Faárusítás – avagy ingatlannal kapcsolatos dologi jog, netán ingatlanbérlet?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ítélkezési gyakorlat híján először döntöttek az Európai Unió luxembourgi bírái az alábbiakban ismertetett, különleges helyzetet górcső alá vett verdiktjükben.

Az alábbiakban a szerző az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) az U. E. és a ShareWood Switzerland AG-ügyben hozott ítéletét[1] mutatja be. A kérelemben foglaltak megválaszolása a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló „Róma I.” rendelet értelmezését tette szükségessé. A jogszabály az Európai Unió egész területére érvényes szabályokat fogalmaz meg arra nézve, a több uniós országra kiterjedő polgári és kereskedelmi ügyekben fennálló szerződéses kötelezettségekre melyik tagállami jogszabályt kell alkalmazni.

Általános megfogalmazás szerint olyan dolog minősül ingatlannak, amely egyáltalán nem vagy nem könnyen mozgatható. A római jog ingatlan- (res immobilis) fogalma a telek (praedium, fundus, solum), a földterület körülhatárolt része, mindaz, ami vele „alkatrészként” összefügg (pl. épületek, növényzet). A felsorolt példák addig, amíg a földdel összefüggenek, nem önálló dolgok, az elválással azonban ingókká lesznek.

Az ügy tárgyát képező, az U. E., valamint a ShareWood Switzerland AG és V. F. között folyamatban lévő jogvitában az ingatlanon lévő olyan fákra vonatkozó adásvételi szerződésekről van szó, amelyeknek évekig kell nőniük ahhoz, hogy jövedelmezően kitermelhessék azokat.

Az ügy tárgyát képező jogvitában az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, az osztrák legfelsőbb bíróság (Oberster Gerichtshof) terjesztette a luxembourgi taláros testület elé. Az U. E., valamint a ShareWood Switzerland AG és V. F. közötti jogvita tárgyát ez utóbbiak ama kötelezettsége képezte, hogy a felek által kötött keretszerződés alapján meghatározott pénzösszeget és kamatait, illetve költségeit és kiadásait U. E. részére megfizessék. Kérdéses volt továbbá, hogy az esetre melyik tagállami jogszabályt kell alkalmazni.

A kérelemben foglaltak megválaszolása a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK „Róma I.” rendelet[2] vonatkozó előírásainak értelmezését tette szükségessé. A rendelet az Európai Unió egész területén érvényes szabályokat fogalmaz meg arra nézve, hogy a több uniós országra kiterjedő polgári és kereskedelmi ügyekben fennálló szerződéses kötelezettségekre melyik tagállami jogszabályt kell alkalmazni.

A rendelet két másikat egészít ki, ezek a Róma II. (szerződésen kívüli kötelmi viszonyok), valamint a Róma III. (házasság felbontása és különválás), és meghatározza, hogy a különféle polgári és kereskedelmi ügyekben melyik jogszabály alkalmazandó többek között a következőkre:

• a szerződések értelmezési módja, valamint a szerződések feltételeinek való megfelelés;
• a szerződési kötelezettségek megszegésével járó következmények, ideértve a károk felmérését;
• a szerződéses kötelezettségek megszűnésének különböző módjai (pl. fizetés, kompenzáció, a szerződés érvénytelenítése), az elévülés* és a határidő lejártához fűződő jogvesztés;
• a szerződés érvénytelenségének következményei.

A felek jogválasztásáról szóló rendelkezései szerint:

• a szerződő felek megválaszthatják az irányadó jogot.
• az irányadó jog vonatkozhat a szerződés egy részére vagy annak egészére.
• Az alkalmazandó jog minden érintett beleegyezésével bármikor megváltoztatható.

Ha a felek az alkalmazandó jogban nem állapodtak meg, annak szabályait a szerződés típusa határozza meg.

