre alkalmazandó jognak a 22. cikk szerint valamely tagállam jogát választotta, a 4. cikk vagy a 10. cikk alapján eljáró bíróság:

a)      az eljárásban részt vevő egyik fél kérelmére megállapíthatja joghatóságának hiányát, ha úgy ítéli meg, hogy – figyelembe véve az öröklés gyakorlati körülményeit, például a felek szokásos tartózkodási helyét és a vagyontárgyak fellelhetőségét – a választott jog szerinti tagállam bíróságai alkalmasabbak az öröklés tárgyában történő határozathozatalra; […].

A rendelet „Joghatóság jogválasztás esetén” című 7. cikke szerint

„Azon tagállam bíróságai, amelynek jogát az örökhagyó a 22. cikk szerint választotta, joghatósággal rendelkeznek az öröklés tárgyában történő határozathozatalra, ha:

a)      valamely korábban eljáró bíróság ugyanazon ügyben a 6. cikk szerint megállapította joghatóságának hiányát; […]”.

Megállapítása szerint a spanyol nyelvi változatban e rendelet 6. cikkének a) pontja az „abstenerse de conocer”-kifejezést, míg e rendelet 7. cikkének a) pontja az „inhibirse” igét használja. Ezzel szemben más nyelvi változatokban mindkét rendelkezésben olyan kifejezéseket használnak, amelyek egyértelműen a joghatóság kizárására hivatkoznak. E két rendelkezésben például az angol nyelvi változat a „decline jurisdiction”-, a francia a „décliner sa compétence”-, a német a „für unzuständig erklären”-, az olasz a „dichiarare la propria incompetenza”-, a román pedig a „decline competența”- fordulatot alkalmazza.

A jelen ügyben a korábban eljáró bíróság az öröklési rendelet 6. cikke a) pontjának spanyol nyelvi változatában foglalt kifejezéseket használta, amikor kijelentette, hogy „lemond a határozathozatalról”. Ugyanakkor az a körülmény, hogy e rendelkezés spanyol nyelvi változata eltérő kifejezéseket használ az említett rendelet 7. cikke a) pontjának szövegétől, és az a körülmény, hogy a spanyol bíróság e két rendelkezés közül az elsőben található kifejezéseket alkalmazta, nincs hatással az e rendelkezések értelmében vett joghatóság hiánya megállapításának érvényességére[6].

Az EUB a kérdés kapcsán emlékeztetett arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jog rendelkezéseit, az Európai Unió valamennyi nyelvén készült változat figyelembevételével, egységesen kell értelmezni és alkalmazni. Az egyes nyelvi változatok közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést ama szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi[7].

A joghatóság hiánya megállapításának előfeltétele, hogy e rendelkezés több feltétele is teljesüljön. Az örökléssel kapcsolatos ténybeli körülményeknek a korábban eljáró bíróság általi értékelésén alapul annak eldöntése, hogy ama tagállam bíróságai vannak-e a legalkalmasabb helyzetben az öröklés tárgyában történő határozathozatalra, amelynek jogát ennek alapján választották[8]. E rendelkezés lehetővé teszi egyrészt annak biztosítását, hogy az öröklési ügyben eljáró hatóság a saját nemzeti jogát alkalmazza[9], másrészt a rendelet azon célkitűzésének elérését, hogy a joghatóságot azokra a bíróságokra telepítse, amelyek az öröklési ügy feleihez vagy az örökség tárgyát képező vagyontárgyakhoz közelebb lévőnek bizonyulnak.

