Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Hétről-hétre megjelenő cikksorozatunkban a jogász képesítés birtokában elérhető különféle életpályákat mutatjuk be. Összeállításunk célja, hogy szakmai igényességgel, egyúttal közérthetően engedjünk bepillantást a lehetséges munkakörök valójába, továbbá iránymutatást nyújtsunk a foglalkoztatási szférába belépni készülő joghallgatók, pályakezdők számára. Bízunk abban, hogy írásaink megkönnyítik a szakmán belüli orientációt. A jogász szakmán belül a felsőoktatási oktatói, kutatói karrier sokak képzeletében a leginkább háborítatlan, irigylésre méltó életpályaként él. A diploma megszerzését követően az ember itt már szinte kizárólag a saját kedvelt kutatási területében mélyedhet el,…
Hétről-hétre megjelenő cikksorozatunkban a jogász képesítés birtokában elérhető különféle életpályákat mutatjuk be. Összeállításunk célja, hogy szakmai igényességgel, egyúttal közérthetően engedjünk bepillantást a lehetséges munkakörök valójába, továbbá iránymutatást nyújtsunk a foglalkoztatási szférába belépni készülő joghallgatók, pályakezdők számára. Bízunk abban, hogy írásaink megkönnyítik a szakmán belüli orientációt.
A jogász szakmán belül a felsőoktatási oktatói, kutatói karrier sokak képzeletében a leginkább háborítatlan, irigylésre méltó életpályaként él. A diploma megszerzését követően az ember itt már szinte kizárólag a saját kedvelt kutatási területében mélyedhet el, megbolondítva mindezt esetleges pedagógiai ambíciói gyakorlati kibontakoztatásával. Kétségtelen, hogy a hivatás fent említett vonzó arca is sokszor megmutatkozik, útja azonban hasonló mértékben rögös és kitartást próbáló is egyszerre.
E cikk origóját a 2011. évi CCIV. törvény (Felsőoktatási törvény – Ftv.) bújtatja „foglalkoztatási köntösbe”. A jogszabály az oktatással összefüggő feladatok ellátása kapcsán oktatói és tanári, önálló kutatói tevékenység végzése tekintetében pedig tudományos kutatói munkakörökről rendelkezik.
Írásunkban a köztudatban leginkább ismert oktatói státuszt vesszük górcső alá, melynek „elnyeréséhez” mindenekelőtt legalább mesterfokozat (itt a jogi karokon, jogász szakon megszerezhető diploma) szükséges. Ennek meglétekor a Felsőoktatási törvény 27. § (1) bekezdése alapján hierarchikus rendszerben a következő pozíciók tölthetők be: tanársegéd, adjunktus, főiskolai, illetve egyetemi docens, valamint főiskolai, illetve egyetemi tanár (a főiskolai titulusokkal relevanciájuk híján jelen esetben nem foglalkozunk bővebben). Ezek mellett, de némileg szeparáltan említhető a mesteroktató kategória.
A tanársegédi munkába állásnak egyedüli elengedhetetlen kritériuma, hogy az illető kezdje meg a doktori (PhD) képzést. Itt érdemes néhány sornyit elidőznünk a doktoranduszi tanulmányok áttekintését illetően. A PhD-hallgatói minőség alapvetően sokkalta szabadabb formájú, mint a graduális jogviszony, ám ugyanakkor (pláne a rendszer nemrégiben végrehajtott átfogó reformját követően) komoly erőfeszítéseket igénylő próbatétel is egyben. A négyéves képzésben részt vevő a saját maga által választott témában végezheti kutatását, melyről rendszeresen számot kell adnia, ezzel egyidőben pedig Doktori Iskolától függően szakmai tárgyakat szükséges hallgatnia. A negyedik szemeszter leteltét követően a hallgató az ún. komplex vizsgán adja érdemessége bizonyságát a képzés második ütemére (disszertációs szakasz) történő tovább haladására. A kutatási témája szempontjából releváns, gyakorlatilag teljes szakirodalmi, illetve jogszabályi bázis magabiztos ismeretével felvértezett doktorandusznak a komplex vizsgát követő maximum három éven belül be kell fejeznie értekezését, mely felettébb kemény dió, ezzel együtt kétségkívül impozáns feladat.
