EUB-mérlegen az álláskeresési támogatásra való jogosultság

Az álláskeresési támogatásra való jogosultság kérdéseiről szól az Európai Unió Bíróságának ítélete, ami a Neculai Tarola és a Minister for Social Protection-ügyben[1] született.

Bevezetés

Az európai uniós polgárok számára a szabad mozgás az uniós polgársághoz a legszorosabban kapcsolódó jog. Ez a jog, továbbá a szociális segélyre és szociális biztonsági ellátásra való jogosultság az uniós jog által meghatározott feltételekhez kötött, azonban a tagállamok kedvezőbb feltételeket is alkalmazhatnak.

Az uniós polgároknak az EU területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogára vonatkozó feltételeket és korlátozásokat a 2004/38/EK irányelv[2] (Irányelv) határozza meg. A munkavállalók sajátos jogait a 492/2011/EU rendelet[3] rögzíti. A mobil uniós polgárok szociális biztonsági jogosultságait uniós szinten a 883/2004/EK rendelet[4] és a 987/2009/EK rendelet[5] szabályozza.

A szociális segélyek, azok az – egy tagállam által – ama személyeknek biztosított ellátások, akik nem rendelkeznek az alapvető szükségleteik kielégítéséhez elegendő erőforrással.

A mobil uniós polgárok és családtagjaik tartózkodásuk kezdetétől ugyanazon szociális segélyekre jogosultak, mint a fogadó ország saját állampolgárai. Azon további uniós polgárokat, akik jogszerűen tartózkodnak egy másik uniós tagállamban, szintén megilleti az adott ország saját állampolgáraival egyenlő bánásmód, ugyanakkor léteznek olyan biztosítékok, amelyek célja, hogy megóvják a fogadó tagállamokat az indokolatlan pénzügyi terhektől.

A rendeletek biztosítják, hogy a mobil uniós polgárok ne veszítsék el szerzett jogaikat, ha az EU-n belül mozognak. Tipikus szociális biztonsági ellátás az öregségi nyugdíj, a hozzátartozói nyugellátás, a rokkantsági ellátás, a betegségi ellátás, a gyermek születésekor kapott támogatás, az álláskeresési járadék, a családi ellátás vagy az egészségügyi ellátás.

A fogadó ország szociális biztonsági rendszerében ugyanazok a feltételek vonatkoznak a – foglalkoztatott és önfoglalkoztató – munkavállalókra és családtagjaikra, mint a belföldi állampolgárokra, hiszen járulék- és adóbefizetéseikkel – a többi belföldi munkavállalóhoz hasonlóan – ők is hozzájárulnak az ellátások finanszírozásához. E téren azonban nincs uniós harmonizáció. A fogadó ország jogszabályai határozzák meg, milyen ellátások igényelhetők, és azok milyen feltételekkel, mennyi ideig és mekkora összegben vehetők igénybe, vagyis az ellátásra való jogosultság tagállamonként eltérő.

A szociális biztonsági ellátásokat a foglalkoztatás helye szerinti országnak, gazdaságilag inaktív uniós polgárok esetében pedig a lakóhely szerinti országnak kell nyújtania [6].

Az ír fellebbviteli bíróság, a Court of Appeal által a Neculai Tarola és a Minister for Social Protection-ügyben az Európai Unió Bíróságához (EUB) benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelme az unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló 2004/38/EK irányelv 7. cikke (1) bekezdése a) pontjának és 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának az értelmezésére irányult.

Tartózkodás joga három hónapot meghaladóan

(1) Valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha:

a) munkavállalók vagy önálló vállalkozók a fogadó tagállamban;

(3) Az (1) bekezdés a) pontjának alkalmazásában az az uniós polgár, aki a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja munkavállaló vagy önálló vállalkozó jogállását a következő körülmények között:

c) ha kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban, és a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként. Ebben az esetben a munkavállalói jogállás legalább hat hónapig fennmarad;

A Neculai Tarola és a Minister for Social Protection (a szociális védelemért felelős miniszter, Írország) között N. Tarola álláskeresési támogatás (jobseeker’s allowance) iránti kérelmének elutasítása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében a Court of Appeal által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti  kérelem annak tisztázására irányult, hogy a 2004/38 irányelv fenti rendelkezéseit úgy kell-e értelmezni, mint amely szerint valamely tagállam állampolgárának, aki egy másik tagállamban nem határozott időre alkalmazott munkavállalóként dolgozott két hétig, és aki ezt követően önhibáján kívül munkanélkülivé vált, e rendelkezések értelmében fennmarad a munkavállalói jogállása.

