EUB-ítélet a gyanúsítottak jogaira vonatkozó tájékoztatásról


A gyanúsítottaknak vagy a megvádolt személyeknek a büntetőeljárás során biztosítandó, az eljárási jogaikra vonatkozó tájékoztatási kötelezettség értelmezésével kapcsolatos nemzeti és uniós szabályozás összevetését tette meg az EU Bírósága.

Az alábbi cikkben a szerző az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) a Procureur de la République (francia államügyészség) és a K. B., F. S.-ügyben hozott ítéletét[1] ismerteti. Ami ennek lényegét illeti, egy üzemanyaglopás miatt indult franciaországi büntetőeljárásban az ügyet tárgyaló Villefranche‑sur‑Saône-i bíróság arra kereste a választ, a vonatkozó európai uniós irányelv alapján köteles-e hivatalból figyelembe venni az olyan eljárási hibát, amely a vádlottnak a hallgatáshoz, ezáltal a tájékoztatáshoz való jogának megsértésén alapul.

I. Bevezetés

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (Charta) az ártatlanság vélelmére és a védelemhez való jogra vonatkozó 48. cikke szerint minden gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell vélelmezni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították, emellett minden gyanúsított számára biztosítani kell a védelemhez való jogának tiszteletben tartását.

A valamely uniós országban bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személyeket tájékoztatni kell eljárási jogaikról és az ellenük felhozott vádakról. Az e tájékoztatáshoz való jogról az európai jogalanyok védelmét szolgáló 2012/13/EU irányelv[2] rendelkezik.

Előzetesen rögzíteni kell, hogy az igazságszolgáltatással kapcsolatos eme irányelv elfogadása kiemelkedően jelentős fejlemény, amely EU-szerte a gyanúsítottak jogait illetően új normákat teremtett. A dokumentum az érintett személy jogi helyzetétől, állampolgárságától és nemzetiségétől független minimumstandardokat állapít meg minden uniós ország számára. Az irányelv célja, hogy elősegítse a bírói tévedések megelőzését és a fellebbezések számának csökkenését.

Előírásában, a gyanúsítottakat és a vádlottakat – akár szóban, akár írásban – haladéktalanul tájékoztatni kell eljárási jogaikról. Ezek közé tartozik:

  • ügyvéd igénybevétele,
  • térítésmentes jogi tanácsadásra való bármely jogosultság,
  • a vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog,
  • a tolmácsoláshoz és a fordításhoz való jog,
  • a hallgatáshoz való jog.

Az őrizetbe vett személyeknek továbbá haladéktalanul kézhez kell kapniuk a bűnüldöző szervektől a jogokról szóló írásbeli tájékoztatót, amely egyszerű nyelven íródott, és információt tartalmaz a további jogaikról. Az európai elfogatóparancs alapján őrizetbe vett személyek részére a bűnüldöző szervek a jogokról szóló külön írásbeli tájékoztatót kötelesek kiállítani, amely tartalmazza az adott helyzetre vonatkozó eltérő jogokat.

Ezen kívül a gyanúsítottat vagy vádlottat haladéktalanul tájékoztatni kell arról a bűncselekményről, amelynek az elkövetésével gyanúsítják, majd az eljárás későbbi szakaszában részletesen tájékoztatni kell őt a váddal kapcsolatban. Az őrizetbe vett vagy fogva tartott személyeket tájékoztatni kell az őrizetbe vételük, vagy fogva tartásuk okairól. Biztosítani kell számukra az üggyel kapcsolatos anyagokhoz való hozzáférést, hogy gyakorolhassák a védelemhez való jogukat.

Az irányelv 2012. június 21-én lépett hatályba, az uniós országoknak 2014. június 2-áig kellett azt átültetniük[3].

Az alábbi, a Procureur de la République és K. B., F. S.-ügyben az utóbbi, két magánszemély ellen üzemanyaglopás miatt indult büntetőeljárás a franciaországi Villefranche‑sur‑Saône-i büntetőbíróságon (tribunal correctionnel de Villefranche‑sur‑Saône), mely egy különleges kérdésben fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel Luxembourghoz. Ez pedig a büntetőbíróság által a tárgyalás szakaszában betöltött feladatával kapcsolatos kényes tárgyat érintett: indítványa alapján az EUB-nak arra kellett válaszolnia, köteles-e a bíróság hivatalból figyelembe venni az olyan eljárási hibát, amely a vádlottnak a hallgatáshoz, így következésképp a tájékoztatáshoz való jogának megsértésén alapul[4]. A másik kérdése az alapjogi charta bevezetőnkben hivatkozott 48. cikkének értelmezésére vonatkozott.