A „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja értelmében azonban a (2) bekezdés nem alkalmazható ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződésekre. Azt a kérdést, hogy mi minősül ingatlannak, a közösségi joggal összhangban kell értelmezni.

Az EUB-nak a szóban forgó helyzetre vonatkozóan még nem volt ítélkezési gyakorlata.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a „Róma I.” rendelet Fogyasztói szerződések című 6. cikke (4) bekezdése c) pontjának az értelmezésére vonatkozott.

„(1)      Az 5. és 7. cikk sérelme nélkül egy olyan szerződésre, amelyet egy természetes személy üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra (»a fogyasztó«) kötött egy másik, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró személlyel (»a vállalkozó«), annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a vállalkozó:

a) üzleti vagy szakmai tevékenységét abban az országban folytatja, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található; vagy

b) más esetben ilyen jellegű tevékenységei ebbe az országba vagy az ezen országot is magában foglaló országokba irányulnak,

és a szerződés e tevékenységekkel kapcsolatos.

(2)      Az (1) bekezdés ellenére a felek a 3. cikknek megfelelően megválaszthatják az alkalmazandó jogot ama szerződésükre, amely megfelel az (1) bekezdés követelményeinek. A felek jogválasztása azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.[…]

(4)      Az (1) és (2) bekezdés a következő szerződésekre nem alkalmazandó:[…]

c) ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződések, kivéve – egyes szempontjai vonatkozásában – a fogyasztók védelméről szóló 1994. október 26-ai 94/47/EK [európai parlamenti és tanácsi] irányelv szerinti, az ingatlanok időben megosztott használati jogára irányuló szerződéseket;[…]”

A tényállás és az ügy előzményei

U. E. Ausztriában lakóhellyel rendelkező természetes személy 2012 januárja és 2014 júniusa között fogyasztóként a svájci székhelyű ShareWood társasággal kötött keretszerződést.

Az elsőrendű alperes a svájci jog szerinti részvénytársaság. A másodrendű alperes e társaság igazgatótanácsának tagja és ügyvezetője. Az elsőrendű alperes dél-amerikai keményfa- és nemesfa-ültetvényekre irányuló befektetéseket kínált. 2012 januárja és 2014 júniusa között a felperes keretszerződést és összesen négy adásvételi szerződést kötött az elsőrendű alperessel brazíliai teakfák és balzafák megvásárlására. E négy adásvételi szerződés tárgya 705 darab, 67 328,85 euró értékű teakfa, 2690 darab, 101 716,53 euró értékű teakfa, 2600 darab, 111 583,34 euró értékű teakfa, illetve 1860 darab, 32 340 euró értékű balzafa volt.

E keretszerződés bérleti és szolgáltatási szerződést is tartalmazott. A bérleti szerződés jogot biztosított az érintett fák termesztésére, és a bérleti díjat belefoglalták ez utóbbiak vételárába. A szolgáltatási szerződésben a ShareWood vállalta, hogy műveli, kezeli, kitermeli és értékesíti a fákat, és az azok értékesítéséből származó nettó bevételt átutalja U. E. részére. A nettó és bruttó bevétel különbözete képezte a ShareWood által nyújtott szolgáltatások díjazását, amelyet a bevétel bizonyos százalékában határoztak meg.

Az elsőrendű alperes biztonságos fahozammal és a fák tulajdonjogával, a vételár háromszorosának megfelelő bevétellel és – viszonylag csekély kockázat mellett – évi akár 12 százalékos hozammal hirdette a befektetést.

A 2600 darab teakfára vonatkozó adásvételi szerződést a felek közös megegyezéssel megszüntették.

U. E. keresetet indított a bécsi kereskedelmi bíróság, a Handelsgericht Wien előtt; annak megállapítását kérte, hogy a ShareWood nem teljesítette a szóban forgó fák tulajdonjogának átruházására irányuló kötelezettségét, valamint hogy a ShareWood, valamint V. F. egyetemlegesen köteles megfizetni neki 201 385,38 eurót és kamatait, illetve megtéríteni költségeit és kiadásait. Ezenkívül e keresetben U. E. azt állította, hogy mint fogyasztó az osztrák jog rendelkezései értelmében jogosult a másik három adásvételi szerződés felmondására, valamint arra, hogy kártérítésben részesüljön.