Luxembourg szerint az EU-s rendelet 7. cikkének a) pontja ama tagállam bíróságainak a joghatóságára vonatkozik, amelynek a jogát választották, és úgy rendelkezik, hogy e bíróságok azzal a feltétellel rendelkeznek joghatósággal, ha valamely korábban eljáró bíróság az e rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében – az ő javukra –a saját joghatóságának hiányát állapította meg. Mivel azonban az öröklési rendelet érintett cikkeinek szövege nem tartalmaz semmilyen utalást arra, hogy a korábban eljáró bíróságnak milyen formában kell a joghatósága hiányát megállapítania, következésképp nincs szükség e bíróság ilyen értelmű kifejezett nyilatkozatára. Bár megjegyzendő, a jogbiztonság elvének tiszteletben tartása magában foglalja annak követelményét, hogy a joghatóság hiánya megállapításának egyértelműen kivehetőnek kell lennie az említett bíróság nyilatkozatából, éppen azért, hogy e korábban eljáró bíróság és a 7. cikkének a) pontja alapján joghatósággal rendelkező bíróság közötti joghatósági összeütközés elkerülhető legyen.

Az EUB rögzítette: nincs szükség a joghatóság kifejezett kizárására, ha – abból a körülményből, miszerint a korábban megkeresett bíróság a rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében lemondott arról, hogy határozatot hozzon – egyértelműen kitűnik, e bíróság elállt az eljárás lefolytatásától ama tagállam bíróságai javára, melynek jogát az örökhagyó választotta, és úgy véli, hogy ez utóbbiak alkalmasabb helyzetben vannak az adott öröklési ügyben történő határozathozatalra.

A rendelet ilyen értelmezése megfelel az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítésére irányuló célkitűzésnek, melyet többek között a bírósági határozatok kölcsönös elismerésének elve is garantál. Utóbbi az öröklési rendelet előírásai alkalmazásának alapját képezi, amely szerint a valamely tagállamban hozott határozatot a többi tagállamban külön eljárás nélkül elismerik. Ezáltal pedig a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott együttműködés területén arra irányul, hogy erősítse a kollíziós szabályok, illetve a határokon átnyúló vonatkozású, örökléssel kapcsolatos bírósági határozatok elismerésének és végrehajtásának egyszerűsített és hatékony rendszerét.

Mind ezekre tekintettel az EUB első kérdésére adott válasza szerint az öröklési rendelet 7. cikkének a) pontját úgy kell értelmezni, ahhoz, hogy a rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében vett joghatóság hiányának ama tagállam bíróságai javára történő megállapításáról lehessen beszélni, amelynek jogát az örökhagyó választotta, nem szükséges, hogy a korábban eljáró bíróság kifejezetten kizárja a joghatóságát. Szükséges viszont, hogy e szándék egyértelműen kitűnjön abból a határozatból, amelyet e tekintetben hozott[10].

III.2 Második kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ: az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontját és 7. cikkének a) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az a tagállami bíróság, amely azután jár el, hogy valamely másik bíróság részéről sor került a joghatóság hiányának megállapítására, jogosult vizsgálni, teljesültek-e az e rendelkezések által megállapított feltételek ahhoz, hogy a korábban eljáró bíróság kizárja a joghatóságát.

A kérdést előterjesztő bíróság arra kereste a választ, az ügyben másodikként eljáró bíróság vizsgálhatja-e, hogy teljesült-e az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontjában az ahhoz megkövetelt három feltétel, miszerint joghatóság hiányának megállapításáról lehessen beszélni? Nevezetesen:

– először is azt, hogy az örökhagyó érvényesen választotta-e az öröklésére alkalmazandó jogot az e rendelet 22. cikke alapján;

– másodszor, hogy az eljárás érintett feleinek egyike azért fordult-e a korábban eljáró bírósághoz, hogy a joghatóság hiányának megállapítása iránt nyújtson be kérelmet;

– harmadszor, a korábban eljáró bíróság helyesen vélte-e úgy, hogy annak a tagállamnak a bíróságai, amelynek a jogát választották, megfelelőbb helyzetben voltak az öröklés tárgyában való határozathozatalra.