A 2012/13/EU irányelv „A jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog” című 3. cikke a szerint

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak legalább a következő, a nemzeti jog szerint alkalmazandó eljárási jogokról haladéktalanul tájékoztatást kapjanak e jogaik eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében:

a) ügyvéd igénybevételének joga;

b) térítésmentes jogi tanácsadásra való bármely jogosultság, és igénybevételének feltételei;

c) a vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog a 6. cikkel összhangban;

d) a tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog;

e) a hallgatáshoz való jog.

(2)      A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás nyújtására szóban vagy írásban, egyszerű és közérthető nyelven kerüljön sor, figyelembe véve a kiszolgáltatott gyanúsítottak és kiszolgáltatott vádlottak speciális igényeit.”

Ugyanezen irányelvnek „A jogokról szóló írásbeli tájékoztató az őrizetbe vételkor” című 4. cikke az alábbiakat írja elő.

„(1)      A tagállamok biztosítják, hogy az őrizetbe vett vagy fogva tartott gyanúsítottak és vádlottak haladéktalanul kézhez kapják a jogokról szóló írásbeli tájékoztatót. Lehetőséget kell adni nekik a jogokról szóló írásbeli tájékoztató elolvasására, és meg kell nekik engedni, hogy azt a szabadságtól való megfosztásuk ideje alatt a birtokukban tarthassák.

(2)      Az e cikk (1) bekezdésében említett jogokról szóló írásbeli tájékoztató a 3. cikkben meghatározott tájékoztatáson túlmenően a nemzeti jog szerint alkalmazandó alábbi jogokra vonatkozóan is tartalmaz információkat:

a) az ügy anyagaiba való betekintés joga;

b) a konzuli hatóságok és egy személy értesítéséhez való jog;

c) sürgősségi orvosi ellátáshoz való jog; és

d) a gyanúsítottak, illetve a vádlottak legfeljebb hány óráig vagy napig lehetnek megfosztva szabadságuktól, mielőtt igazságügyi hatóság elé állítják őket.

(3)      A jogokról szóló írásbeli tájékoztató ezenkívül, alapvető tájékoztatást nyújt az őrizetbe vétel elleni panasztételnek, a fogva tartás felülvizsgálata kezdeményezésének, illetve ideiglenes szabadlábra helyezés kérelmezésének a nemzeti jog által biztosított lehetőségeiről.

(4)      A jogokról szóló írásbeli tájékoztatót egyszerűen és közérthetően kell megfogalmazni. A jogokról szóló írásbeli tájékoztató tájékoztató jellegű mintáját az I. melléklet tartalmazza.

(5)      A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak a jogokról szóló írásbeli tájékoztatót az általuk értett nyelven kapják meg. Ha a jogokról szóló írásbeli tájékoztató a megfelelő nyelven nem áll rendelkezésre, a gyanúsítottakat és a vádlottakat az általuk értett nyelven szóban tájékoztatják a jogaikról. Ezt követően részükre indokolatlan késedelem nélkül átadják az általuk értett nyelven készült jogokról szóló írásbeli tájékoztatót.”

A büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről szóló, 2016/343[5] irányelv 7. cikkének „A hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalmáról” szóló rendelkezései az alábbiakat írják elő.

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak jogukban áll hallgatni azzal a bűncselekménnyel kapcsolatosan, amelynek elkövetésével őket gyanúsítják vagy vádolják.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak önvádra kötelezésének tilalma érvényesül.

(3)   Az önvádra kötelezés tilalmának érvényesítése nem akadályozza az illetékes hatóságokat az olyan bizonyítékok beszerzésében, amelyeket a gyanúsítottól vagy a vádlottól jogi kényszerítő erő alkalmazásával jogszerűen be lehet szerezni, és amelyek a gyanúsítottak vagy a vádlottak akaratától függetlenül léteznek.

(4)   A tagállamok lehetővé tehetik igazságügyi hatóságaik számára, hogy a büntetés kiszabása során figyelembe vegyék a gyanúsítottak és a vádlottak együttműködő magatartását.

(5)   A hallgatáshoz való jognak vagy az önvádra kötelezés tilalmából fakadó jognak a gyanúsított és a vádlott általi gyakorlása nem használható fel ellene, továbbá nem tekinthető bizonyítéknak arra nézve, hogy elkövette az érintett bűncselekményt.

