EUB-ítélet az orvosláshoz való jog nemzeti korlátozásáról


Az Európai Unió Bírósága jogszerűtlennek találta a finn szociális és egészségügyi engedélyező hivatal eljárását egy magánszemély ügyében hozott ítéletével. Az eldöntendő kérdés az volt: az említett hatóság saját nemzeti szabályozása alapján, ám az uniós előírások mellett korlátozhatja és feltételekhez kötheti-e valakinek az orvosszakma gyakorlását, ha oklevelét egy másik tagállamban szerezte.

Az Európai Unió Bírósága (EUB) elé került ügy egyik „főszereplője” A. (természetes személy), aki az Egyesült Királyságban szerezte meg első orvostudományi diplomáját. A szóban forgó jogi eljárásban született luxemburgi ítélet az ő finnországi orvosszakmai előmenetelének feltételrendszerét vette górcső alá a közösségi és nemzeti jog összevetésével. Az A. által a finn szociális és egészségügyi engedélyező és felügyeleti hivatal – a Sosiaali- ja terveysalan lupa- ja valvontavirasto (Valvira) – ellen indított alapeljárásban végül a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság – a Korkein hallinto-oikeus – terjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az uniós taláros testület elé, értelmezendő az EUMSZ 45. és 49. cikkét. Az szerző az EUB ez ügyben született ítéletét[1] mutatja be.

Az előzmények

Az ügy alapját képező jogvitában a finn legfelsőbb közigazgatási bíróságnak arról kellett döntenie, a szociális és egészségügyi engedélyező és felügyeleti hivatal számára megengedett volt-e, hogy A. számára hároméves, határozott időre engedélyezze az orvosi szakma finnországi gyakorlását. Ráadásul azzal a megkötéssel, miszerint A. mindezt kizárólag korlátozottan, azaz felügyelettel, a szakma önálló gyakorlására jogosult, engedéllyel rendelkező orvos irányítása mellett, és csakis a hároméves háziorvosi szakképzés elvégzése céljából gyakorolhatja Finnországban engedéllyel rendelkező szakemberként. Eljárása során arra törekedett, hogy a szakmai képesítésekről szóló 2013/55/EU irányelvből[2] eredő kötelezettségek fényében, az egészségügyi személyzetre vonatkozó rendelkezéseket átültető, a finn egészségügyi személyzetről szóló törvény[3] ellentmondásait feloldja.

A jelen ügy sajátosságát az adja, hogy mialatt a szóban forgó ügy már folyamatban volt a luxemburgi bíróság előtt, az Egyesült Királyság 2020. január 31-én kivált az Európai Unióból. A releváns tények akkor merültek fel, amikor az uniós jog az Egyesült Királyságban továbbra is alkalmazandó volt, ennél fogva tehát az EUMSZ munkavállalókról szóló 45. és a letelepedési jogról szóló 49. cikke, valamint a szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005/36 irányelv az EUB előtt fekvő ügyben alkalmazható.

A 2013/55/EU irányelv megalkotásának egyik alapjául az a tény szolgált, hogy a munkaképes korú népesség száma számos uniós országban csökkent, ebből következően viszont, feltételezhetően, nőni fog a magasan képzett szakemberek iránti kereslet; ezért képesítésüket gyorsan, egyszerűen és megbízhatóan kellet az egész EU-ban elismerni.

Az irányelv célja, hogy hozzáférést biztosítson a munkaerőpiacokhoz más, uniós országbeli szakemberek számára, továbbá, hogy megkönnyítse a határokon átívelő szolgáltatásnyújtást, és egyszerűsítse a közigazgatási eljárásokat. Bevezette a nemzeti szakmai szabályozások kölcsönös értékelését, és az egyes szakmai tevékenységek megkezdésére vonatkozó korlátozások vizsgálatát és szükségességük felmérésére vonatkozó átláthatósági gyakorlatot.

Az uniós országok, az EGT-tagállamok/EFTA-országok és Svájc minden állampolgárára vonatkozik, aki valamely szabályozott szakmát szeretne folytatni – akár önálló vállalkozóként, akár alkalmazottként – valamely más országban, mint ahol megszerezte szakmai képesítését[4].

Az átmeneti mobilitás körében a szakemberek szolgáltatásaikat nyújthatják másik uniós országban átmeneti és alkalmi jelleggel, saját országukban lévő letelepedési helyükről. A célország kérhet előzetes nyilatkozatot, azonban a szakembereknek nem kell átesniük képesítéseik elismertetési folyamatán. A közegészségügyi és közbiztonsági vonatkozásokkal rendelkező szakmákra azonban az uniós országok a képesítések előzetes elismerését írhatják elő.