A bécsi kereskedelmi bíróság a 2019. szeptember 9-ei ítéletével e keresetet elutasította. Ennek során e bíróság abból indult ki, hogy a szerződések a „Róma I” rendelet 6. cikke értelmében vett fogyasztói szerződéseknek minősülnek.

A „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi a jogválasztást, ennek során azonban nem lehet eltérni a jogválasztás hiányában alkalmazandó, a fogyasztó védelmét szolgáló – jelen esetben az osztrák – jog kötelező rendelkezéseitől. E rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja értelmében azonban e bekezdés nem alkalmazható ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződésekre. Azt a kérdést, hogy mi minősül ingatlannak, a közösségi joggal összhangban kell értelmezni.

Az ingatlanokkal kapcsolatos szolgáltatásnyújtás teljesítési helyével kapcsolatosan a bécsi kereskedelmi bíróság megállapította, hogy olyan dolog minősül ingatlannak, amely egyáltalán nem vagy nem könnyen mozgatható. Mivel a jelen ügyben nem faiskola vagy hasonló létesítmény fáiról van szó, amelyeket kötegekben tartanak, és amelyeknek mindenkor szállításra kész állapotban kell lenniük, hanem olyanokról, amelyeknek évekig kell nőniük ahhoz, hogy jövedelmezően kitermelhessék azokat, e kérdés szempontjából ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződésekről van szó. A földbérletre vonatkozó szerződés szintén a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja szerinti kivétel alkalmazását indokolja. Ennél fogva a svájci jog alkalmazandó.

A bécsi regionális felsőbíróság – az Oberlandesgericht Wien – 2020. február 25-én helybenhagyta ezt az ítéletet, azaz nem adott helyt a felperes fellebbezésének. Különösen fenntartotta az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, miszerint az alkalmazandó jog megválasztása alapján a felperes és az elsőrendű alperes közötti szerződéses jogviszonyban a svájci jogot kell alkalmazni.

A felperes ezután felülvizsgálati kérelmet nyújtott be az osztrák legfelsőbb bírósághoz (Oberster Gerichtshof), vitatva az alsóbb bíróságoknak az alkalmazandó jogra vonatkozó álláspontját. Azzal érvelt, hogy „ingatlannal kapcsolatos nyersanyag-befektetésekre vonatkozó vegyes típusú szerződésről” van szó, amely nem tartozik a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontjában előírt kizárás hatálya alá.

Az osztrák legfelsőbb bíróság úgy vélte, hogy az U. E. és a ShareWood közötti szerződéses jogviszony a „Róma I.” rendelet 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik. A felek között létrejött keretszerződésből kitűnik, hogy ők a svájci jog alkalmazásában állapodtak meg. Ugyanakkor e rendelet 6. cikke (2) bekezdésének megfelelően e választás nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől a 6. cikk (1) bekezdése alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog, ez esetben az osztrák jog értelmében nem lehet megállapodás útján eltérni.

Az osztrák legfelsőbb bíróság szerint a felperes a felülvizsgálati eljárásban is az osztrák fogyasztóvédelmi jogra alapozta a követeléseit. Ha nem helytálló az alsóbb szintű ítéletek megállapítása, miszerint a keretszerződés és az egyedi szerződések a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontjában előírt kivétel hatálya alá tartoznak, a hivatkozott jogalapok legalább egy része további vizsgálatot igényel. Nem vitatott, hogy a felperes és az elsőrendű alperes közötti szerződéses jogviszony a „Róma I.” rendelet 6. cikke (1) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik. Következésképp a keretszerződésre és az egyedi kontraktusokra az osztrák anyagi jog – mint a felperes szokásos tartózkodási helye szerinti állam joga – lenne alkalmazandó.