Bár e három alkérdés előtt a „konkrétan” kifejezés szerepel, más olyan elemek, amelyek – a 650/2012 rendelet 7. cikkének a) pontja alapján – a később eljáró bíróság szempontjából relevánsak lehetnek, nem képezik kérdések tárgyát a kérdést előterjesztő bíróság részéről. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem indokolásából ugyanis kitűnik, hogy a második kérdést illetően a kérdést előterjesztő bíróság e kérdés terjedelmét azokra a feltételekre korlátozta, amelyekre ugyanezen alkérdésekben hivatkozott.

Konkrétan, a német bíróság nem kérte az EUB-tól sem annak meghatározását, hogy ama tagállam bíróságai, amelynek az örökhagyó az állampolgára volt, vizsgálhatják-e, hogy a korábban eljáró bíróság rendelkezett-e joghatósággal a 650/2012 rendelet 4. vagy 10. cikke alapján. Ahogy azt sem, a korábban eljáró bíróság által hozott határozat e rendelet hatálya alá tartozik-e, de annak meghatározását sem, hogy a joghatóság hiányának a rendelet 6. cikkének a) pontja szerinti megállapítása egy adott örökhagyó öröklésével kapcsolatos valamennyi eljárásra, vagy csak azon eljárásokra van-e hatással, amelyek tárgya megegyezik ama eljárás tárgyával, amelynek keretében a joghatóság alapügyben szóban forgó hiánya felmerült.

Márpedig az ügyben nem vitatottan – a rendelet 4. cikke értelmében – a spanyol bíróság rendelkezett ugyanezen joghatósággal. Ezen kívül semmi sem enged arra következtetni, hogy a spanyol bíróság előtt indított eljárás tárgya lényegesen különbözik a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás tárgyától[11].

Az EUB megállapítása szerint e tekintetben az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontja biztosítja az e rendelet 4. vagy 10. cikke alapján[12] korábban eljáró bíróság számára azt a lehetőséget, hogy megállapítsa joghatóságának hiányát annak a tagállamnak a javára, amely jogának alkalmazását korábban választották, ha az e két rendelkezés közül az első feltételei teljesülnek.

Az ügyben eljáró főtanácsnok megállapításai szerint a rendelet 6. cikkének a) pontja a joghatóság hiányának fakultatív megállapítására vonatkozik. Ha fennállnak is az örökhagyó állampolgársága szerinti tagállam jogának megválasztására, valamint a valamelyik félnek a joghatóság hiányának megállapítása iránti kérelmére vonatkozó feltételek, a korábban eljáró bíróság egyáltalán nem köteles megállapítani joghatóságának hiányát e tagállam bíróságai javára: ezt megteheti, ha úgy ítéli meg, hogy e bíróságok alkalmasabbak az öröklés tárgyában történő határozathozatalra.

Az, hogy a joghatóság hiányát megállapító határozatnak a 650/2012 EU-rendelet 6. cikkének a) pontja alapján történő elfogadását – vagy annak hiányát – e bíróságnak kell értékelnie, komoly valószínűsítő körülményt jelent arra nézve, hogy e határozatot egy másik tagállam bíróságai nem vizsgálhatják felül, legalábbis annyiban, amennyiben az említett határozat annak megállapítására vonatkozik, hogy e tagállam bíróságai alkalmasabbak az öröklés tárgyában történő határozathozatalra.

Ezen kívül a 650/2012EU-rendelet 6. cikkének a) pontja szerinti, a joghatóság hiányának megállapítása iránti kérelmet (második alkérdés) az eljáró bíróság országa szerinti jog szerint kell megfogalmazni és a korábban eljáró bírósághoz benyújtani. E bíróság tehát könnyen megvizsgálhatja azt is, hogy az eljárásban részt vevő valamely fél nyújtott-e be hozzá ilyen kérelmet, és hogy az olyan hatásokat vált-e ki, amelyek lehetővé teszik számára a joghatósága hiányának megállapítását[13].