A jelen ügyben az EUB-t először kérték fel a 2004/38/EK irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának értelmezésére.

A tényállás[7]

Neculai Tarola felperes, román állampolgár először 2007 májusában érkezett Írországba, ahol 2007. július 5. és 30. között, majd 2007. augusztus 15. és szeptember 14. között alkalmazásban állt. Ugyan nem nyert megállapítást, hogy 2007 és 2013 között Írországban tartózkodott, az volt vitatott, hogy 2013. július 22. és szeptember 24. között, majd 2014. július 8. és 22. között ismét munkát vállalt Írországban, valamint hogy az ezen utóbbi munkaviszony címén 1309 euró összegű díjazásban részesült. 2014. november 17. és 2014. december 5. között egyébként alvállalkozóként is dolgozott.

2013. szeptember 21-én a felperes álláskeresési támogatás (jobseeker’s allowance) iránti kérelmet nyújtott be a szociális védelemért felelős miniszterhez, amely kérelmet azon az alapon utasítottak el, hogy a 2007. szeptember 15. és 2013. július 22. közötti időszak vonatkozásában nem szolgáltatott sem az írországi szokásos tartózkodási helyére, sem az anyagi forrásaira vonatkozó bizonyítékot. 2013. november 26-án kiegészítő jóléti ellátás (supplementary welfare allowance) iránt nyújtott be kérelmet, amelyet szintén elutasítottak amiatt, hogy nem bocsátott rendelkezésre olyan bizonyítékot, amely igazolta volna, hogy 2013 szeptembere és 2014. április 14. között hogyan tartotta el magát és fizetett bérleti díjat.

2013. november 6-án N. Tarola benyújtotta az álláskeresési támogatás iránti második kérelmét, amelyet 2014. november 26-án azon az alapon utasítottak el, hogy Írországba érkezése óta nem dolgozott egy évet meghaladó ideig, valamint hogy az általa szolgáltatott bizonyíték nem volt elegendő annak igazolásához, hogy szokásos tartózkodási helye ebben a tagállamban található. A felperes e határozattal szemben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a szociális védelemért felelős miniszterhez, amely kérelmet azon az alapon utasítottak el, hogy – azon rövid időszak alapján, amelyet az alapeljárás felperese 2014 júliusában munkavégzéssel töltött – nem vonható kétségbe az a megállapítás, hogy szokásos tartózkodási helye nem Írországban van.

A felperes 2015. március 10-én a szociális védelemért felelős minisztertől a 2014. november 26-ai határozat felülvizsgálatát kérte többek között arra való hivatkozással, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében a 2014. júliusi foglalkoztatásának megszűnését követően hat hónapig munkavállalóként jogosult volt Írországban tartózkodni. Ezt a kérelmet a 2015. március 31-ei határozattal utasították el azon az alapon, hogy Írországba érkezése óta nem dolgozott egy évet meghaladó ideig, valamint hogy nem rendelkezik az önfenntartásához elegendő saját anyagi forrással.

A felperes e határozattal szemben keresetet indított az ír felsőbíróság, a High Court előtt, amelyet 2016. április 20-án azon az alapon utasítottak el, hogy nem felelt meg a 2006. évi rendelet 6. cikke (2) bekezdése c) pontjának iii. alpontjában előírt feltételeknek. E bíróság megállapította, hogy az alapeljárás felperese nem tekinthető „munkavállalónak”, következésképpen olyan személynek sem, akinek a szokásos tartózkodási helye Írországban van, így ezen a jogcímen nem igényelhet szociális támogatást. A bíróság megállapította, hogy ez a rendelkezés kizárólag olyan személyekre vonatkozik, akiket egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződés keretében foglalkoztattak. Úgy vélte továbbá, hogy az alapeljárás felperese által munkavégzéssel töltött, 2014. július 8. és 22. közötti időszak e rendelkezés értelmében nem tekinthető határozott időre szóló munkaszerződésnek, és hogy az a 2006. évi rendelet 6. cikke (2) bekezdése c) pontjának ii. alpontjában szereplő rendelkezések hatálya alá tartozik. A bíróság mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a felperes nem tudta bizonyítani, hogy a szociális támogatás iránti kérelmének benyújtását megelőzően egy éven keresztül megszakítás nélkül dolgozott, így a szociális védelemért felelős miniszter alappal utasította el ezt a kérelmet.