Kétségtelen, hogy a felek a svájci jog alkalmazásában állapodtak meg. A „Róma I.” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése szerint azonban a felek jogválasztása nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.

Emellett rámutatott, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita keretében a fogyasztó védelmére irányuló ilyen kógens nemzeti rendelkezésekre csak azzal a feltétellel lehet hivatkozni, ha a szóban forgó keretszerződés nem tartozik a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja szerinti szerződések kategóriájába, vagyis azokéba, amelyek tárgya ingatlannal kapcsolatos dologi jog vagy ingatlanbérlet.

E körülmények között az osztrák legfelsőbb bíróság az eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatali kérelemmel fordult Luxembourghoz.

Az eset értékelése

Az előterjesztő bíróság arra várt választ, a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az olyan adásvételi szerződés, amely bérleti szerződést és szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződést foglal magában, és olyan fákra vonatkozik, amelyeket kizárólag haszonszerzési célú kitermelésük érdekében ültettek bérelt földterületen, az e rendelkezés értelmében vett „ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérleti jogra vonatkozó szerződésnek” minősül.

Az EUB emlékeztetett arra, hogy a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése szerint a fogyasztói szerződés felei – az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó – által kötött szerződésben, megválaszthatják a szerződésre alkalmazandó jogot. E választás azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az e rendelet 6. cikkének (1) bekezdése alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.

A rendelet 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja, amely az előterjesztő bíróság szerint alkalmazandó az eljárásra, előírja, hogy a fogyasztó által a vállalkozóval kötött szerződésre annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található – feltéve, hogy a vállalkozó tevékenysége bármilyen módon eme ország és/vagy több ország területére irányul, és a szerződés e tevékenység körébe tartozik.

A „Róma I.” rendelet 6. cikkének (4) bekezdése felsorolja azokat az eseteket, amikor a 6. cikk (1) és (2) bekezdése nem alkalmazandó. Közelebbről, a 6. cikk (4) bekezdésének c) pontja előírja, hogy az (1) és (2) bekezdést nem kell alkalmazni olyan szerződésekre, amelyek tárgya ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó megállapodásak, kivéve az ingatlanok időben megosztott használati jogára irányuló szerződéseket.

Az előterjesztett kérdések megválaszolásához Luxembourg szükségesnek tartotta meghatározni, hogy a szerződés tárgya az e rendelkezés értelmében vett ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérleti jogra irányul-e[3]. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a „Róma I.” rendelet nem határozza meg sem az „ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérletre vonatkozó szerződés, sem pedig az „ingatlannal kapcsolatos dologi jog” és az „ingatlan” fogalmát. Az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint e fogalmakat (a „Róma I.” rendelet (7) preambulumbekezdésének megfelelően) a „Brüsszel I.” rendelet 22. cikkének 1. pontjával, illetve a „Brüsszel I.a” rendelet 24. cikkének 1. pontjával összhangban kell értelmezni.

Emellett a Római Egyezmény[4] (kihirdette: 2006. évi XXVIII. törvény) 4. cikkének (3) bekezdésével kapcsolatos véleményekre is lehet hivatkozni[5]. Ez pedig – a „Róma I.” rendelethez képest szűkebben fogalmazva – az „ingatlannal kapcsolatos dologi jogra, vagy ingatlan használatával kapcsolatos jogra” vonatkozó szerződésből indul ki. A megfogalmazás változása a „Brüsszel I.” rendelet 22. cikke 1. pontjának a „Brüsszel I.a” rendelet 24. cikke 1. pontjának szövegéhez való igazodással magyarázható. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós jog egységes alkalmazásának követelményéből és az egyenlőség elvéből az következik, hogy a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést – főszabály szerint – az unió egészében önállóan és egységesen kell értelmezni[6].