Az EUB-indítvánnyal egyező nézete szerint is egy ilyen határozat hozatala az említett bíróság számára csupán egy lehetőséget, és nem kötelezettséget jelent, komoly jele annak, hogy az ilyen határozatot azok a bíróságok, amelyek javára a korábban eljáró bíróság megállapította joghatóságának hiányát, nem vizsgálhatják felül[14].

A rendelet 7. cikkének a) pontja értelmében ugyanis ama tagállam bíróságai, amelynek jogát e rendelet 22. cikke alapján választották, joghatósággal rendelkeznek az öröklési ügyben történő határozathozatalra, feltéve hogy valamely korábban eljáró bíróság az említett rendelet 6. cikkének a) pontja értelmében véve ugyanabban az ügyben megállapította joghatóságának hiányát ugyan ebben az öröklés ügyében. Vagyis, e bíróságok pusztán a rendelet 6. cikkének e rendelkezése értelmében vett joghatóság hiányának megállapítása miatt válnak joghatósággal rendelkezővé.

A joghatóság kizárása az öröklési rendelet 3. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében véve „határozatnak” minősül, és így e rendeletnek a határozatok elismerésére, végrehajthatóságára és végrehajtására vonatkozó rendelkezései alkalmazandók. Az öröklési rendelet 39. cikke – annak előírásával, hogy „valamely tagállamban hozott határozatot a többi tagállamban külön eljárás nélkül elismerik” – rögzítette azt, hogy a valamely tagállamban hozott határozatokat a többi tagállamban külön eljárás nélkül el kell ismerni, anélkül, hogy bármiféle különös eljárást alkalmazni kellene, és e rendelet 41. cikke pontosítja, hogy az ilyen határozatok érdemben semmilyen esetben sem vizsgálhatók felül.

A rendelet 40. cikkében felsorolt, elismerést kizáró okokat illetően megállapította, hogy azok egyike sem arra az esetre vonatkozik, amikor a másodikként eljáró bíróság úgy véli, hogy a joghatóság hiányának megállapítására vonatkozó határozatban az ugyanezen rendelet 6. cikkének a) pontját tévesen alkalmazták.

Ítélkezési gyakorlatában tett korábbi megállapítása szerint egy olyan határozat, amellyel valamely tagállam bírósága kizárja a saját joghatóságát, mind e bíróságnak az öröklési rendelet 6. cikke értelmében vett kizárásra vonatkozó döntését illetően, mind azon megállapítást illetően köti a többi tagállam bíróságait, hogy az e rendelkezésben felsorolt feltételek teljesültek.[15] Minden más értelmezés sértené a kölcsönös elismerés és a kölcsönös bizalom elvét, amelyek az öröklési rendelet által létrehozott rendszer alapjául szolgálnak. Ez megítélése szerint a rendelet céljával megegyezik mivel annak általános célja a határokon átnyúló vonatkozású öröklés tárgyában a tagállamokban hozott határozatok kölcsönös elismerése[16].

Miként rámutatott, abban az esetben, ha valamely tagállam bírósága vizsgálhatná, hogy teljesülnek-e az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontjában foglalt feltételek, és adott esetben megtagadhatná egy olyan határozat elismerését, amellyel egy másik tagállam bírósága megállapította joghatóságának hiányát, az ellentétes lenne az e rendelet által létrehozott rendszerrel is. Azért, mert az ilyen megtagadás veszélyeztethetné az említett rendelet IV. fejezetében megállapított szabályok hatékony működését, valamint az ugyanezen rendelet 6. cikke a) pontjában és 7. cikkében megállapított mechanizmus hatékony működését.

Ez az értelmezés teszi lehetővé a joghatóságok negatív összeütközésének elkerülését, ami a bírósági eljárás megtagadásának veszélyével járhatna.