Az irányelv három képesítéselismerési rendszerről szól:

  • feltétel nélküli elismerés olyan szakmák esetében, amelyek minimális képzési feltételei – bizonyos mértékig – európai szinten összehangoltak, mint az orvosok, általános ápolók, fogorvosok, állatorvosok, szülésznők, gyógyszerészek és építészmérnökök;
  • feltétel nélküli elismerésegyes foglalkozások esetén a szakmai tapasztalat alapján: ilyenek például a kézművesipari, kereskedelmi és ipari szakmák;
  • az előbbi szakmákra vonatkozó általános rendszer, amelyekre nem vonatkozik a feltétel nélküli elismerési rendszer, a képesítések kölcsönös elismerésének elvén

Az általános rendszer olyan más, szabályozott szakmákra is vonatkozik, amelyeket bármely személy gyakorolhat, aki bizonyítani tudja, hogy teljes mértékben képesített hazájában. Ám ha a célország hatóságai jelentős eltéréseket találnak a szakember saját országában kapott képzése és az országukban megköveteltek között, akkor választást kínálhatnak fel az alkalmazkodási időszak teljesítése és az alkalmassági vizsga letétele között. Az ilyen kompenzációs intézkedések elrendelésének, illetve mértékének mérlegelése során azonban a pályázó szakmai tapasztalatát figyelembe kell venni.

Az eredeti irányelv 2005. október 20. óta hatályos, és az uniós országokban 2007. október 20-áig kellett átültetni. A 2013/55/EU irányelv által bevezetett módosításai pedig 2014. január 17-ével léptek életbe, és ezeket az uniós országokban 2016. január 18-áig kellett törvénybe foglalni.

Az EUB már értelmezte a képzés elvégzése elismerésének általános rendszerével kapcsolatos rendelkezéseket, ám az eltérő körülmények miatt az eljáró bírósági tanács a szóban forgó ügyben nem vehette figyelembe korábbi ítélkezési gyakorlatát, mivel az érintett személyek a szakmai képesítés megszerzését tanúsító okirattal a jogvita idején már rendelkeztek[5].

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 45. és 49. cikkének értelmezésére vonatkozott.

A munkavállalókról szóló 45. cikk (az EKSz. korábbi 39. cikke)

(1) Az unión belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását.

(2) A munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.

(3) A közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, a munkavállalók szabad mozgása jogot biztosít a munkavállalónak arra, hogy:

a) tényleges állásajánlatokra jelentkezzen;

b) e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon;

c) munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjon az adott tagállam állampolgárainak foglalkoztatására vonatkozó törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseknek megfelelően;

d) egy tagállamban történő alkalmazását követően a Bizottság által rendeletekben meghatározott feltételek mellett az adott tagállam területén maradjon[…].

A letelepedési jogról szóló 49. cikk (az EKSz. korábbi 43. cikke)

(…) tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Ezt a rendelkezést azokra a korlátozásokra is alkalmazni kell, amelyek képviseletnek, fióktelepnek vagy leányvállalatnak egy tagállam valamely tagállamban letelepedett állampolgára által történő alapítására vonatkoznak.

A szabad letelepedés magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására, vállalkozások, így különösen a társaságok alapítására és irányítására, a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint, figyelemmel a tőkére vonatkozó fejezet rendelkezéseire is.

A tényállás[6]

A. 2008-ban kezdte meg orvosi tanulmányait az egyesült királyságbeli Edinburgh-i Egyetemen. 2013. július 6-án orvosi alapképzést igazoló Bachelor of Medicine and Bachelor of Surgery orvostudományi oklevelet szerzett. Ez az oklevél a 2005/36 irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága tekintetében említett képesítést tanúsító okiratnak felel meg. A. az orvosi alapképzés elvégzését igazoló oklevél alapján az orvosi szakma Egyesült Királyságban való gyakorlására korlátozottan volt jogosult, ugyanis az ott hatáskörrel rendelkező hatóság, az általános orvosi kamara – a General Medical Council – által vezetett nyilvántartásban a működési engedéllyel rendelkező, ideiglenesen bejegyzett orvos a provisionally registered doctor with a licence to practise rovatban szerepelt. Eszerint posztgraduális program keretében volt jogosult dolgozni.

A. az orvosi alapképzés elvégzését tanúsító oklevél megszerzése után visszatért Finnországba, és az Egyesült Királyságban megszerzett diplomája alapján kérte a Valvirától annak engedélyezését, hogy az orvosi szakmát Finnországban engedéllyel rendelkező szakemberként gyakorolhassa.