Ebből következően, mivel a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja nem tartalmaz utalást a tagállamok jogára, azt önállóan és egységesen kell értelmezni. Az a tény, hogy a jelen ügy körülményei között ültetett fákat esetlegesen ingatlandolgoknak lehet tekinteni a különböző nemzeti jogrendszerekben, semmilyen jelentőséggel sem bírhat.[7]

Azt a kérdést illetően, hogy az szóban forgó szerződés tárgya ingatlannal kapcsolatos dologi jog-e, az EUB emlékeztetett arra: e szerződés értelmében a vállalkozó vállalja, hogy a földterületen ültetett fa tulajdonjogát kizárólag a kitermelés és az így nyert faanyag értékesítése céljából ruházza át a fogyasztóra. Ahhoz, hogy az említett szerződés tárgyát képező tulajdonjog az „ingatlannal kapcsolatos dologi jog” fogalma alá tartozzon, az is szükséges, hogy e fákat a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdése c) pontjának alkalmazásában a kitermelésüket megelőzően ingatlanoknak lehessen tekinteni[8].

A jogirodalom szerint ingatlan alatt kizárólag földterületeket és ezek részeit (például lakóingatlant) kell érteni, nem pedig olyan (fizikai értelemben vett) ingóságokat, amelyeket az elhelyezkedésük szerinti szabályok az ingatlanokkal azonosan minősítenek (például repülőgépek vagy hajók) vagy ingatlanként kezelnek (az ingatlan szerves részét képező alkotóelemek), adott esetben az ingatlan tartozékai is. A „Róma I.” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja [6. cikke (4) bekezdésének c) pontja] értelmében az ingatlanhoz szilárdan rögzített tárgyak is ingóságnak minősülhetnek. Konkrétan az ingóság mindenekelőtt valamennyi birtokba vehető, tehát térbelileg különálló dolgot jelenti; ide tartoznak élő szervezetek, például a növények is.

E megállapítások azt sugallják, hogy a jelen ügyben értékesített fákat a „Róma I.” rendelet értelmében ingóságnak kell minősíteni, annál is inkább, mivel a szerződés elsődleges célja a fa értékesítéséből származó bevétel megszerzése, azaz a fák kitermelése[9]. Jelen ügyben a felek által nem volt vitatott, hogy a tulajdonjog átruházása – amelyre a vállalkozó az ügyben kelt keretszerződésben szereplő bérleti és szolgáltatási szerződések alapján köteles – nem arra a területre vonatkozik, amelyen az érintett fákat ültették, hanem kizárólag magukra a fákra. Bár e fákat valóban növekedésük céljából ültetik el e földterületen. Vagyis e szerződés fő célja ténylegesen a kitermelés után nyert fa eladásából származó bevétel elérése volt, amely fák tulajdonjoga csak az egyéniesítésük időpontjában száll át, amiről a vállalkozó a kitermelésükig és az így nyert faanyag értékesítéséig gondoskodik. Közelebbről, a keretszerződésbe foglalt két kontraktussal a felek abban állapodtak meg, hogy az érintett fákat kizárólag abból a célból ültették az érintett földterületen, hogy azokat a megnövekedésük után az így nyert faanyag értékesítése érdekében kitermeljék.

E körülményekre tekintettel Luxembourg megállapította, hogy e fákat ama földterület művelése gyümölcseinek kell tekinteni, amelyen azokat ültették. Jóllehet az ilyen gyümölcsök – főszabály szerint – annak a földterületnek a jogi sorsát követik, ahol az érintett fákat ültették; azok szerződéses úton kötelmi jogok tárgyát képezhetik, amelyekről e földterület tulajdonosa vagy birtokosa külön rendelkezhet anélkül, hogy érintené a tulajdonjogot vagy az említett földterülethez kapcsolódó más dologi jogokat. Márpedig az olyan szerződés, amelynek tárgyát egy földterület művelésének gyümölcsei képezik, nem tekinthető olyan megállapodásnak, amelynek tárgya a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja értelmében vett „ingatlannal kapcsolatos dologi jog”[10].

