Magyar öröklési jog az októberi diploma után – 5. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Cikksorozatunk utolsó részében a kötelesrész végső megfogalmazásának kialakulását és a kitagadás körüli vitát ismertetjük.


Az 1879. évi Magyar Jogászgyűléshez Bozóky Alajos és Enyiczkey Gábor nyújtottak be indítványt „Kiket és mily mértékben illessen köteles rész és mely esetekben engedtessék meg a köteles részből való kitagadás?” címmel. Bozóky szerint[1] a Magyar Jogászgyűlés már 1872-ben állást foglalt a kötelesrész magyar polgári törvénykönyvbe való beemeléséről amikor egyhangúlag elutasította Boór József indítványát annak eltörlése tárgyában, ezért csak a részletszabályok eldöntése szükséges a továbbiakban. Bozóky kötelesrészt biztosított volna a leszármazók és a felmenők mellett az örökhagyó édestestvéreinek valamint azok leszármazóinak továbbá szükségesnek tartotta volna a házastárs kötelesrészét is törvénybe iktatni.

Bozóky a Code civil megoldásához hasonlóan úgy látta szabályozandónak a kötelesrész terjedelmének kérdését,[2] hogy nem annak mértékét határozta volna meg, hanem az örökhagyó rendelkezési szabadságának nagyságát. Bozóky javaslata szerint leszármazók és házastárs léte mellett a tulajdonosok vagyonuk ¼-edéről rendelkezhettek volna szabadon, amennyiben csak leszármazók maradtak, úgy azok számától tette volna függővé a végrendelkezési szabadság mértékét: egy gyermek esetén a vagyon feléről, kettő gyermek léte mellett 1/3-áról, három vagy több gyermek hátrahagyása esetén ¼-éről engedte volna a végrendelkezés szabadságát. A túlélő házastárs az indítvány szerint gyermekek mellett egy gyermeknyi részen kapott volna haszonélvezetet, leszármazók hiányában szülők mellett a vagyon 1/3-a illette volna állagként, oldalrokonok mellett pedig a hagyaték ½-ed-ét örökölte volna szintén állagként. Amennyiben az örökhagyónak csak szülei maradtak hátra, úgy vagyonának feléről végrendelkezhetett volna szabadon, ha pedig csupán édestestvérei vagy ezek leszármazói maradtak hátra, úgy a vagyon ¾-ed része esett volna végrendelkezési szabadsága alá.

Bozóky a kitagadás kapcsán már az indítvány benyújtása előtt egy évvel figyelemre méltó fejtegetésekbe bocsátkozott a Jogtudományi közlöny hasábjain.[3] Véleménye szerint a polgári jogi kódex megalkotása folyamán a kitagadási magatartások kialakításakor a társadalomban uralkodó erkölcsi nézeteket kell előtérbe helyezni és a kitagadás okait semmiképpen sem szabad a minimumra szorítani, mert az atyák erkölcsbírói jogát „a nép kebeléből választott esküdtszék”[4] híján törvény által kell elismerni, nem várható el ugyanis, hogy valaki azon gyermekeit is részesítse vagyonából, akik csak szégyent hoznak az ő fejére és az örökölt vagyont mihelyt arra szert tennének, hamar eltékozolnák. Álláspontja szerint a kitagadás okainak felsorolásával a törvényhozónak óvatosan kell bánnia, mert könnyen kiteheti magát annak a veszélynek, hogy a kelleténél több vagy kevesebb okot nevez meg, és hogy az egyes okok szószerkezetével csaknem megoldhatatlan ellentmondásokra szolgáltat alkalmat. Bozóky fontosnak tartotta kiemelni, hogy az erkölcsi alapokon nyugvó kitagadási magatartások határvonalának megállapításakor igen sok függ a szülők életmódjától, de attól is, hogy ők esetleg nem-e okai gyermekeik becstelen életmódjának.[5]

Bozóky indítványában láthatóan olyan széleskörű kitagadási magatartásokat igyekezett megfogalmazni a szükségörökösökkel szemben,[6] amelyek megfeleltek a mindenkori jogszabályi környezetnek, de érdemes megemlíteni, hogy felsorolásának az erkölcstelen magatartást megfogalmazó 4. pontja a többi okhoz képest kevésbé szabatos, valamint bevezetése esetén gyakorlati kérdések merülhettek volna fel a többszöri megintés vagy a rendetlen életmód fogalmának tisztázásakor.