Ha a tanársegéd megfelel az adott felsőoktatási intézmény foglalkoztatási követelményrendszerében meghatározott feltételeknek, a doktori fokozat megszerzését követő három éven belül adjunktusi munkakörbe kell átsorolni. Mind a tanársegédek, mind pedig az adjunktusok kötelesek legalább heti tizenkét órát a hallgatók felkészítését szolgáló előadás, szeminárium, gyakorlat, konzultáció megtartására fordítani.
Az egyetemi docensi munkakörben történő alkalmazás feltétele, hogy az érintett rendelkezzen doktori fokozattal, és alkalmas legyen a hallgatók, a doktori képzésben részt vevők, a tanársegédek tanulmányi, tudományos munkájának vezetésére, valamint arra, hogy idegen nyelven előadást tartson. Emellett az oktatásban szerzett megfelelő szakmai tapasztalat megléte is követelmény.
A felsőoktatási oktatói, kutatói életpálya csúcsa vitathatatlanul az egyetemi tanári pozíció. Az ebben a munkakörben történő alkalmazás kritériuma, hogy az érintett személynek doktori fokozata legyen, amennyiben magyar állampolgár, habilitációval vagy azzal egyenértékű nemzetközi felsőoktatási oktatói gyakorlattal rendelkezzen, továbbá az adott tudomány (esetünkben a jog) olyan nemzetközileg elismert képviselőjéről legyen szó, aki kiemelkedő tudományos kutatói munkásságot fejt ki. Az oktatásban, kutatásban, kutatásszervezésben szerzett tapasztalatai alapján alkalmasnak kell lennie a hallgatók, a doktori képzésben részt vevők, tanársegédek tanulmányi, tudományos, illetve művészi munkájának vezetésére, képesnek idegen nyelven publikálni, szemináriumot, előadást tartani. Az egyetemi tanár jogosult a professzori cím használatára, s a köztársasági elnök nevezi ki.
Az iménti bekezdésben említett habilitáció az Ftv. 108. § 7. pontja értelmében „az oktatói és az előadói képesség, valamint a tudományos teljesítmény intézményi megítélése”. Mindez általában az eljárás alanyának tudományos igényű előadás-sorozata alapján történik, pontos részleteit az intézmények külön-külön határozzák meg habilitációs szabályzataikban. Egyes egyetemek már az egyetemi docensi kinevezés feltételeként is megjelölik, végsősoron azonban az egyetemi tanárság előszobájának tekinthető.
A mesteroktatói munkakör betöltéséhez mesterfokozat, legalább tízéves szakmai-gyakorlati munkatapasztalat, ismeret igazolása, valamint az szükséges, hogy az érintett alkalmas legyen a hallgatók gyakorlati képzésére.
A tudományos hivatás gyakorta összemosódik a jogászi szakma gyakorlati oldalával is. Aktív egyetemi oktatói pályafutásuk mellett sokan dolgoznak (vagy szeretnének dolgozni) ügyvédként, közjegyzőként, ügyészként vagy éppen bíróként, s a jogi szakvizsgának a legtöbb esetben emiatt kezdenek neki. A megmérettetés abszolválása az oktatói, kutatói pálya folytatásának egyébiránt nem immanens feltétele.
A felsőoktatásban alkalmazott oktatók és kutatók előtt számos alternatíva nyitva áll tapasztalataik, kutatási (rész)eredményeik külföldön történő gazdagítására, továbbá kamatoztatására. A teljesség igénye nélkül az Erasmus+, Campus Mundi, illetve CEEPUS elnevezésű programok cserelehetőségekkel, külföldi felsőoktatási intézményekben végezhető időszakos kutatási, illetve tanítási tevékenység biztosításával támogatják az oktatói-kutatói mobilitást.
Összességében elmondható, hogy felsőoktatási tudományos karrier egyszerre felel meg a róla alkotott laikus képnek, valamint igaz rá annak teljes ellentéte is. Az újszerű, jogi diskurzusokban elismerést kiváltó eredmények elérése, ezáltal a szakmai „tekintély-rangsorba” történő sikeres betagozódás élménye mögött, a háttérben felsejlő olykor nagyon is keserves műhelymunkálatok (a nyelvi kompetenciák fejlesztése, a specifikus jogszabályi rendszer és az egyes normák konvertálható ismeretének elsajátítása, s a nálunk tapasztaltabbak olykor abszurd elvárásainak történő megfelelés) olyan embert kívánnak, aki kellőképpen eltökélt, energikus és kitartó eme elismerésre méltó pályaív megrajzolásához.