(6)   Ez a cikk nem gátolja a tagállamokat abban, hogy úgy határozzanak, hogy a kisebb súlyú bűncselekmények esetében az eljárás egészét vagy bizonyos szakaszait írásban, vagy anélkül lehet lefolytatni, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat az adott bűncselekmény kapcsán az illetékes hatóságok kihallgatnák, feltéve, hogy ez összhangban áll a tisztességes eljáráshoz való joggal.”

II. Az ügy tényállása[6]

K. B.-t és F. S.-t 2021. március 22-én este a bűnügyi operatív szervezet rendőrei igazoltatták, mert jelenlétük gyanús lett egy vállalat parkolójában. A rendőrök szerint a parkolóban álló egyik tehergépkocsi nyitva volt, és a közelben üzemanyagkannák voltak. 22 óra 25 perckor a rendőrök elfogták és megbilincselték az elrejtőzni próbáló K. B.-t és F. S.-t, a büntetőeljárási törvénykönyv 53. cikkének első bekezdése alapján[7] pedig azonnal megkezdték a forrónyomos felderítést üzemanyaglopás miatt. K. B.-t és F. S.-t a büntetőeljárási törvénykönyv 63–1. cikke szerinti jogaikról való tájékoztatásuk nélkül kihallgatták, majd értesítették a bűnügyi rendőrség egyik tisztviselőjét, aki a büntetőeljárási törvénykönyv 73. cikke utolsó fordulatának megfelelően kérte a két gyanúsított azonnali őrizetbe vételét.

Az eljáró rendőrök a parancsot figyelmen kívül hagyva egy másik bűnügyi rendőrségi tisztviselőhöz fordultak, aki 22 óra 40 perckor érkezett a helyszínre, és – ahelyett, hogy a francia jogszabályi követelményeknek megfelelően őrizetbe vette volna a két gyanúsítottat, tájékoztatta volna őket az említett jogokról, és értesítette volna az államügyészt – átkutatta az érintett személyek járművét. Ennek során terhelő bizonyítékokat találtak, így például dugókat, tölcsért és elektromos szivattyút. A tisztviselő kérdéseket intézett K. B.-hez és F. S.-hez, amelyekre azok válaszoltak. Az államügyészt 22 óra 50 perckor értesítették F. S. és K. B. őrizetbe vételéről, akiket 23 óra 00 perckor, illetve 23 óra 06 perckor tájékoztattak a jogaikról, köztük a hallgatáshoz való jogukról.

A K. B. és F. S. ellen üzemanyaglopás miatt indított büntetőeljárás során a francia, Villefranche‑sur‑Saône-i büntetőbíróság szerint az ügyben nyomozati cselekményeket hajtottak végre és önvádló nyilatkozatokat vettek fel azelőtt, hogy K. B.-t és F. S.-t tájékoztatták volna a jogaikról. Ez pedig sérti a büntetőeljárási törvénykönyv 63–1. cikkét, amely a 2012/13-as irányelv 3. és 4. cikkét ülteti át. Az őrizetbe vételük, az ügyész értesítése és a jogaikról – különösen a hallgatáshoz való jogukról – való tájékoztatásuk késedelme miatt a kérdést előterjesztő bíróság úgy vélte, sérült az önvádra kötelezés tilalma. Ilyen körülmények között pedig a gépjármű átkutatását, a gyanúsítottak őrizetbe vételét és az abból eredő valamennyi cselekményt – főszabály szerint – semmisnek kell nyilvánítani a francia semmítőszék (Cour de cassation) ítélkezési gyakorlatának megfelelően.

Ennek keretében az EUB rendelkezésére álló ügyiratból kitűnik, hogy a büntetőeljárási törvénykönyv 385. cikke értelmében az eljárás semmisségével kapcsolatos kifogásokat – mint például az említett törvénykönyv 63–1. cikkében foglalt, az őrizetbe vételkor a hallgatáshoz való jogról történő tájékoztatásra vonatkozó kötelezettség megsértését – bármilyen érdemi védekezést megelőzően az érintett személynek vagy az ügyvédjének kell előterjesztenie. Az ügyiratból az is kitűnik, hogy K. B.-t és F. S.-t ügyvéd segítette, de sem ő, sem pedig az őrizetbe vettek nem terjesztettek elő az e kötelezettség megsértésén alapuló semmisségi kifogást az érdemi védekezés előtt.