Az ügyben eljáró főtanácsnok megállapításai szerint a joghatóságának hiányát – a 650/2012 rendelet 6. cikkének a) pontja alapján – megállapító bíróság nem rendelkezik automatikusan ismét joghatósággal, ami az igazságszolgáltatás megtagadásához vezethet. Az olyan értelmezés, amely szerint az örökhagyó állampolgársága szerinti tagállam bíróságai nem vizsgálhatják meg, hogy e három alkérdésben szereplő feltételek teljesülnek-e, lehetővé teszi ama negatív joghatósági összeütközés veszélyének elkerülését, amely akkor merülhetne fel, ha a korábban eljáró bíróság megállapította joghatóságának hiányát. Továbbá, ha az örökhagyó állampolgársága szerinti tagállam bírósága, úgy ítélte meg, hogy az említett rendelet 6. cikkének a) pontjában foglalt feltételek nem teljesülnek.

A fentiekre tekintettel az EUB a második kérdésre adott válasza szerint az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontját, 7. cikkének a) pontját és 39. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a joghatóság hiányának megállapítását követően eljáró tagállami bíróság nem jogosult annak vizsgálatára, hogy az e rendelkezésekben megállapított feltételek teljesültek-e ahhoz, hogy a korábban eljáró bíróság megállapíthassa joghatósága hiányát.

III.3 Harmadik kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy az öröklési rendelet e joghatósági szabályait alkalmazni kell-e abban az esetben is, ha a 2015. augusztus 17. előtt készített végrendeletében az örökhagyó nem választotta meg az öröklési ügyére alkalmazandó jogot, és e jog kijelölése kizárólag e rendelet 83. cikkének (4) bekezdéséből következik.

E tekintetben emlékeztetett arra, hogy bár az EUMSZ 267. cikkének értelmében hatáskörrel rendelkezik az öröklési rendelet 6. cikke a) pontjának és 7. cikke a) pontjának értelmezésére, az általa értelmezett rendelkezéseknek a jelen ügyre történő alkalmazása a nemzeti bíróság feladata[17].

Az öröklési rendelet 83. cikkének (4) bekezdése értelmében, ha egy 2015. augusztus 17. előtt tett végintézkedést azon jognak megfelelően készítenek el, amelyet az örökhagyó e rendelet alapján választhatott volna, akkor e jogot kell az öröklésre alkalmazandó jognak választott jognak tekinteni. E rendelkezés, az alkalmazását megelőző időszak kapcsán – az öröklésre alkalmazandó jog megválasztására vonatkozóan – vélelmet állít fel, amely ugyanolyan hatással jár, mint az ugyanezen rendelet előírásai alapján történő jogválasztás.

Miként az EUB már korábbi ítéletében kimondta, e rendeletet éppen annak biztosítására alkották meg, hogy az öröklés ügyében eljáró hatóság az esetek többségében a saját nemzeti jogát alkalmazhassa, és e célkitűzés a joghatóságra és az e területen alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezések közötti összhang biztosítására irányul[18].

Az öröklési rendelet által előírt, a joghatóság hiányának megállapítása annak lehetővé tételére irányul, hogy valamely tagállami bíróság kizárhassa a saját joghatóságát ama tagállam bíróságai javára, amelynek jogát e rendelet 22. cikke alapján választották, ha az előbbi bíróság úgy ítéli meg, hogy ez utóbbi bíróságok kedvezőbb helyzetben vannak nála a határozat meghozatalára annak érdekében, hogy garantálni lehessen, az érintett örökség tárgyához a helyileg legközelebb lévő bíróságok döntenek a kapcsolódó eljárásban[19].

Az EUB-nak az előterjesztő bíróság harmadik kérdésére adott válasza szerint az öröklési rendelet 6. cikkének a) pontját és 7. cikkének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésekben előírt joghatósági szabályokat abban az esetben is alkalmazni kell, ha az örökhagyó a 2015. augusztus 17. előtt készített végrendeletében nem választotta meg az öröklésre alkalmazandó jogot, és e jog kijelölése kizárólag e rendelet 83. cikkének (4) bekezdéséből következik.