2016. május 5-én a felperes keresetének elutasításával szemben fellebbezést terjesztett a kérdést előterjesztő bíróság a fellebbviteli bíróság elé, amely úgy véli, hogy az alapjogvita központi kérdését az képezi, hogy az a személy, aki egy évnél rövidebb ideig dolgozott, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében megtartja-e a munkavállalói jogállást.

A kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, hogy az uniós jogban a szociális biztonsági kifizetésekre szoruló személyekről a származási tagállamukban kell gondoskodni, amint az a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdéséből és 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjából egyaránt kitűnik. A tartózkodási jogukkal élő személyek ugyanis nem jelenthetnek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére indokolatlan terhet a tartózkodás egy kezdeti időszakában, és az említett jog három hónapnál hosszabb ideig történő gyakorlását feltételekhez kell kötni. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy az említett irányelv 7. cikke az EUMSZ 45. cikket hajtja végre, így a bíróságnak a munkavállaló – mindenkor tágan értelmezett – fogalmával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát kell alkalmazni.

A kérdést előterjesztő ír fellebbviteli bíróság, a Court of Appeal arra kíván választ kapni, úgy kell-e tekinteni, hogy az alapeljárás felperese a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében megtartotta munkavállalói jogállását amiatt, hogy 2014 júliusában kéthetes időszakban dolgozott, ily módon – főszabály szerint – jogosult álláskeresési támogatásra, mivel kényszerű munkanélkülivé vált és álláskeresőként nyilvántartásba vették. E tekintetben hangsúlyozza, hogy noha az alapeljárás felperese előtte már nem hivatkozik arra – amint azt a felsőbíróság előtt tette –, hogy ezen időszakban határozott időre szóló munkaszerződés alapján foglalkoztatták, előadja, hogy mivel a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja a „vagy” választó kötőszót alkalmazza, ez a rendelkezés két eltérő esetre vonatkozik. E rendelkezés első része („kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt”) ugyanis az egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződések megszűnésére, míg második része („azt követően, hogy […] kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban”) nem a határozott időre szóló munkaszerződések megszűnésére, hanem az egy évnél hosszabb időre szóló munkaszerződéseknek az érintett személy foglalkoztatásának első tizenkét hónapjában bekövetkező megszűnésére vonatkozik. Ezt a különbségtételt alátámasztja az, hogy a rendelkezés első része a „regisztrált” munkanélküliségre utal, míg a második rész azt követeli meg, hogy a munkavállalót „az illetékes munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként”. Márpedig nem volna értelme ilyen követelményt támasztani egy „regisztrált” munkanélküli esetében.

E bíróságnak ugyanakkor ezen értelmezés pontosságát illetően kételyei voltak. Mindenekelőtt rámutatott: az eljárás felperese által képviselt értelmezés nem teszi lehetővé annak meghatározását, hogy az „első tizenkét hónap” kifejezés a fogadó tagállamba érkezést követő időszakra vagy az említett tagállambeli foglalkoztatási időszakra vonatkozik-e. Hangsúlyozta továbbá, hogy ez az értelmezés nem igazán egyeztethető össze a 2004/38 irányelvvel elérni kívánt egyik célkitűzéssel, azaz az egyrészről a munkavállalók szabad mozgásának megőrzése, másrészről pedig azon garancia közötti megfelelő egyensúly megteremtésével, hogy a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerére ne háruljon indokolatlan teher.

E körülmények között az ír fellebbviteli bíróság, a Court of Appeal eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztett az EUB elé.

Munkajog - új visi box (640x360_ujvisi_box)

Az EUB értékelése és ítélete

A kérdést előterjesztő bíróság arra kívánt választ kapni, a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontját és 7. cikke (3) bekezdésének c) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló azon tagállami állampolgár, aki egy másik tagállamban – a határozott időre szóló munkaszerződéstől eltérő keretek között – kéthetes időszakban dolgozott azt megelőzően, hogy kényszerű munkanélkülivé vált, e rendelkezés értelmében legalább további hat hónapig megtartja a munkavállalói jogállást, következésképpen pedig a fogadó tagállam állampolgárával azonos módon jogosult szociális segítségnyújtási kifizetésekre vagy – adott esetben – szociális biztonsági ellátásokra.