Ehhez azonban nem nyújtotta be a szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005/36 irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában az Egyesült Királyságot illetően már hivatkozott, a képesítés megszerzését tanúsító okirathoz csatolt igazolást (Certificate of experience), amely az Egyesült Királyságban az orvosszakma korlátozás nélküli gyakorlásának a feltétele.

Mivel A. nem rendelkezett ezzel az igazolással, a Valvira az orvosként való engedélyezés iránti kérelmét – A. hozzájárulásával – határozott időre szóló engedélyezés iránti kérelemmé minősítette át. A Valvira szerint az orvosi szakma önálló finnországi gyakorlására vonatkozó engedély megszerzéséhez A. két lehetőség közül választhatott:

  • hároméves szakmai gyakorlatot teljesít Finnországban az Egyesült Királyság iránymutatásaival összhangban, és a 2005/36 irányelv 55a. cikke alkalmazásával kérheti az Egyesült Királyság hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságánál e gyakorlat elismerését annak érdekében, hogy ezután kérelmezhesse Finnországban az orvosi szakma gyakorlásához való jogot az eme irányelvben előírt, feltétel nélküli elismerés rendszere alapján, vagy
  • három év alatt elvégezi Finnországban a háziorvosi szakképzést.végül a második lehetőséget választotta, amely azonban nem vezet az orvosszakmai képesítéseknek az unió és az EGT egyéb tagállamaiban történő, a 2005/36 irányelv értelmében vett „feltétel nélküli elismeréséhez”.

A. végül a második lehetőséget választotta, amely azonban nem vezet az orvosszakmai képesítéseknek az unió és az EGT egyéb tagállamaiban történő, a 2005/36 irányelv értelmében vett „feltétel nélküli elismeréséhez”.

Az illetékes finn hatóság, a Valvira így 2016. november 3-ai határozatával úgy döntött, 2016. november 2-ától 2019. november 2-áig engedélyezi A. számára a finnországi, a fentiekben már említett felügyelet melletti orvoslást azzal a kikötéssel, hogy a hároméves háziorvosi szakképzést elvégzi.

Az ügy folytatásaként a Valvira 2017. május 4-ei határozatával elutasította az A. által benyújtott panaszt. Indokolása szerint A. olyan helyzetben szerezte meg az orvosi szakma gyakorlásához való jogot az egészségügyi személyzetről szóló 559/1994. sz. törvény 6a. §-a alapján, amelyben nem rendelkezett a 2005/36 irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontja szerinti igazolással.

Az e határozat megsemmisítése iránti keresetet azonban az azt elbíráló helsinki közigazgatási bíróság – a Helsingin hallinto‑oikeus – 2017. december 5-ei határozatával elutasította. Mindezt azzal indokkal, hogy

  • először is nem volt lehetőség a 2005/36 irányelv szerinti feltétel nélküli elismerésre, mivel A. nem nyújtotta be az irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában az Egyesült Királyság tekintetében említett igazolást;
  • másodszor, az általános elismerési eljárás sem alkalmazható, mivel A. nem az említett 5.1.1. pontban meghatározott referencia-időpont, azaz 1976. december 20. előtt szerezte meg az orvosi alapképzést igazoló oklevelet;
  • harmadszor pedig, A. nem élvezhet kedvezőbb jogállást valamely másik uniós tagállamban, mint amelyet a saját tagállamában biztosítanak számára.

Ennél fogva a Valvira megalapozottan biztosított A. számára arra vonatkozó korlátozott jogot, hogy hivatását egy másik, e szakma önálló gyakorlására jogosult, engedéllyel rendelkező orvos irányítása és felügyelete mellett gyakorolja.

A jogvita folytatásaként a legfelsőbb közigazgatási bíróság – a Korkein hallinto-oikeus – előtt A. azt állította, hogy a másik uniós tagállamban szerzett, az orvosi alapképzést igazoló oklevél elismerése iránti kérelmét – ha a feltétel nélküli elismerés szabályai nem teljesülnek – a 2005/36 irányelvben előírt általános elismerési rendszer rendelkezései szerint kell elbírálni. E tekintetben a Valvira köteles lett volna az Egyesült Királyságban elvégzett orvosi alapképzést igazoló diplomája és az ilyen képzést igazoló finn oklevél egyéni összehasonlítására.

Hivatkozása szerint az uniós joggal ellentétes, ha a szakma önálló gyakorlásához való jog megadását a nélkül kötik felügyelet melletti hároméves időszakhoz, hogy bizonyítékok állnának rendelkezésre a nemzeti követelményhez képest fennálló, lényeges, nem ellensúlyozott különbségekre vonatkozóan.