A Luxembourghoz forduló francia bíróság szerint a Cour de cassation, azaz a francia semmítőszék a büntetőeljárási törvénykönyv 385. cikkét úgy értelmezte, hogy az számára megtiltja az eljárás semmisségének hivatalból történő megállapítását (a hatáskör hiányából eredő semmisség kivételével), mivel a vádlott – akinek joga van ügyvédi segítséghez, amikor az eljáró bíróság előtt megjelenik vagy képviselteti magát – bármely érdemi védekezés előtt hivatkozhat az ilyen semmisségre, és ugyanez a jog a fellebbezés során is megilleti, ha az elsőfokú eljárásban nem jelent meg vagy nem képviseltette magát. Következésképp a büntetőeljárási törvénykönyv ily módon értelmezett 385. cikkével ellentétes, ha a kérdést előterjesztő bíróság hivatalból állapítja meg a jelen ítélet előző bekezdésében említett kötelezettség megsértését.

Ezzel összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság arra kereste a választ, hogy összhangban van-e az uniós joggal az említett törvénykönyv 385. cikke által a bíróság számára előírt ama tilalom, miszerint hivatalból megállapítsa az uniós jogban előírt kötelezettség megsértését, mint például a 2012/13-as irányelv 3. és 4. cikke szerinti, a gyanúsítottaknak és vádlottaknak a hallgatáshoz való jogukról való haladéktalan tájékoztatására vonatkozó kötelezettségét. E tekintetben emlékeztet arra, hogy az uniós jog nemzeti bíróság általi, hivatalból történő alkalmazása – e jog eljárási szabályainak hiányában – a tagállamok eljárási autonómiájának körébe tartozik, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének korlátai között. Az EUB korábbi ítéletében[8] már kimondta, az uniós joggal ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály, amely megtiltja a hatáskörében eljáró nemzeti bíróságnak, hogy hivatalból vizsgálja a belső jogi aktus valamely közösségi rendelkezéssel való összeegyeztethetőségét, amennyiben erre a jogalany meghatározott határidőn belül nem hivatkozott.

A kérdést előterjesztő bíróság hivatkozott továbbá az EUB-nak a tisztességtelen feltételekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatára, amelyben megállapította, hogy a nemzeti bíróság köteles hivatalból vizsgálni a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-ei 93/13/EGK tanácsi irányelv egyes rendelkezéseinek megsértését, mivel az ilyen vizsgálat lehetővé teszi az eme irányelvben előírt eredmények elérését. Ez az ítélkezési gyakorlat tehát elismeri a nemzeti bíróságnak, mint a tagállam hatóságának státuszát és az ezzel összefüggő kötelezettségét, hogy teljes mértékben szerepet vállaljon az irányelvek átültetési folyamatában, mégpedig egy olyan sajátos kontextusban, amelyet az egyik fél alárendeltségi helyzete jellemez. Márpedig ez a fogyasztókra vonatkozó érvelés átültethető a büntetőügyek vádlottjaira is, különösen, mivel őket nem feltétlenül segíti ügyvéd a jogaik érvényesítése során.

E Villefranche‑sur‑Saône-i büntetőbíróság e körülmények között határozott úgy, hogy az eljárását felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszt a luxembourgi taláros testület elé.

III. Az eset értékelése

III.1 A francia büntetőbíróság arra várt választ, hogy a 2012/13-as irányelvnek az alapjogi charta 47. cikke második bekezdésével[9] és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 3. és 4. cikkét, valamint 8. cikkének (2) bekezdését úgy kell-e értelmezni, miszerint azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely megtiltja egy büntetőügyben eljáró bíróság számára, hogy az eljárás semmisségének megállapítása érdekében hivatalból figyelembe vegye a hatóságok – 3. és 4. cikk alapján előírt – kötelezettségének megsértését, miszerint a gyanúsítottakat vagy a vádlottakat a hallgatáshoz való jogukról haladéktalanul tájékoztatniuk kell.

A kérdés megválaszolása kapcsán az EUB emlékeztetett arra, a 2012/13-as irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontja és (2) bekezdése, valamint 4. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak e jog eredményes gyakorlásának érdekében haladéktalanul szóbeli vagy írásbeli tájékoztatást kapjanak, és ha e személyeket őrizetbe veszik vagy fogva tartják, a jogokról, köztük a hallgatáshoz való jogról írásbeli tájékoztatót kapjanak. E rendelkezések azt a kötelezettséget írják elő a tagállamok hatóságai számára, hogy haladéktalanul tájékoztassák a gyanúsítottakat vagy vádlottakat az említett jogról. Emellett – függetlenül attól, hogy e kötelezettség esetlegesen szigorúbb jellegű-e az őrizetbe vett vagy fogvatartott gyanúsítottak, vádlottak tekintetében – eme irányelv (19) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a fent említett tájékoztatást legkésőbb a gyanúsított vagy a vádlott rendőrségi vagy más hatáskörrel rendelkező hatósága általi első hivatalos kihallgatása előtt mindenképpen meg kell adni.