Az ingatlan fekvése szerinti állam bíróságai kizárólagos joghatóságának fő oka az, hogy földrajzi közelsége miatt e bíróság van a legjobb helyzetben ahhoz, hogy megismerje a tényállást, és alkalmazza az e tekintetben irányadó szabályokat és szokásokat, amelyek általában az ingatlan fekvése szerinti állam szabályai és szokásai. Ebben az értelemben a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontjában szereplő, a kollíziós jog alapján alkalmazandó fogyasztóvédelem alóli kivételt a jogirodalomban azzal igazolják, hogy az ingatlannal kapcsolatos dologi jogra, valamint az ingatlanbérletre vonatkozó szerződések rendszerint kifejezetten szoros kapcsolatban állnak az ingatlan fekvésének helyével.

A fogyasztók védelmével kapcsolatos megfontolások ehhez képest háttérbe szorulnak. Kérdés azonban, hogy a szóban forgó, fákhoz kapcsolódó befektetési modell igazolja-e a kollíziós jog alapján alkalmazandó fogyasztóvédelemtől való eltérést.

Az EUB már tisztázta, hogy az ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés felbontása és e felbontás miatti kártérítési kereset nem tartozik a Brüsszeli Egyezmény 16. cikke (1) pontjának hatálya alá. Az kizárólagos joghatóságot ír elő a dologi jogok tekintetében, mivel a kereset hatást gyakorolhat az eme ingatlanon fennálló tulajdonjogra, jóllehet e kereset a kötelmi jogon alapul[11].

A jelen ügyben még eme ítélkezési gyakorlat megfelelő alkalmazásával sem jön tekintetbe a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja alá történő besorolás. Ebből következően a földterületről kizárólag a kitermelésük és az így nyert faanyag eladása céljából telepített fákra vonatkozó szerződés tárgya nem az e rendelkezés értelmében vett „ingatlannal kapcsolatos dologi jog”. Az „ingatlanbérlet” keretében e szerződés értelmében a fogyasztó bérbe veszi azt a földterületet, amelyen az érintett fákat elültették, amíg azok ott találhatók.

A kérdést előterjesztő osztrák legfelsőbb bíróság álláspontja szerint a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontjában szereplő második kivétel azért nem teljesült, mert a szerződés súlypontja nem az ingatlanhasználaton van.

A földbérletnek nincs önálló – a fák megvásárlásától elkülönülő – célja, hanem csupán az adásvételi szerződések és a szolgáltatási szerződések további teljesítését és támogatását szolgálja[12]. Ugyanakkor önmagában az ingatlanra – mint például a földterületre – vonatkozó bérleti szerződés nem elegendő annak megállapításához, hogy e szerződés a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdése c) pontjának hatálya alá tartozik.

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, Brüsszeli Egyezmény[13] 16. cikke 1. pontjának a) alpontját illetően (amely az ingatlan bérletével kapcsolatos ügyekben annak a szerződő államnak a kizárólagos joghatóságát írja elő, ahol az ingatlan található) az EUB szerint ahhoz, hogy a megállapodás ennek értelmében bérleti szerződésnek minősüljön, az érintett ingatlan és a szerződés közötti kellően szoros kapcsolat fennállása szükséges[14].

Az olyan összetett kontraktus, amely az ügyfél által fizetett teljes ár ellenében nyújtott szolgáltatások összességére vonatkozik (mint például olyan szerződés, amely a bérleti megállapodás tárgyát képező használati jog átruházásán túlmenő szolgáltatások nyújtását írja elő), kívül esik azon a területen, amelyen az e rendelkezésben foglalt kizárólagos joghatóság elvének létjogosultsága van, és nem minősül az ugyanezen rendelkezés értelmében vett tulajdonképpeni bérleti szerződésnek[15].