A Valvira 2019. november 1-jén engedélyezte A. számára, hogy az orvosi szakmát engedéllyel rendelkező szakemberként önállóan gyakorolja Finnországban. Ugyanakkor a legfelsőbb közigazgatási bíróság előtt benyújtott fellebbezését nem vonta vissza.

Ez utóbbi bíróság úgy vélte, hogy a Valvira a 2005/36 irányelv alapján nem volt köteles összehasonlítani a Finnországban és az Egyesült Királyságban kiállított, orvosi alapképzést igazoló okleveleket, mivel A. nem teljesítette sem az orvosi szakmára alkalmazandó, feltétel nélküli elismerés rendszere, sem pedig a szakképesítések elismerésének általános rendszere által előírt feltételeket. A legfelsőbb közigazgatási bíróság ugyanakkor arra kereste a választ, hogy következhet-e ilyen kötelezettség az EUMSZ 45. és 49. cikkből. Mivel az ügy eldöntéséhez elengedhetetlennek vélte az uniós jog értelmezését, eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult az EUB-hoz.

Előzetes kérdések

Az ügy tényállása szerint – bár A. időközben engedélyt kapott arra, hogy az orvoslást önállóan gyakorolja Finnországban – nem állt el a legfelsőbb közigazgatási bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelmétől, amelyben úgy vélte, hogy e bíróságnak a jogvita eldöntéséhez az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdésre kell választ adnia.

A kérdést előterjesztő bíróság e körben kifejtette, hogy az állandó nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint a fellebbezést nem utasítják el elfogadhatatlanság miatt azzal az indokkal, hogy valamely ügyben az időmúlás vagy más ok miatt már nem lehet megsemmisíteni valamely hatóság határozatát azután, hogy e határozat jogellenességét megállapították. Továbbá arra is rámutatott, a jogellenes károkozásért fennálló felelősség nemzeti jogi szabályai alapján a hatósági határozat jogellenessége miatti kártérítés megítéléséhez szükséges, hogy a jogellenességet ezt megelőzően jogerős határozat külön megállapítsa.

A luxemburgi bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 267. cikke alapján kezdeményezett eljárás az EUB és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amellyel az EUB e bíróságok számára az uniós jog olyan értelmezését nyújtja, amely szükséges az előttük folyamatban lévő ügy eldöntéséhez.

A nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát az EUB nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. Csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az ügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson[7].

Ezért – az EUB megítélése szerint – az előzetes döntéshozatal iránti kérelem indokainál fogva elfogadható volt.

További megállapítása szerint, amennyiben A. kártérítési keresetének csak akkor lehet helyt adni, ha az ilyen kereset alapját képező közigazgatási határozat jogellenességét előbb jogerős bírósági határozat külön megállapította – amely határozat tartalma az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó választól függ –, e válasz mindenképpen releváns A. jogainak az említett közigazgatási határozatot elfogadó nemzeti hatósággal szembeni védelme szempontjából. Következésképpen az EUB az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet elfogadhatónak ítélte.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés értelmezése

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a finn bíróság arra várt választ, hogy az EUMSZ 45. vagy 49. cikkét úgy kell-e értelmezni, miszerint azokkal ellentétes, hogy valamely fogadó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósága a nemzeti jogszabályok alapján hároméves határozott időre korlátozza, és kettős feltétellel engedélyezi az orvosi szakma gyakorlását. Egyrészt az érintett személy kizárólag engedéllyel rendelkező orvos irányítása és felügyelete mellett végezheti tevékenységét, másrészt ugyanebben az időszakban hároméves háziorvosi szakképzést kell elvégeznie ahhoz, hogy a fogadó tagállamban engedélyt kapjon az orvoslás önálló gyakorlására. Figyelembe véve azonban, hogy az érdekelt, aki a saját tagállamában orvosi alapképzésen vett részt, rendelkezik a 2005/36 irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában az Egyesült Királyság tekintetében említett, a képesítés megszerzését tanúsító okirattal, az e pontban említett azon igazolással azonban nem, amely a szakmai képesítéshez a saját tagállamában további feltételként megkövetelt, egyéves szakmai gyakorlat elvégzését igazolja.

Az ügy tényállása szerint alkalmazott nemzeti rendelkezések közül ki kell emelni, hogy a szakmai képesítésekről szóló irányelvből átültetett, az egészségügyi személyzetre vonatkozó törvény[8] célja a betegbiztonságnak, valamint az egészségügyi ellátások minőségének a növelése annak biztosításával, hogy az egészségügyi személyzet rendelkezzen a szakmai tevékenységéhez szükséges képzéssel, az egyéb megfelelő szakmai képesítésekkel, valamint a szakmai tevékenységhez szükséges egyéb készségekkel.