Jelen esetben K. B.-t és F. S.-t, akiket tettenérés során vettek őrizetbe, bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyekként haladéktalanul tájékoztatni kellett volna a 2012/13-as irányelvnek az előző pontban említett rendelkezéseit átültető nemzeti jog alapján a hallgatáshoz való jogukról – csakhogy ezt késedelmesen, vagyis csak azután tettek meg, hogy a rendőrök és a rendőrségi tisztviselők kérdéseket tettek fel nekik, és önvádló nyilatkozatokat vettek fel tőlük.

Megállapítható, a 2012/13-as irányelv nem fogalmaz meg szabályokat arra vonatkozóan, hogy a büntetőbíróság az eljárás semmisségének megállapítása érdekében hivatalból figyelembe veheti-e az ilyen gyanúsítottaknak és személyeknek a hallgatáshoz való jogukról való haladéktalan tájékoztatására vonatkozó kötelezettség megsértését.

Hozzá kell tenni, hogy a Charta 52. cikke (3) bekezdésének megfelelően a Chartában foglalt jogok tartalma és terjedelme megegyezik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény[10] (EJEE) által biztosított megfelelő jogokkal, ami ugyanakkor nem akadályozza meg, hogy az uniós jog szélesebb körű védelmet nyújtson. A Charta 47. cikkének első és második bekezdésében, valamint 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított jogok értelmezése során az EUB-nak tehát figyelembe kell vennie az EJEE tisztességes tárgyaláshoz való jogról szóló 6. és a hatékony jogorvoslatról szóló 13. cikkében biztosított megfelelő jogokat – ahogyan azokat az EJEB a védelem minimális szintjeként korábbi ítéleteiben már értelmezte[11]. A 2012/13-as irányelv (14) preambulumbekezdése kifejezetten megemlíti, hogy az irányelv többek között e 6. cikknek az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) általi értelmezésére támaszkodik.

Az ügyben eljáró luxembourgi főtanácsnok szerint[12] „bár az EJEE 6. cikke kifejezetten nem említi, de a hallgatáshoz való jog és az önvádra kötelezés tilalma általánosan elismert nemzetközi norma, amely központi szerepet játszik az említett cikkben rögzített tisztességes eljáráshoz való jog fogalmában. Mivel az EJEE célja nem elméleti és illuzórikus, hanem konkrét és tényleges jogok biztosítása, az EJEB ezért úgy véli, az önvádra kötelezés tilalma, a hallgatáshoz való jog és a jogi segítségnyújtáshoz való jog lényegéhez tartozik, miszerint minden, az e 6. cikk értelmében vett ’bűncselekménnyel gyanúsított személynek’ joga van ahhoz, hogy ezekről a jogokról tájékoztatást kapjon”[13].

Az indítvány további megállapításai szerint[14] „az EJEB korábbi ítéleteiben hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárás nyomozati szakaszában az EJEE 6. cikkében kifejezetten vagy hallgatólagosan meghatározott jogok megsértésére vonatkozó kifogás általában a tárgyalás szakaszában, az összegyűjtött bizonyítékok elfogadásáról szóló viták során merül fel, emellett pedig – bár főszabály szerint nem kell döntenie az egyes bizonyítéktípusok elfogadhatóságáról –, meg kell vizsgálnia, hogy az eljárás – a bizonyítékok összegyűjtésének módját is beleértve – összességében tisztességes volt-e. E célból az EJEB különböző tényezőket vesz figyelembe, többek között a tárgyalás előtti eljárást és a bizonyítékoknak a tárgyalási szakaszban való elfogadhatóságát szabályozó jogi keretet, valamint azt, hogy tiszteletben tartják-e ezt a keretet, továbbá a felperes vitathatja-e az összegyűjtött bizonyítékok hitelességét, kifogásolhatja-e azok bemutatását, a bizonyíték felhasználását, és különösen azt, hogy a bizonyíték szerves vagy jelentős részét képezi-e az ítélet alapjául szolgáló bizonyítékoknak, valamint az ügyirat egyéb elemeinek bizonyító erejét és a nemzeti jogban és gyakorlatban meglévő egyéb biztosítékok meglétét”[15].