Enyiczkey Gábor szerint a végrendelkezés szabadságának korlátlanságát támogatóknak az a célja, hogy az örökhagyó akarata a „természeti és erkölcsi kötelékek alól felmentést és minden nemesebb érzés lábbal tapodására szabadalmat nyerjen”.[7] Egyetértett a kötelesrész leszármazóknak és a felmenőknek valamint a házastársnak biztosításában, de az oldalrokonoknak járó kötelesrészben nem tudta meglelni azt a szoros kapcsot, amely a fenti szükségörökösöket az örökhagyóhoz kötné, ezért a testvéreknek járó kötelesrészt Enyiczkey nem támogatta. Enyiczkey szerint a gyermekek kötelesrészét nagyobb mértékűre indokolt szabni a szülőkénél, mert a gyám nélkül maradt gyermekek támogatása nagyobb biztonságot kell hogy élvezzen, ezért a leszármazók kötelesrészét az egyébként járó örökrész felében, míg a szülőknek kötelezően juttatandó hagyatéki arányt 1/3-ban kérte megállapítani.[8] A kitagadási okok rendszerét másképp képzelte el, mint Bozóky és nem is fogalmazott meg e tekintetben konkrét kitagadási magatartásokat. A kitagadás megvalósulását az örökhagyó és a szükségörököse közötti erkölcsi kapocs megbomlásának tartotta, amely megbomlás csak olyan erkölcstelen magatartáson alapulhat, ami közvetlenül maga az örökhagyó ellen irányul, tehát nem általánosságban véve a társadalom felfogása szerinti erkölcstelen tény. Megjegyezte, hogy a külföldi hatályban lévő kódexek meglehetősen tágra szabták a kitagadás lehetőségét teret adva ezáltal az örökhagyói önkénynek és számos pereskedésnek is, így célszerűbb lenne ha a jogalkotó csak „az örökhagyó vagy legközelebbjei ellen elkövetett súlyosabb sérelmeket és a szükségörökös egyébkénti erkölcstelenségét csak az esetben ismeri el, ha azt már a közhatalom súlyosabb fenyítésre méltónak találta”.[9] Érdemes véleményéhez hozzátenni, hogy a különböző polgári törvénykönyvekben – így például az Optk.-ban vagy a BGB-ben – említett, a kötelesrészre jogosultak által elkövethető erkölcstelen életmód tanúsítása sosem közvetlenül az örökhagyó ellen irányul, míg a többi magatartás – így például az örökhagyó vagy a többi örökös élete, testi épsége ellen irányuló cselekmények – valóban a társadalom által erkölcstelennek ítélt mivoltuk – erkölcstelenségük – miatt sújthatóak örökrésztől való megfosztással, így nem is lehetett volna szabályozás alá vonni Enyiczkey elképzelését, miszerint csak a közvetlenül az örökhagyó elleni erkölcstelen magatartások vonjanak magukkal kitagadási lehetőséget. A kötelesrészre jogosultak által megvalósított erkölcstelen magatartások – így például akkoriban szokásosan a botrányos életmód, ledérség, iszákosság – valóban nem közvetlenül irányultak az örökhagyóra, de igenis negatívan érinthették őt például társadalmi, esetleg munkahelyi megítélésben, ezért ezen magatartások kiiktatása a kitagadási lehetőségek köréből az Enyiczkey által felhozott indokok alapján nem tűnik indokoltnak.

Az indítványok nyomán, kiemelten az általuk javasolt kötelesrészi mérték alapján Dell’ Adami Rezső fogalmazott meg éles kritikájú véleményt a kötelesrésszel szemben.[10] Figyelemre méltán érdemes és kellően kifejtett véleménye szerint a modern magánjog alapeszméje a felek autonómiája, a forgalom és a tulajdon szabadsága, az akaratképes egyének szabad rendelkezése valamint a tulajdonjogból következő, modern államokban elismert végrendelkezési szabadság, amellyel a túlzott mértékben megállapított kötelesrész intézménye homlokegyenest ellenkezik. Dell’ Adami elismerte a családtagok közötti tartási kötelezettséget, de úgy gondolta, hogy ebből még nem következik, hogy valaki fele vagyonát haszontalan unokájára köteles hagyni bármilyen más, neki tetsző cél helyett. Leszögezte, hogy álláspontja szerint a tartási kötelezettség valaki halála után nem terjedhetne többre, mint annak életében és csak kiskorú, szegény családtagot illethet, mégpedig a bíró által minden esetben külön megállapított összeg erejéig. A kötelesrész véleménye szerint nem felel meg a létére gyakorta hivatkozott tartási kötelezettség teljesítésének, mert egyszer több attól, egyszer kevesebb, ugyanis számos esetben gazdagít olyat, akinek nem lenne rá szüksége és többször pedig nem részesít elegendően olyat, aki rászorulna.