További előírása szerint[9] a Valvira kérelemre – az Európai Unióhoz tartozó államnak vagy az Európai Gazdasági Térséghez tartozó államnak egy Finnországtól eltérő EU- vagy EGT-államban elvégzett képzés alapján – az érintett államban az elismerésre vonatkozó uniós rendelkezések szerinti (az orvosi vagy fogorvosi szakma gyakorlásához való jog megszerzéséhez szükséges), előírt képesítés megszerzését tanúsító okirattal rendelkező állampolgára számára engedélyezi az orvosi vagy fogorvosi szakma engedéllyel rendelkező szakemberként történő finnországi gyakorlását.

A szakma gyakorlásához való jog három évig áll fenn. Ha a kérelmező a meghatározott időszakban a Valvira által meghatározott feltételek mellett orvosi munkakörökben dolgozott, a Valvira kérelemre engedélyezi számára az orvosi szakma önálló finnországi gyakorlását. A Valvira indokolt esetben az első bekezdésben meghatározott hároméves időtartamot meghosszabbíthatja.

A kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy a 2005/36 irányelv 21. cikkének (1) bekezdése értelmében minden tagállam elismeri az V. melléklet 5.1.1. pontjában szereplő, általános orvosi szakmai tevékenységek megkezdésére jogosító orvosi képesítés megszerzését tanúsító okiratokat, és a szakmai tevékenységek gyakorlásának megkezdése és gyakorlása céljából ezeket az okiratokat a saját területén ugyanolyan hatályúnak tekinti, mint az előírt képesítések megszerzését tanúsító, általa kibocsátott okiratokat. Miként korábbi ítéletében az irányelv célját illetően rámutatott, annak 1. és 4. cikkéből kitűnik: a kölcsönös elismerés alapvető célja annak lehetővé tétele, hogy az olyan szakmai képesítés birtokosa, aki a saját tagállamában e képesítés alapján megkezdheti valamely szabályozott szakma gyakorlását, a fogadó tagállamban is megkezdhesse ugyanazon szakma gyakorlását, mint amelyre képesítést szerzett a saját tagállamában, és a fogadó tagállamban ugyanazokkal a feltételekkel gyakorolhassa azt, mint a fogadó tagország állampolgárai[10].

Az eljárás során a felek által nem volt vitatott, hogy mivel a felperes a 2005/36 irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában említett igazolással (Certificate of experience) nem rendelkezett, így nem volt jogosult arra, hogy az Egyesült Királyságban orvosi alapképzést követően teljeskörűen gyakorolja a szabályozott orvosi szakmát. Ennélfogva nem vonatkozhat rá az ezen irányelvben előírt feltétel nélküli elismerés rendszere, mivel e rendszer azt feltételezi, hogy a kérelmező rendelkezik olyan képesítéssel, amely őt a származási tagállamban ilyen foglalkozás gyakorlására jogosítja fel[11].

Mivel ez az ítélkezési gyakorlat nem más, mint az EUMSZ alapvető szabadságaiban benne rejlő elvnek az ítélkezési gyakorlat általi kifejezése, ez az elv nem veszítheti el jogi súlyának egy részét az oklevelek kölcsönös elismeréséről szóló irányelvek elfogadásának ténye miatt[12].

A 2005/36 irányelv 10. cikke – mely meghatározza a képzés elvégzését tanúsító okiratok elismerésére vonatkozó, eme irányelv III. címének I. fejezetében előírt rendszer hatályát – b) pontja alapján a fogadó tagállam nem kötelezhető arra – anélkül, hogy az az irányelv céljának ellentmondana –, hogy megvizsgálja az olyan kérelmező birtokában lévő, a képzés elvégzését tanúsító okiratokat, aki a saját tagállamában nem rendelkezik a szakmai alapképzéssel rendelkező orvos foglalkozásának gyakorlásához szükséges képesítéssel[13]. A luxemburgi testület ítélkezési gyakorlatából következően azonban az oklevelek kölcsönös elismerésére vonatkozó irányelveknek – és különösen a 2005/36 irányelvnek – nem az a célja, és nem is eredményezhetik azt, hogy az oklevelek, a bizonyítványok és a képesítés megszerzéséről szóló egyéb tanúsítványok elismerését megnehezítsék a hatályukon kívül eső helyzetekben[14].