A „Róma I.” rendelet (7) preambulumbekezdésének megfelelően meg kell állapítani, hogy e rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek koherenseknek kell lenniük a Brüsszel I. rendelettel[16]. Mivel ezt hatályon kívül helyezte és felváltotta a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, Új Brüsszel I. rendelet[17], a koherencia eme elve ez utóbbira is érvényes[18]. Erre tekintettel e megfontolásokat a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdése c) pontjának értelmezése során is figyelembe kell venni. A földbérletnek nincs önálló – a fák megvásárlásától elkülönülő – célja, hanem csupán az adásvételi és a szolgáltatási szerződések további teljesítését és támogatását szolgálja.

A jelen ügy tárgyát képező szerződés fő tárgya nem az érintett fákkal beültetett földterület bérleti használatában áll, hanem az e fák kitermelése után nyert faanyag eladásából származó bevétel elérésére irányul. Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, az e szerződésben rögzített bérlet, amely csak az említett fák ültetéséhez való jogot foglalta magában, és nem járt e fák megszerzésétől elválasztható céllal, egyszerűen arra irányult, hogy lehetővé tegye a szerződésben előírt értékesítés és szolgáltatás teljesítését. Az EUB megítélése szerint az ismertetett körülmények között a szerződés nem áll kellően szoros kapcsolatban az érintett földterülettel ahhoz, hogy azt a „Róma I.” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének c) pontja értelmében vett „ingatlanbérletnek” lehessen minősíteni[19].

Az Európai Unió Bíróságának ítélete

A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendelet („Róma I.”) 6. cikke (4) bekezdésének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az olyan adásvételi szerződés, amely bérleti szerződést és szolgáltatásnyújtásra irányuló szerződést foglal magában, és olyan fákra vonatkozik, amelyeket kizárólag haszonszerzési célú kitermelésük érdekében ültettek bérelt földterületen, nem minősül az e rendelkezés értelmében vett „ingatlannal kapcsolatos dologi jogra vagy ingatlanbérleti jogra vonatkozó szerződésnek”.

Lábjegyzetek:

[1] A 2022. február 10-ei U. E. és a ShareWood Switzerland AG, és V. F., a társaság ügyvezetője C‑595/20. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2022:86 (Ítélet)

[2] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról („Róma I.”)

[3] Ítélet 19. pont

[4] A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19-én aláírásra megnyitott egyezmény és jegyzőkönyvei. Magyarországon kihirdette a 2006. évi XXVIII. törvény

[5] A 2019. május 8-ai Brian Andrew Kerr kontra Pavlo Postnov és Natalia Postnova C-25/18. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2019:86, 34. és 36. pont

[6] A 2016. október 18‑ai Nikiforidis-ítélet, C‑135/15, EU:C:2016:774, 28. pont

[7] Ítélet 23. pont

[8] Ítélet 25. pont

[9] Az Oberster Gerichtshof C-595/20. sz. ügyben 2020. szeptember 28-án az EUB-hoz benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelme (a továbbiakban: EDH) 3.3.1 pont

[10] Ítélet 28. pont

[11] A 2001. április 5-ei végzés, ECLI:EU:C:2001:209, 18. pont

[12] EDH 3.4. pont

[13] A polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27. napján aláírt Brüsszeli Egyezmény. Magyarországon kihirdette a 2000. évi CX. törvény

[14]  A 2005. október 13‑ai Klein-ítélet, C‑73/04, EU:C:2005:607, 26. pont

[15] Klein-ítélet, 27. pont

[16] A Tanács rendelete (2000. december 22.) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (Brüsszel I.)

[17] Az Európai Parlament és a Tanács 1215/2012/EU rendelete (2012. december 12. ) a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (Új Brüsszel I.)

[18] Kerr ítélet, 36. pont

[19] Ítélet 38. pont

---