Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A felperesek szerint Magyarország és Németország jogellenesen vette el a zsidó állampolgáraik vagyonát a második világháború alatt. Az USA, illetve Magyarország és Németország szerint az amerikai bíróságoknak nincs joghatóságuk az ügyben.
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hétfőn tartott tárgyalást a holokauszttúlélők és örököseik által indított két ügyben, amelyek a második világháborúban a zsidóktól elvett vagyon visszaszolgáltatása érdekében indítottak.
Mindkét ügy központi kérdése az, hogy az amerikai bíróságok rendelkeznek-e joghatósággal az európai bűncselekményeket érintő ilyen ügyekben, ha nincs közvetlen amerikai érintettség.
Mindkét ügy az 1976-os külföldi szuverén immunitásokról szóló törvényen (FSIA) alapul, amely joghatóságot biztosít az amerikai bíróságok számára a külföldi államokkal szembeni szövetségi vagy állami perekben.
A törvény többek között meghatározza azokat a feltételeket, amelyeket a keresetindításhoz teljesíteni kell. Ha ezek teljesülnek, akkor a külföldi vádlott immunitásért folyamodhat bármely amerikai bírósághoz, kivéve, ha azt törvényi tiltja.
A Németországi Szövetségi Köztársaság kontra Philipp ügyben a felperesek, a „kisajátítási kivételre” hivatkoznak. A kivétel szerint egy idegen nemzetet nem illeti meg az immunitás joga, ha „a nemzetközi jog megsértésével kisajátított tulajdonról van szó”. Az ügy a Welfenschatz vagy Guelph Kincs nevű középkori ereklyetartókból álló gyűjtemény tulajdonával kapcsolatos, a kincsek értéke körülbelül 255 millió dollár. A gyűjteményt 1929-ben német zsidó műkereskedők csoportja vásárolta meg. A csoport a nagy gazdasági világválság idején eladta a gyűjteménynek nagyjából a felét.
1934-ben a nemzeti szocialisták befolyása alatt álló Dresdner Bank vételi ajánlatot tett a kincs másik részére a német állam nevében. A felperesek szerint a kincsek egy része már 1935 óta és jelenleg is egy berlini közgyűjteményben vannak kiállítva, mert a műkereskedők körülbelül 1,7 millió dollárért eladták azt a Dresdner banknak.
2008-ban néhány „jogutód” azt állította, hogy a műkereskedőket kényszerítették az eladásra, ezért az adásvétel érvénytelen. Az örökösök szerint nemcsak kényszer hatására adták el a kincseket, hanem a vételár nem érte el a kincsek piaci értékét. Ezzel szemben a német kormány azzal érvel, hogy mind az eladás, mind a műtárgyak ára tisztességes volt. A Legfelsőbb Bíróságnak abban kell állást foglalnia, hogy a kisajátítás alóli mentesség vonatkozik-e az örökösök azon állításaira, hogy a német kormány saját állampolgáraitól vette el a vagyont a saját országán belül.
A Legfelsőbb Bíróság szintén tárgyalja a Magyarország kontra Simon ügyet, amelyben arról kell dönteni, hogy egy amerikai kerületi bíróság „nemzetközi viszonosság alapján” elutasíthatja-e az FSIA szerinti joghatóság gyakorlását. 2010-ben a magyar holokauszt 14 zsidó túlélője három külön szövetségi bíróság előtt nyújtott be keresetet a magyar kormány ellen, kettőt Chicagóban és egyet Washington DC-ben. A felperesek célja az volt, hogy visszaszerezzék a második világháború alatt tőlük elvett vagyont. A második világháború során zsidó származású magyarok millióitól vették el vagyonukat, vonatokra rakták őket és olyan haláltáborokba szállították őket, mint Auschwitz. A felperesek már nem magyar állampolgárok, de a második világháború előtt azok voltak, vagy a háború előtt Magyarországhoz csatolt országokban éltek.
A kerületi bíróság elutasította az ügyet, de az amerikai Columbiai Körzeti Fellebbviteli Bíróság megváltoztatta az ítéletet, hivatkozva az amerikai kormány „erkölcsi kötelezettségvállalására, amely garantálja az igazságszolgáltatást a holokauszt túlélőinek. ”
A fellebbviteli döntést követően az elsőfokú bíróság a nemzetközi viszonosságra és a forum non conveniens doktrínára hivatkozva ismét elutasította a keresetet.
A német és a magyar kormány egyaránt azzal érvelt, hogy az ügyekben az amerikai bíróságoknak nincs joghatósága. Az USA, amely mindkét esetben amicus curiae-ként jelenik meg, egyetértett a kért állam érvelésével országok következtetéseit.