Dell’ Adami a tulajdonos végrendelkezési szabadságának fenntartott vagyonhányadot elégtelennek tartotta a vagyon igazságos elosztásához valamint ezzel kapcsolatban a kitagadási okokat szűkösnek. A kitagadással kapcsolatban megjegyezte, hogy annak esetszerű bírálata lenne az elfogadható, amennyiben a jogalkalmazók működésének helyességét biztosítani lehetne. Véleménye szerint a korlátlan végintézkedési szabadság megengedése nem lenne káros, nem vezetne igazságtalan vagyonelosztásokhoz, mert a „legmélyebb természeti vonzalmak s a közvélemény ereje sokkal nagyobb, hogysem számos igazságtalan rendelkezés beállna”,[11] emellett a vagyon könnyen elidegeníthető még az örökhagyó életében. Dell’ Adami véleményének kifejtése elején még a kötelesrész túlzott mértéke ellen állt ki, azonban tovább olvasva véleménye egyre inkább a kötelesrész léte ellen irányul. Kijelentette, hogy kötelesrész törvényhozói bizalmatlanság az egyén erkölcsisége felé és az állam a kötelesrésszel szellemi szolgaságba taszítja a végrendelkezni kívánó tulajdonosokat, de a korlátozott végrendelkezési képesség elősegíti az örökösi pazarlást, henyélést is a biztos vagyonszerzés okán, az ókorban létrehozott jogintézmény a magántulajdon politikai korlátozása, amely mellett a családi erkölcsiség, tisztelet, hála, engedelmesség csorbát szenvednek, de károsan hat a kötelesrész a szerzési ösztönre, a gazdasági törekvésre is. Dell’ Adami összességében azt javasolta véleményében, hogy a jogászgyűlés először vitassa meg a kötelesrész átalakításának kérdését és tisztázza annak jogi természetét, majd azt követően fenntartása esetén tárgyalja meg annak mértékét és az abból történő kitagadás okait.

Bozóky és Enyiczkey indítványai alapján a jogászgyűlés ismét megállapította a kötelesrész szükségességét és az arra jogosultakat a leszármazókban, nem létükben az örökhagyó szüleiben és minden esetben a túlélő házastársban határozták meg kimondva, hogy amíg a kötelesrész jogi természete nincs kellőképpen meghatározva, úgy a kötelesrész mértékének valamint a kitagadás okainak meghatározását elhalasztani szükséges.[12] Zsögöd üdvözölte az elhalasztás tényét és hozzátette, hogy a kitagadás a kötelesrésszel nem jár együtt, példaként hozta fel a francia jogot – ahol nem ismerik a kitagadás intézményét csak az érdemtelenséget – valamint a római jogot – ahol már akkor lehetősége volt az atyáknak kitagadni örököseiket, amíg még a kötelesrész bevezetve sem volt. A felhozott római jogi példával egyet lehet érteni, mert kitagadni lehetséges az örökösöket teljes örökészükből úgy, hogy ehhez nem szükséges meghatározni kötelezően juttatandó hagyatéki hányadot sem, a francia példa kapcsán emellett érdemes megemlíteni, hogy a Code civil előtti jog a római jogot alkalmazó francia területeken ismerte a kitagadás lehetőségét, sőt királyi rendeletekkel szabályozta is – a kötelesrész biztosítása mellett.

A kötelesrész tehát a magyar jogélet része maradt és azt Teleszky István is beemelte az Általános Magyar Polgári Törvénykönyv részeként elkészített magas színvonalú öröklési jogi törvényjavaslatába, amelynek megalkotására igazságügy miniszteri felkérést kapott.

[1] Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre. Légrády testvérek, Budapest, 1879, 5-6. o.

[2] Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre… 8. o.

[3] Bozóky Alajos: Adalék a köteles rész kérdéséhez. In: Jogtudományi közlöny. 1878, 20. szám.

[4] Bozóky Alajos: Adalék a köteles rész kérdéséhez… 162. o.

[5] Bozóky Alajos: Adalék a köteles rész kérdéséhez… 163. o.

[6] „1. ha az ő, vagy családjának élete, testépsége, vagy becsülete ellen tört, vagy másoknak hasonló merényleteit elősegitette vagy szándékosan meg nem gátolta;

  1. ha az örökhagyót vagy ennek házastársát szándékosan és alaptalanul bünvádi perbe keverte, a mely, ha a vád igaz lett volna, fegyházi-, börtön- vagy még ennél is sulyosabb büntetést vont volna maga után;
  2. ha az örökhagyót, midőn szükségben volt, elhagyta, vagy az ily helyzetben tőle kért segedelmet, noha ennek megadása módjában állott volna, az örökhagyótól megtagadta;
  3. ha rendetlen vagy gonosz életmódot többszöri megintés daczára megátalkodva folytat;
  4. házastársát minden olyan okból, a mely miatt a házasság végképi fölbontása, s illetőleg ágy- és asztaltól való elválásnak helye van, kivévén, ha az örökhagyó, jóllehet az ilyen körülményről tudomása volt, mégis tovább folytatta vele a házasságot.” In: Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre… 8. o.

[7] Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre… 15. o

[8] Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre… 17. o

[9] Siegmund Vilmos (Szerk.): A Magyar Jogászgyülés évkönyve 1879. évre… 20. o

[10] Dell’ Adami Rezső: Vélemény és indítvány a magyar jogászgyűlés állandó bizottsága által kitűzött azon kérdés felett: Kiket és mily mértékben illessen köteles rész és mely esetekben engedtessék meg a köteles részből való kitagadás?”. In: Magyar Themis, 1879, 43. szám, 334-337. o.

[11] Dell’ Adami Rezső: Vélemény és indítvány… 335. o.

[12] Lásd: Zsögöd Benő: A hetedik jogászgyűlés tárgyalásai. In: Magyar Igazságügy, Kiadja Zilahy Sámuel, 1879, 12-5, 356-364. o.




Kapcsolódó cikkek