Válaszában az EUB emlékeztetett arra, a 2004/38 irányelv célja, hogy megkönnyítse és megerősítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának a gyakorlását, amelyet közvetlenül az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése biztosít az uniós polgároknak[8]. A 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja ily módon előírja, hogy valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy, az állampolgársága szerintitől eltérő, másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállással rendelkezik a fogadó tagállamban.

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság úgy vélte, hogy N. Tarola a fogadó tagállamban kéthetes időszak során végzett tevékenysége miatt rendelkezik a fentiek értelmében vett munkavállalói jogállással.

Az EUB  értékelése szerint az irányelv 7. cikkének (3) bekezdése és (1) bekezdésének a) pontja alkalmazásában az az uniós polgár, aki a fogadó tagállamban a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, bizonyos körülmények között a (3) bekezdés nem sorolja fel kimerítő módon[9], így különösen akkor, ha kényszerű munkanélkülivé vált, munkavállalói jogállását megtartja.

Az irányelv e cikke (3) bekezdésének b) pontja előírja, hogy az az uniós polgár, aki „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy egy évnél hosszabb ideig alkalmazásban állt” a fogadó tagállamban, időtartammal kapcsolatos feltétel nélkül megtartja munkavállalói jogállását, feltéve, hogy őt az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésből azonban kitűnik, hogy ez a kérdés csupán a felperes által a fogadó tagállamban kéthetes időszakban végzett tevékenységre vonatkozik, így ő semmi esetre sem tartozik a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő rendelkezések hatálya alá. E bekezdés c) pontja azonban előírja, hogy az az uniós polgár, aki „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban” szintén megtartja a munkavállalói jogállást legalább hat hónapig, feltéve, hogy őt az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette.

Magából a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának a szövegéből – és különösen a „vagy” választó kötőszó alkalmazásából – kitűnik, hogy ez a rendelkezés két esetre írja elő a munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállás legalább hat hónapig való megtartását[10].

–  Az első eset azon munkavállaló helyzetére vonatkozik, akit egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződés keretében foglalkoztattak, és aki annak lejártát követően vált kényszerű munkanélkülivé.

Mivel a felperest a szóban forgó munkavégzés időszakában nem határozott időre szóló munkaszerződés keretében foglalkoztatták a fogadó tagállamban, így ő – főszabály szerint – nem tartozik ebbe az első esetbe.

– A második eset, „az első tizenkét hónapban” „kényszerű munkanélkülivé vált” valamennyi munkavállaló helyzetére vonatkozik.

A kérdést előterjesztő bíróság az eset kapcsán arra kívánt választ kapni, hogy az olyan munkavállaló, akit a fogadó tagállamban – határozott időre szóló munkaszerződéstől eltérő keretek között – kéthetes időszakban foglalkoztattak azt megelőzően, hogy kényszerű munkanélkülivé vált, ebbe az esetbe tartozik-e.

Az EUB szerint azt, hogy a felperes e második esetbe tartozik-e 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának szövege alapján nem lehet meghatározni, mivel ez a rendelkezés nem pontosítja sem azt, hogy a munkavállalókra vagy az önálló vállalkozókra, vagy akár mindkét kategóriára vonatkozik-e, sem azt, hogy az egy évnél hosszabb, határozott időre szóló munkaszerződésekre, a határozatlan időre szóló szerződésekre, vagy bármely szerződés ‑ vagy tevékenységtípusra vonatkozik-e, végül pedig azt sem, hogy az abban hivatkozott tizenkét hónap az érintett munkavállaló által a fogadó tagállamban eltöltött tartózkodási időszakra vagy foglalkoztatási időszakra vonatkozik-e[11].

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből az következik, hogy a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállamok jogára kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést önállóan és egységesen kell értelmezni az egész unióban[12], továbbá figyelemmel arra a kontextusra, amelybe a 2004/38 irányelv illeszkedik, valamint azokra a célokra, amelyek elérésére az irányelv törekszik – az irányelv rendelkezéseit nem lehet megszorítóan értelmezni, és semmiképpen sem lehet akadályozni azok hatékony érvényesülését[13].