III.2 A 2012/13-as irányelv által említett, a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben vizsgált rendelkezéseinek eme értelmezését az EJEB-nek az EJEE 6. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata is alátámasztja, amely már kimondta, hogy a vádlottnak a tárgyalást előkészítő nyomozati szakaszban fennálló különleges kiszolgáltatottságát csak ügyvédi segítséggel lehet megfelelően ellensúlyozni, akinek feladata különösen annak biztosítása, hogy betartsák a vádlott önvádra kötelezésének tilalmát[16].

Az EUB ennek kapcsán emlékeztetett arra, hogy a 2012/13-as irányelv 3. cikke (1) bekezdése e) pontjának, 4. cikke (1) bekezdésének és 8. cikke (2) bekezdésének alkalmazása során a tagállamok a Charta alkalmazási körről szóló 51. cikke (1) bekezdésének megfelelően[17] kötelesek biztosítani mind a Charta 47. cikkének első és második bekezdésében biztosított hatékony jogorvoslathoz való jogból és a tisztességes meghallgatáshoz való jogból, mind pedig a Charta 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított, a védelemhez való jogból eredő követelmények tiszteletben tartását, amely jogokat a 2012/13-as irányelv e rendelkezései fogalmazzák meg[18].

A tagállamoknak azonban az eme irányelv által biztosított mozgásterük révén lehetőségük van arra, hogy az ilyen jogsértésre való hivatkozás idejét az érdemi védekezés előterjesztését megelőző szakaszra korlátozzák. Ennek körében meg kell állapítani, hogy az arra vonatkozó tilalom, miszerint a büntetőügy érdemében eljáró bíróság az eljárás semmisségének megállapítása érdekében hivatalból figyelembe vegye e jogsértést, főszabály szerint tiszteletben tartja a Charta 47. cikkének első és második bekezdésében biztosított, a hatékony jogorvoslathoz és tisztességes tárgyaláshoz való jogot, valamint a 48. cikkének (2) bekezdésében biztosított védelemhez való jogot, amennyiben a gyanúsítottaknak, a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek konkrét és tényleges lehetőségük volt arra, hogy az érintett jogsértésre hivatkozzanak, és e célból észszerű határidő, valamint iratbetekintés állt a rendelkezésükre.

Az EUB megállapítása szerint a hallgatáshoz való jog hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében egyértelművé kell tenni, hogy ez a következtetés csak akkor helytálló, ha ezek a személyek a 2012/13-as irányelv 3. cikke (1) bekezdése e) pontjának és 4. cikke (1) bekezdésének megsértésére való hivatkozásra nyitva álló határidőn belül, a 2013/48-as irányelv 3. cikkében foglaltaknak megfelelően, a gyakorlatban hatékonyan ügyvédhez fordulhattak, a büntetőeljárások során a gyanúsítottak és a vádlottak, valamint az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban a keresett személyek költségmentességéről szóló, 2016. október 26-ai 2016/1919-es európai parlamenti és tanácsi irányelv szerinti költségmentességi mechanizmus által megkönnyített módon[19].

Ugyanakkor az a körülmény, miszerint a nemzeti jognak fel kell kínálnia a gyanúsítottak és vádlottak számára az ügyvédi segítség igénybevételének konkrét és tényleges lehetőségét, nem zárja ki azt, hogy az e lehetőségről való lemondásuk esetén főszabály szerint viselniük kell e lemondás esetleges következményeit – feltéve, hogy a lemondás a 2013/48-as irányelv 9. cikkében meghatározott feltételeknek megfelelően történt. E rendelkezés (1) bekezdése különösen azt írja elő, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak egyszerű és közérthető nyelven – akár írásban, akár szóban – egyértelmű és kellő tájékoztatást kell kapnia az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog tartalmáról és az arról való lemondás lehetséges következményeiről; valamint, hogy a jogról való lemondás önkéntes és egyértelmű legyen.

E megállapítást nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy a 2012/13-as irányelv 8. cikkének (2) bekezdése szerint a gyanúsítottnak vagy a vádlottnak a hallgatáshoz való jogról való haladéktalan tájékoztatására vonatkozó kötelezettség megsértésére a gyanúsított vagy a vádlott, „illetve” ügyvédjük hivatkozhat. Ezt a kötőszót úgy kell érteni, hogy e gyanúsítottnak, illetve e személynek csak abban az esetben kell saját magának hivatkoznia a jogsértésre, ha érvényesen lemondott az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségéről – amely lemondás érvényességét a bíróságnak kell megvizsgálnia –, vagy ha inkább saját maga, és nem ügyvédje útján akar a jogsértésre hivatkozni.