E körben kell emlékeztetni arra, hogy a Charta 15. cikkének (2) bekezdése – melynek értelmében az uniós polgárokat bármely tagállamban megilleti a szabad álláskeresés, munkavállalás, letelepedés és szolgáltatásnyújtás joga – éppen a munkavállalóknak az EUMSZ 45. cikke által biztosított szabad mozgásához, illetve a letelepedésnek az EUMSZ 49. cikke által biztosított szabadságához kapcsolódik[15].

Így az olyan helyzetben, amely nem a 2005/36 irányelv hatálya alá, hanem az EUMSZ 45. vagy EUMSZ 49. cikke hatálya alá tartozik, a tagállami hatóságoknak figyelembe kell venniük a kérelmező okleveleinek, bizonyítványainak és egyéb tanúsítványainak összességét, valamint releváns szakmai tapasztalatát, összehasonlítva egyfelől az eme okiratok és e tapasztalat által igazolt képzettséget, másfelől a nemzeti jogszabályok által megkívánt ismereteket és képesítéseket[16].

Az EUB emlékeztetett továbbá arra, hogy A. finn állampolgár, Finnországban egy másik tagállamban szerzett egyetemi oklevélre hivatkozott.

Az uniós bíróság korábbi ítéleti megállapítása szerint a személyek szabad mozgása nem valósulna meg teljes mértékben, ha a tagállamok megtagadhatnák az EUMSZ 45. és 49. cikke által biztosított kedvezményeket azoktól az állampolgáraiktól, akik éltek az EU-s jog által meghatározott könnyítésekkel, és akik ezeknek köszönhetően az állampolgárságuk szerinti tagállamtól eltérő tagországban szereztek szakmai képesítést. E megközelítés alkalmazandó akkor is, ha valamely tagállam állampolgára más tagországban tartózkodott és ott szerzett olyan egyetemi képesítést, amelyre az állampolgársága szerinti tagállamban szeretne hivatkozni[17]. A 2005/36/EK irányelv lényegében csak azokat az eseteket szabályozza, amelyekben az Európai Unió egyik tagállamában szakmai képesítést szerző személyek egy másik tagállamban szeretnének szakmai tevékenységet végezni. Első cikke szerint a szakmai képesítés egynél több tagállamban is
megszerezhető.

Mivel a 2005/36/EK irányelv alapján az elismerés általános rendszere csak bizonyos esetekben alkalmazható, az eljáró bírósági tanács számára kérdésként vetődött fel, hogy a jelen ügyben kérheti-e a felülvizsgálatot kérelmező fél a szakmai képesítésének elismerését a munkavállalók szabad mozgását előíró EUMSZ 45. cikke és a letelepedés szabadságát rögzítő 49. cikke, valamint a Charta 15. cikkének (1) bekezdése alapján – amelynek értelmében mindenkinek joga van a munkavállaláshoz és szabadon választott vagy elfogadott foglalkozás gyakorlásához –, és a Charta 15. cikkének (2) bekezdése alapján, amelynek értelmében az uniós polgárokat a közösség bármely tagállamában megilleti a szabad álláskeresés, munkavállalás és letelepedés joga.

Az EUB megállapítása szerint jelen ügy, amely nem tartozik a 2005/36 irányelv hatálya alá, és amelyre az EUMSZ 45. vagy 49. cikke alkalmazandó, az fogadó tagállamnak tiszteletben kell tartania a szakmai képesítések elismerésére vonatkozó, kötelezettségeit[18].

Az erre az összevetésre irányuló vizsgálati eljárásnak lehetővé kell tennie a fogadó tagállam hatóságai számára azt, hogy objektíven meggyőződhessenek arról, a külföldi oklevél jogosultja vonatkozásában, ha nem is azonos, de legalábbis a nemzeti oklevél által tanúsítottakkal egyenértékű ismereteket és képesítéseket igazol. A külföldi okmány egyenértékűsége vizsgálatának kizárólag az eme okmány alapján megkövetelhető ismeretek és képesítések fokának figyelembevételével kell történnie, tekintettel ama tanulmányok jellegére, időtartamára és arra a gyakorlati képzésre, amelyre az a jogosult tekintetében feltehetőleg vonatkozik[19].