A jelen ügyben az irányelv 7. cikke (1) bekezdése a) pontjának és 7. cikke (3) bekezdésének együttes értelmezéséből kitűnik, hogy a munkavállalói jogállás előírt megtartása minden olyan uniós polgárt megillet, aki a fogadó tagállamban tevékenységet végzett, mégpedig e tevékenység természetétől, azaz attól függetlenül, hogy munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végzett-e[14].

Az EUB megállapítása szerint a munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységének gyakorlásával ideiglenesen felhagyó uniós polgár azon lehetősége, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése alapján munkavállalói jogállását, valamint az ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése alapján őt megillető tartózkodási jogot megtartsa, azon az előfeltevésen alapul, hogy e polgár hajlandó és képes észszerű határidőn belül visszatérni a fogadó tagállam munkaerőpiacára[15]. Emlékeztetett  továbbá arra, hogy a 2004/38 irányelv – amelynek az 1. cikk a) pontja értelmében többek között az a célja, hogy meghatározza a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jognak az uniós polgárok és családtagjaik által történő gyakorlására vonatkozó feltételeket – létrehozza a fogadó tagállamban minden polgár számára elismert tartózkodáshoz való jog időtartamának fokozatosságát, azzal, hogy a 6. cikkében előírt, három hónapnál rövidebb tartózkodáshoz való jog és a 16. cikkében előírt, huzamos tartózkodáshoz való jog között előírja a három hónapnál hosszabb tartózkodáshoz való jogot, amelyre a 7. cikk rendelkezései az irányadók.

A 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése ily módon minden munkavállaló, illetve önálló vállalkozó számára biztosítja a fogadó tagállamban többek között a három hónapnál hosszabb tartózkodáshoz való jogot.

Az irányelv 7. cikkének (3) bekezdése az átmenetileg nem dolgozó valamennyi uniós polgár számára garantálja munkavállalói jogállásának, ebből következően pedig a fogadó tagállamban történő tartózkodáshoz való jogának megtartását oly módon, hogy e jogok megtartásával kapcsolatos feltételekkel összefüggésben is bevezeti a fokozatosságot, amely jogok megtartása egyrészről munkanélküliségének okától, a jelen ügyben attól függ, hogy betegség vagy baleset miatt vált-e munkaképtelenné, kényszerű munkanélküli-e vagy szakképzésben vesz-e részt, másrészről pedig a fogadó tagállamban a munkavégzés időszakának eredeti időtartamától, azaz attól függ, hogy ez az időtartam meghaladja-e, vagy sem az egy évet[16].

Így a fogadó tagállamban munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár időbeli korlátozás nélkül akkor tartja meg munkavállalói jogállását

  • először, ha az irányelv 7. cikke (3) bekezdése a) pontjának megfelelően betegségből vagy balesetből eredően átmenetileg munkaképtelenné vált,
  • másodszor, ha az irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően azelőtt, hogy kényszerű munkanélkülivé vált volna, a fogadó tagállamban egy évnél hosszabb ideig végzett munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet[17], illetve
  • harmadszor, ha az irányelv 7. cikke (3) bekezdése d) pontjának megfelelően szakképzésben vesz részt.

Ezzel szemben a fogadó tagállamban korábban egy évnél rövidebb ideig munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár csupán arra az időtartamra jogosult megtartani munkavállalói jogállását, amelyet az említett tagállam meghatároz, feltéve, hogy az nem rövidebb hat hónapnál, amelyet a fogadó tagállam korlátozhat, ez azonban – a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében – nem lehet rövidebb hat hónapnál, amennyiben az érintett polgár az akaratától független okokból az előtt válik munkanélkülivé, hogy egy évet dolgozhatott volna. Ez a helyzet az e rendelkezésben említett első esetben, amennyiben a munkavállalói tevékenysége az egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződésének lejártakor szűnik meg[18].