Lábjegyzetek:

[1] A 2021. szeptember 9-ei R. K. és C. R. C‑422/20. sz. ítélet ECLI:EU:C:2021:718  (Ítélet)

[2] Az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről szóló, 2012. július 4-ei 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet, a Róma IV rendelet (Rendelet). Magyarországi végrehajtásáról a 2015. évi LXXI. törvény – a 650/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 31. cikke szerinti megfeleltetési nemperes eljárásról, valamint egyes igazságügyi tárgyú törvénymódosításokról – rendelkezik.

[3] Maciej Szpunar főtanácsnok R. K. kontra C. R. C‑422/20. sz. indítványa ( Indítvány) 3. pont

[4] Ítélet 16-24. pont

[5] A 2018. június 21-ei  incent Pierre Oberle C‑20/17. sz. ügy, ítélet EU:C:2018:485

[6] Ítélet 29. pont

[7] 2020. október 8-ai United Biscuits [Pensions Trustees] és United Biscuits Pension Investments-ítélet, C‑235/19, EU:C:2020:801, 46. pont ; 2005. december 8‑ai Jyske Finans-ítélet, C‑280/04, EU:C:2005:753, 31. pont

[8] E rendelet „Jogválasztás” című 22. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Egy adott személy az utána történő öröklés egészére irányadó jogként választhatja annak az államnak a jogát, amelynek állampolgárságával a választás megtételekor vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik.

A többes állampolgársággal rendelkező személy bármelyik állam jogát választhatja, amelynek állampolgárságával a választás megtételekor vagy az elhalálozás időpontjában rendelkezik.

(2)      A jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie.”

[9] Rendelet (27) preambulumbekezdése

[10] Ítélet 36. pont

[11] Indítvány 21. pontjához fűzött (4) sz. lábjegyzet

[12] A rendelet „Általános joghatóság” című 4. cikke szerint: „Annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal az öröklés egészében történő határozathozatalra, amelynek a területén az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában volt.”

„Kiegészítő joghatóság” című 10. cikk: „(1) Amennyiben az örökhagyó szokásos tartózkodási helye elhalálozásának időpontjában nem valamely tagállamban található, azon tagállam bíróságai, amelyben hagyatéki vagyontárgyak találhatók, mégis joghatósággal rendelkeznek az öröklés egészében történő határozathozatalra, ha:

a)      az örökhagyó elhalálozásának időpontjában rendelkezett ennek a tagállamnak az állampolgárságával; vagy ennek hiányában;

b)      az örökhagyó előző szokásos tartózkodási helye az említett tagállamban volt, amennyiben ez a szokásos tartózkodási hely a bírósági eljárás kezdő időpontjától visszafelé számított öt évnél nem korábban változott meg.

(2)      Amennyiben egyik tagállam bírósága sem rendelkezik az (1) bekezdés értelmében joghatósággal, azon tagállam bíróságai, amelyben hagyatéki vagyontárgyak találhatók, mégis joghatósággal rendelkeznek az e vagyontárgyak tekintetében történő határozathozatalra.”

[13] Indítvány 39-40. pont

[14] Ítélet 40. pont

[15] A 2012. november 15-ei Gothaer Allgemeine Versicherung és társai-ítélet, C‑456/11, EU:C:2012:719, 41. pont

[16] A 2019. január 17-ei Brisch-ítélet, C‑102/18, EU:C:2019:34, 33. pont

[17] A 2018. szeptember 13-ai Profi Credit Polska-ítélet, C‑176/17, EU:C:2018:711, 52. pont

[18] Oberle-ítélet 50. és 52. pont

[19] Ítélet 56. pont


Kapcsolódó cikkek

2023. január 25.

A közösségi média rémálma elevenedik meg Lengyelországban

Az elmúlt bő évtized megfigyelési botrányai után most botrányos megfigyelés jöhet Lengyelországban, ahol a kormány törvénybe foglalná a közösségi médián és az emailszolgáltatókon keresztül zajló polgári kommunikáció ellenőrizhetőségét.