Ha az oklevelek összehasonlító vizsgálata után arra a következtetésre lehet jutni, miszerint a külföldi oklevél által tanúsított ismeretek és képesítések megfelelnek a nemzeti rendelkezések által előírtaknak, a tagállam köteles elismerni, hogy ez az oklevél megfelel az e rendelkezések által meghatározott követelményeknek Ezzel szemben, ha kitűnik, hogy e szakértelem és képesítés a nemzeti jogszabályok által előírt követelményeknek csak részben felel meg, e tagállam jogosult az érintettet arra annak bizonyítására kötelezni, hogy megszerezte a hiányzó szakértelmet és képesítést[20]. Ha ez az összehasonlító vizsgálat lényeges eltéréseket mutat a kérelmező által elvégzett és a fogadó tagállamban előírt képzés között, az illetékes hatóságok e különbségek megszüntetése érdekében kiegyenlítő intézkedéseket határozhatnak meg[21].

Az EUB e körben tett általános megállapítása szerint, az uniós jog alkalmazásában hozott intézkedéseknek feltétlenül összhangban kell állniuk ugyan ennek a jognak az általános elveivel, köztük az arányosságéval. Így a kiegyenlítő intézkedések hatályát azokra az esetekre kell korlátozni, melyekben a kiegyenlítő intézkedések arányban állónak bizonyulnak az elérni várt céllal[22]. Ítélkezési gyakorlata alapján a képesítés megszerzésének feltételeit előíró nemzeti szabályoknak az lehet a hatásuk, hogy akadályozzák az alapvető szabadságok gyakorlását, ha a szóban forgó nemzeti szabályok nem veszik figyelembe az érintett személy által egy másik tagállamban már megszerzett ismereteket és képesítéseket[23].

A tagállamok hatóságai figyelembe veszik az érintett személy valamennyi oklevelét, bizonyítványát és más igazoló okmányát, valamint releváns tapasztalatát, amikor összevetik az említett dokumentumokkal igazolt kompetenciákat és tapasztalatot a nemzeti rendelkezések által előírt ismeretekkel és képesítéssel.[24] A külföldi okmány egyenértékűsége vizsgálatának kizárólag az okmány alapján megkövetelhető ismeretek és képesítések fokának figyelembevételével kell történnie, tekintettel azoknak a tanulmányoknak a jellegére, időtartamára és a gyakorlati képzésre, amelyre az a jogosult tekintetében feltehetőleg vonatkozik[25].

Mivel a jelen ügyben fennálló helyzet nem tartozik a 2005/36/EK irányelv hatálya alá – mivel a felülvizsgálatot kérelmező fél nem szerzett szakmai képesítést tanúsító okiratot, így a szóban forgó helyzet nem képezi tárgyát a másodlagos uniós jog általi harmonizációnak –, ezért a felülvizsgálatot kérelmező fél jogosult közvetlenül az elsődleges uniós jogi rendelkezésekre hivatkozni.

Az eset kapcsán meg kell állapítani, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok intézkedései akadályozták az EUMSZ és a Charta által biztosított alapvető szabadságok gyakorlását.

E körben a kérelmező származási tagországában és a fogadó tagállamában nyújtott képzés közötti különbségek lefedését célzó kiegyenlítő intézkedések előírását megelőzően az illetékes nemzeti hatóságok feladata annak megítélése, hogy lehet-e hivatkozni a kérelmező által megszerzett szakértelemre az utóbbi tagállam által előírt szakértelem meglétének megállapítása céljából[26].

Jelen ügyben azonban nem állapítható meg, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely általános jelleggel és különbségtétel nélkül ugyanazokat a kiegyenlítő intézkedéseket írja elő az unió olyan tagállamában szerzett orvosi alapképzés elvégzését tanúsító oklevéllel rendelkező valamennyi személy számára, amelyben az orvosilás gyakorlásának joga az oklevél megszerzését követő szakmai gyakorlat elvégzésétől függ, összhangban állna az egyfelől az érdekelt által okirattal vagy okiratokkal tanúsított képzettség, másfelől a fogadó állam jogszabályai által megkövetelt ismeretek és képesítések tényleges összehasonlítása követelményével, valamint az arányosság elvével.

Az Európai Unió Bíróságának ítélete

A luxemburgi testületnek – a fenti megfontolások alapján – adott összegző válasza szerint az EUMSZ 45. és 49. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha a fogadó tagállam hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósága a nemzeti jogszabályok alapján hároméves határozott időre korlátozza, emellett kettős feltétellel engedélyezi valakinek az orvosi szakma gyakorlását. Egyrészt azzal, hogy az érintett személy kizárólag engedéllyel rendelkező orvos irányítása és felügyelete mellett végezheti tevékenységét, másrészt azzal, hogy ugyanebben az időszakban hároméves háziorvosi szakképzést kell elvégeznie ahhoz, hogy a fogadó tagállamban engedélyt kapjon az orvoslás önálló gyakorlására.