Az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint eljárási hiba megállapítása esetén a nemzeti bíróságok feladata annak értékelése, hogy ezt a hibát orvosolták-e az ezt követő eljárás során, mivel az ilyen értékelés hiánya már önmagában prima facie összeegyeztethetetlen az EJEE 6. cikke értelmében vett tisztességes eljárás követelményeivel[20].

Vagyis, abban az esetben, ha a gyanúsítottat nem tájékoztatták kellő időben az önvádra kötelezés tilalmához és a hallgatáshoz való jogáról, meg kell vizsgálni, hogy büntetőeljárás egésze e hiányosság ellenére is tisztességesnek tekinthető-e, figyelembe véve számos tényezőt, amelyek között szerepel az a kérdés: az ilyen tájékoztatás hiányában felvett vallomások a terhelő bizonyítékok szerves vagy fontos részét képezik-e, valamint az ügyirat egyéb elemeinek bizonyító erejét[21].

E megfontolásokból következően nem tekinthető úgy, hogy sérti a Charta 47. és 48. cikkét az olyan nemzeti szabályozás, amely megtiltja a büntetőügy érdemében eljáró bíróság számára, miszerint az eljárás semmisségének megállapítása érdekében hivatalból figyelembe vegye a hatáskörrel rendelkező hatóságokat a 2012/13-as irányelv 3. és 4. cikke alapján terhelő ama kötelezettség megsértését, hogy a gyanúsítottat vagy a vádlottat haladéktalanul tájékoztassák a hallgatáshoz való jogukról, ha ezt a gyanúsítottat vagy ezt a személyt nem fosztották meg attól a konkrét és tényleges lehetőségtől, hogy a 2013/48-as irányelv 3. cikkének megfelelően ügyvédi segítséget vehessenek igénybe – szükség esetén a 2016/1919-es irányelvben meghatározott feltételek mellett költségmentesség igénybevételével – és adott esetben az ügyvédjükhöz hasonlóan joguk volt ahhoz, hogy a 2012/13-as irányelv 8. cikke (2) bekezdésének megfelelően észszerű határidőn belül betekintsenek az ügyiratukba, és hivatkozzanak e jogsértésre.

E következtetést nem kérdőjelezi meg a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

Egyrészt az ítélet alapjául szolgáló, az EUB által korábban elbírált ügyben[22] a nemzeti jog hatáskört biztosított a bíróságnak arra, hogy hivatalból vizsgálja egy nemzeti jogi aktus és az uniós jog valamely rendelkezésének összeegyeztethetőségét. A kérdést előterjesztő bíróság azonban nem élhetett ezzel a hatáskörrel, mivel a tárgyalás időpontjában már lejárt az a határidő, amelyen belül hivatalból elvégezhette volna ezt a vizsgálatot. Az ügy azonban arra a kérdésre vonatkozott, hogy az uniós jog alapján el kell-e ismerni a nemzeti bíróság ama lehetőségét, hogy az uniós jog megsértését hivatalból vegye figyelembe, még akkor is, ha a nemzeti jog ezt megtiltja számára.

Másrészt Luxembourg – tisztességtelen feltételekkel kapcsolatos – ítélkezési gyakorlatát illetően fontos hangsúlyozni, hogy a fogyasztóvédelmi szabályok tárgyát képező jogviszonyok olyan mértékben különböznek a jelen esetben érintett büntetőeljárásokhoz hasonlók tárgyát képező jogviszonyoktól, hogy a tisztességtelen feltételek területén megállapított elveket nem lehet egyszerűen a büntetőeljárások eljárási biztosítékaira alkalmazni.

IV. Az Európai Unió Bíróságának ítélete

A luxembourgi taláros testület az alábbi döntést hozta.

A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelvnek az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. és 48. cikkével összefüggésben értelmezett 3. és 4. cikkével, valamint 8. cikkének (2) bekezdésével nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely megtiltja a büntetőügy érdemében eljáró bíróság számára, hogy az eljárás semmisségének megállapítása érdekében hivatalból figyelembe vegye a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak az eme irányelv 3. és 4. cikke alapján terhelő ama kötelezettségük megsértését, miszerint a gyanúsítottakat vagy a vádlottakat a hallgatáshoz való jogukról haladéktalanul tájékoztassák. Feltéve, hogy ezeket a gyanúsítottakat vagy ezeket a személyeket nem fosztották meg attól a konkrét és tényleges lehetőségtől, hogy a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban – az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló 2013/48/EU irányelv 3. cikkének megfelelően – ügyvédi segítséget vehessenek igénybe, szükség esetén mindezt költségmentesen a büntetőeljárások során a gyanúsítottak és a vádlottak, valamint az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban a keresett személyek költségmentességéről szóló, 2016/1919 irányelvben meghatározott feltételek mellett. Továbbá adott esetben az ügyvédjükhöz hasonlóan joguk volt ahhoz, hogy észszerű határidőn belül betekintsenek az ügyiratukba, és hivatkozzanak e jogsértésre.