Az e rendelkezésben említett második esetben ugyanennek kell igaznak lennie minden olyan helyzetben, amikor a munkavállaló az akaratától független okokból arra kényszerült, hogy az egy év lejárta előtt hagyjon fel tevékenységével a fogadó tagállamban, a végzett tevékenység természetétől és az általa e célból megkötött munkaszerződés típusától, azaz attól függetlenül, hogy munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végzett-e, valamint hogy egy évnél hosszabb, határozott időre szóló munkaszerződést, határozatlan időre szóló munkaszerződést, vagy bármely más típusú szerződést kötött-e[19].

Ez az EUB adta értelmezés megfelel a 2004/38 irányelvvel elérni kívánt fő célkitűzésnek, a valamennyi uniós polgár szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga megerősítésének, továbbá a kifejezetten az irányelv 7. cikkének (3) bekezdésével elérni kívánt célkitűzésnek, azaz a munkavállalói jogállás megtartása által az olyan személyek tartózkodáshoz való joga biztosításának, akik szakmai tevékenységük gyakorlásával akaratuktól független körülményekből eredő munkalehetőség‑hiány miatt hagytak fel[20].

Nem lehet úgy vélni, hogy ez az értelmezés sértheti egy, a 2004/38 irányelv által elérni kívánt másik célkitűzés megvalósítását, azt hogy megfelelő egyensúly jöjjön létre egyrészről a munkavállalók szabad mozgásának megőrzése, másrészről pedig azon garancia között, hogy a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerére indokolatlan teher ne háruljon.

Kétségtelen, hogy a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdése jelzi, hogy ezen irányelv célja annak megakadályozása, hogy a tartózkodási jogukat gyakorló személyek indokolatlan terhet jelentsenek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére a tartózkodás egy kezdeti időszakában. E tekintetben azonban meg kell állapítani, hogy a munkavállalói jogállás a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja alapján történő megtartásának az az előfeltétele egyrészről, hogy az érintett polgár a kényszerű munkanélküliségének időszaka előtt ténylegesen rendelkezett az említett irányelv értelmében vett munkavállalói jogállással, másrészről pedig, hogy őt az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette. Ezen túlmenően e jogállásnak a kényszerű munkanélküliség időszaka alatti megtartását az érintett tagállam hat hónapra korlátozhatja.

Az EUB szerint a 2004/38 irányelv előkészítő munkálatainak, különösen a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jognak az uniós polgárok és családtagjaik által történő gyakorlásáról szóló európai parlamenti és tanácsi irányelvre irányuló módosított javaslat[21], valamint a 2003. december 5-ei 6/2004/EK tanácsi közös álláspont vizsgálata alapján megerősíthető a jogalkotónak az a szándéka, hogy a munkavállalói jogállásnak az adott esetben hat hónapra korlátozott megtartásához való jogosultság terjedjen ki a határozott időre szóló munkaszerződéstől eltérő keretek között egy évnél rövidebb ideig dolgozó, kényszerű munkanélkülivé vált személyekre.

Ezért, a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését és (3) bekezdésének c) pontját akként kell értelmezni, hogy a felpereshez hasonló helyzetbe kerülő uniós polgár, aki a kényszerű munkanélkülivé válása előtt kéthetes időszakban végzett tevékenysége miatt valamely tagállamban az irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett munkavállalói jogállást szerzett, legalább hat hónapos időszak során jogosult megtartani munkavállalói jogállását, feltéve, hogy őt az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette[22].

Egyebekben az EUB emlékeztetett arra, hogy a 2004/38 irányelv (20) preambulumbekezdése és 24. cikkének (1) bekezdése értelmében az EUMSz-ben és a másodlagos jogban kifejezetten előírt különleges rendelkezésekre is figyelemmel, a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt – köztük azokat is, akik munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállásukat megtartják, – az EUMSz alkalmazási körébe tartozó területeken e tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmód illeti meg.

Ebből következik, hogy amennyiben a nemzeti jog a szociális ellátásokhoz való jogosultságból kizárja azokat a személyeket, akik munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként csak rövid ideig folytattak kereső tevékenységet, e kizárás a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló más tagállamokbeli munkavállalókra is ugyanúgy vonatkozik[23].

Ennél fogva a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy – az említett jog alapján és az egyenlő bánásmód elvének megfelelően – az alapeljárás felperese jogosult-e az általa az alapeljárásban igényelt szociális biztonsági ellátásokra vagy szociális segítségnyújtási kifizetésekre[24].