Mind ehhez figyelembe kell venni azt is, hogy az érdekelt, aki a saját tagállamában orvosi alapképzésen vett részt, rendelkezik a 2013. november 20-ai 2013/55/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005. szeptember 7-ei 2005/36/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv V. mellékletének 5.1.1. pontjában – a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága tekintetében említett – a képesítés megszerzését tanúsító okirattal, ám az e pontban említett ama igazolással nem, amely a szakmai képesítéshez a saját tagállamában további feltételként megkövetelt, egyéves szakmai gyakorlat elvégzését igazolja.

Lábjegyzetek:

[1] A 2022. március 3-ai A. kontra Sosiaali- ja terveysalan lupa- ja valvontavirasto-ítélet C‑634/20. sz. ECLI:EU:C:2022:149 (Ítélet)

[2] A 2013. november 20-ai 2013/55/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a szakmai képesítések elismeréséről szóló 2005. szeptember 7-ei 2005/36/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[3] A Laki terveydenhuollon ammattihenkilöistä [az egészségügyi személyzetről szóló 559/1994. sz. törvény (személyzeti törvény)]

[4] Nem terjed ki az irányelv hatálya a specifikus irányelvek által szabályozott szakmákra, mint amilyen a jog szerinti könyvvizsgálókról szóló 2006/43/EK irányelv. Ügyvédek esetében – bár az ő szakmai képesítéseik a 2005/36/EK irányelv hatálya alá tartoznak, miközben rájuk két másik, a 77/249/EGK és a 98/5/EK irányelv hatálya is kiterjed – további módokat vezetnek be a határokon átnyúló ügyvédi szolgáltatások nyújtására, akár átmeneti jelleggel, akár más uniós országokban való állandó letelepedés útján

[5] A 2000. szeptember 14-ei Hocsman-ítélet, C-238/98, EU:C:2000:440, 31–34. pont; 1999. július 8-ai Fernández de Bobadilla-ítélet, C-234/97, EU:C:1999:367, 33. pont

[6] Ítélet 12-23. pont

[7] A 2013. június 6-ai M. A. és társai-ítélet, C‑648/11, EU:C:2013:367, 37. pont

[8] Az egészségügyi személyzetről szóló 559/1994. sz. törvény (Laki terveydenhuollon ammattihenkilöistä)

[9] A személyzeti törvény 6. § (1) bekezdés

[10] A 2021. július 8-ai Lietuvos Respublikos sveikatos apsaugos ministerija-ítélet, C‑166/20, EU:C:2021:554, 25. pont

[11] Lietuvos Respublikos-ítélet, 26. és 27. pont

[12] A 2002. január 22-ei Dreessen-ítélet, C‑31/00, EU:C:2002:35, 25. pont

[13] A Lietuvos Respublikos-ítélet 28. pont

[14] A Lietuvos Respublikos-ítélet, 36. és 37. pont

[15] A 2019. május 8-ai P. I.-ítélet, C‑230/18, EU:C:2019:383, 53. pont

[16] A Lietuvos Respublikos-ítélet, 34. és 38. pont

[17] A Lietuvos Respublikos-ítélet, 34. és 38. pont

[18] Ítélet 41. pont

[19] Az 1991. május 7-ei Vlassopoulou-ítélet, C-340/89, EU:C:1991:193 17. pont; a 2003. november 13-ai Morgenbesser-ítélet C-313/01, 68. pont

[20] A 2015. október 6-ai Brouillard-ítélet, C‑298/14, EU:C:2015:652, 57. pont

[21] Lietuvos Respublikos ítélet, 41. pont.

[22] 2010. december 2‑i Vandorou és társai ítélet, C‑422/09, C‑425/09 és C‑426/09, EU:C:2010:732, 65. pont.

[23] Vlassopoulou ítélet, 15. pont; Morgenbesser ítélet, 62. pont; 2009. december 10-i Peśla ítélet, C-345/08, EU:C:2009:771, 36. pont.

[24] Vlassopoulou ítélet, 16. pont; Dreessen ítélet, 24. pont; Morgenbesser ítélet, 57. és 58. pont.

[25] Vlassopoulou ítélet, 17. pont; Morgenbesser ítélet, 68. pont; Peśla ítélet, 39. pont.

[26] A Vandorou és társai-ítélet, 67. pont


Kapcsolódó cikkek

2022. szeptember 22.

Itália választ, Európa izgul

Az EU harmadik és a világ nyolcadik legnagyobb gazdasága, egyúttal Magyarország harmadik legfontosabb kereskedelmi partnere választ. A 60 millió olasz döntésének tehát komoly tétje van.