(Címlapfotó: -Készenléti Rendőrség Nemzeti-Nyomozó Iroda)

Lábjegyzetek:

[1] A 2023. június 22-ei C‑660/21. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2023:498 (Ítélet)

[2] Az Európai Parlament és a Tanács 2012/13/EU irányelve (2012. május 22. ) a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról

[3] Az irányelv hatálya Magyarországon értelemszerűen a büntetőeljárásoknak az ügydöntő határozat meghozataláig tartó szakaszára, vagyis a gyanúsítottakra és a vádlottakra terjed ki

[4] Priit Pikamäe főtanácsnoknak a Procureur de la République és K. B., F. S.-ügyben tett EUB-s indítványa (Indítvány)

[5] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/343-as irányelve (2016. március 9.) a büntetőeljárás során az ártatlanság vélelme egyes vonatkozásainak és a tárgyaláson való jelenlét jogának megerősítéséről

[6] Ítélet 17-25. pont

[7] A 2012/13-as irányelvet átültető (2014. május 27.) büntetőeljárási törvénykönyv 53. cikkének első bekezdése szerint „tettenérés akkor áll fenn, ha a bűntett vagy vétség elkövetése folyamatban van, vagy éppen befejeződött. Tettenérés áll fenn akkor is, ha a cselekményhez közeli időpontban a gyanúsítottat nyilvánosan üldözik, vagy olyan tárgyakat birtokol, illetve olyan nyomok és gyanújelek merülnek fel, amelyek alapján feltételezhető, hogy bűntett vagy vétség elkövetésében vett részt”

[8] Az 1995. december 14‑ei Peterbroeck C‑312/93 sz. ítélet, EU:C:1995:437.

[9] A Charta 47.cikkének (2) bekezdés szerint „mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és észszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez”

[10] Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezmény. Magyarországon kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény

[11] A 2021. február 2‑ai Consob-ítélet, C‑481/19, EU:C:2021:84, 37. pont; a 2023. március 9‑ei Intermarché Casino Achats kontra Bizottság-ítélet, C‑693/20 P, EU:C:2023:172, 41–43. pont

[12] Az Indítvány 31. pontjához fűzött 15. lábjegyzet szerint

[13] Az EJEB 2016. szeptember 13-ai, Ibrahim és társai kontra Egyesült Királyság-ítélete, CE:ECHR: 2016:0913JUD005054108, 266. és 272. §

[14] Az indítvány 79. pontjához fűzött 68. lábjegyzet szerint

[15] EJEB, Ibrahim és társai-ítélet 254. és 274. §

[16] EJEB, 2008. november 27., Salduz kontra Törökország-ítélet, CE:ECHR: 2008:1127JUD003639102, 54.

[17] A Charta 51.cikkének (1) bekezdése szerint „e Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. Ennek megfelelően saját hatáskörükben és a Szerződésekben az Unióra ruházott hatáskörök korlátain belül tiszteletben tartják az ebben a Chartában foglalt jogokat és betartják az abban foglalt elveket, valamint előmozdítják azok alkalmazását”

[18] A 2022. augusztus 1‑jei T. L- [A tolmács és fordítás hiánya] ítélet, C‑242/22 PPU, EU:C:2022:611, 42. pont

[19] Ítélet 44. pont

[20] EJEB, 2020. január 28., Mehmet Zeki Çelebi kontra Törökország-ítélet, CE:ECHR: 2020:0128JUD002758207, 51. §

[21] EJEB, Ibrahim és társai-ítélet 273. és 274. §

[22] Peterbroeck-ítélet EU:C:1995:437.


Kapcsolódó cikkek

2024. május 22.

A releváns piac-meghatározás jelentősége az EU versenyjogának állami támogatási jogában

A releváns piac kifejezése a lehető legmindennapibb fordulat a versenyjogban, azonban leginkább az antitröszt területén taglalják, az állami támogatások joga vonatkozásában a legtöbb szakirodalom és gyakorló jogász adós és néma marad. Lássuk, hogyan szomszédosak egymással a versenyjog alterületei a releváns piac határai mentén, s hogyan válik a releváns piac meghatározása perdöntővé a versenyjog kevésbé ismert területén is.