Az EUB által az ügyben adott válasza szerint, a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló azon tagállami állampolgár, aki a kényszerű munkanélkülivé válása előtt kéthetes időszakban, határozott időre szóló munkaszerződéstől eltérő keretek között végzett tevékenysége miatt egy másik tagállamban munkavállalói jogállást szerzett, e rendelkezések értelmében legalább további hat hónapig megtartja munkavállalói jogállását, feltéve, hogy őt az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette[25].

Lábjegyzetek:

[1] 2019. április 11-ei Neculai Tarola és a Minister for Social Protection C‑483/17. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2019:309 (Ítélet)

[2] Az unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29-ei 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[3] Az Európai Parlament és a Tanács 492/2011/EU rendelete (2011. április 5.) a munkavállalók unión belüli szabad mozgásáról

[4] Az európai parlament és a tanács 883/2004/EK rendelete (2004. április 29.) a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról (EGT és Svájc vonatkozású szöveg)

[5] Az Európai Parlament és a Tanács 987/2009/EK rendelete (2009. szeptember 16.) a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó (eljárás megállapításáról EGT- és Svájc-vonatkozású szöveg

6 https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=CELEX…from=EL 52013DC0837 A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK Az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgása: Öt intézkedés a változás érdekében /* COM/2013/0837 final */

[7] Ítélet 9-21. pont

[8] 2008. július 25-ei Metock és társai-ítélet, C‑127/08, EU:C:2008:449, 82. pont; 2018. június 5-ei Coman és társai-ítélet, C‑673/16, EU:C:2018:385, 18. pont

[9] 2014. június 19-ei Saint Prix-ítélet, C‑507/12, EU:C:2014:2007, 38. pont

[10] Ítélet 30. pont

[11] Ítélet 34-35. pont

[12] 2011. december 21-ei Ziolkowski és Szeja-ítélet, C‑424/10 és C‑425/10, EU:C:2011:866, 32. pont; 2013. szeptember 19-ei Brey-ítélet, C‑140/12, EU:C:2013:565, 49. pont

[13] 2007. december 11-ei Eind-ítélet, C‑291/05, EU:C:2007:771, 43. pont; 2008. július 25-ei Metock és társai-ítélet, C‑127/08, EU:C:2008:449, 84. pont; 2018. június 5-ei Coman és társai-ítélet, C‑673/16, EU:C:2018:385, 39. pont

[14] 2017. december 20-ai Gusa-ítélet, C‑442/16, EU:C:2017:1004, 37. és 38. pont

[15] 2018. szeptember 13-ai Prefeta-ítélet, C‑618/16, EU:C:2018:719, 37. pont

[16] Ítélet 43. pont

[17] Gusa-ítélet, 29–46. pont

[18] Ítélet 47. pont

[19] Ítélet 48. pont

[20]  2015. szeptember 15-ei Alimanovic-ítélet, C‑67/14, EU:C:2015:597, 60. pont; 2016. február 25-ei García‑Nieto és társai-ítélet, C‑299/14, EU:C:2016:114, 47. pont; Gusa ítélet, 42. pont

[21] COM (2003) 199 végleges

[22] Ítélet 54. pont

[23] Ítélet 56. pont

[24] Ítélet 58. pont

[25] Ítélet 59. pont

Kapcsolódó cikkek:


A Facebook után a Google és a Twitter is szigorít
2020. szeptember 14.

A Facebook után a Google és a Twitter is szigorít

A közösségi médiaszolgáltatók a bizonyítékokkal alá nem támasztott, állítólagos választási csalásokra és a választási iroda közleményét megelőzően közölt eredményekre fognak koncentrálni.

Személyes adatok védelme a hírszerzésben
2020. szeptember 9.

Személyes adatok védelme a hírszerzésben

Az Európa Tanács adatvédelmi „108-as egyezmény” bizottságának elnöke, Alessandra Pierucci és az Európa Tanács adatvédelmi biztosa, Jean-Philippe Walter közös nyilatkozatában sürgette a tagállamokat, hogy garantálják a személyes adatok védelmét a hírszerző szolgálatok által végzett digitális megfigyelés során, és csatlakozzanak az Európa Tanács adatvédelmi egyezményéhez („108.+ egyezmény”) egy új nemzetközi jogi szabályozás előmozdítása érdekében, amely demokratikus és megfelelő biztosítékokat nyújt ezen a területen.