Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A szerző az Európai Unió Bíróságának a Möbel Kraft GmbH & Co. KG kontra M. L.-ügyben[1] született ítéletét elemzi, mely a fogyasztói jogok speciális elemét vette górcső alá.
Bevezetés
Tárgyi ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az Európai Bírósághoz (EUB) a Möbel Kraft GmbH & Co. KG, német bútorértékesítési társaság és M. L. fogyasztó között az létrejött szerződéstől M. L. általi elállást követően benyújtott kártérítés iránti kérelem tárgyában a németországi potsdami helyi bíróság, az Amtsgericht Potsdam terjesztette elő.
Az előterjesztő bíróság kérdései a fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU irányelv (Irányelv) értelmezését tették szükségessé[2]. Az irányelv célja a fogyasztóvédelem fokozása az eladók és vevők közötti szerződésekre vonatkozó nemzeti jogszabályok kulcsfontosságú szempontjainak összehangolása révén. Ösztönzi az uniós országok közötti kereskedelmet, különösen az online vásárlást előnyben részesítő fogyasztók tekintetében. A jogharmonizáció fokát tekintve – bár kivételekkel ugyan, de – általánosságban nem ad lehetőséget a tagállamoknak arra, hogy rendelkezéseihez képest szigorúbb vagy akár enyhébb szabályokat tartsanak fenn, vagy vezessenek be.
Az irányelv a távértékesítésről szóló 97/7/EK, valamint a házaló kereskedésről szóló 85/577/EGK irányelvek helyébe lépett.
Alkalmazásában »távollevők között kötött szerződés« a kereskedő és a fogyasztó között áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer keretében, a kereskedő és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenléte nélkül – a szerződés megkötésének időpontjával kizárólag egy vagy több távközlő eszköz alkalmazásával – kötött szerződés.
Tiltja az indokolatlan fizetési költségek és díjak kereskedők általi érvényesítését. A többletösszeg fizetésével járó szolgáltatások nyújtása esetén igénybevételükhöz a fogyasztó kifejezett hozzájárulása szükséges.
Rögzíti a fogyasztó elállási jogát, miszerint, a fogyasztók a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződésektől – néhány kivételtől eltekintve – indokolás és költség nélkül elállhatnak az áruk szállításától vagy a szolgáltatási szerződés megkötésétől számított 14 napon belül. Melléklete egy értékesítő által biztosított elállásinyilatkozat-mintát tartalmaz, melynek alkalmazása a szerződéstől való elálláshoz elegendő.
Az irányelv a 2014. június 13-ika után megkötött szerződésekre alkalmazandó.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben megfogalmazott kérdések, miszerint: „Akkor is kizárt-e az elállási jog a fogyasztók jogairól szóló irányelv alapján, ha az árukat a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően készítik ugyan el, az eladó azonban még nem kezdte meg az áruk elkészítését, és a helyre illesztést a fogyasztónál nem harmadik személy útján, hanem maga végezte volna el?”, továbbá, hogy:
„Jelentőséggel bír-e, hogy csupán alacsony, az áru értékének körülbelül 5 százalékát kitevő szétszerelési költséggel vissza lehet állítani az áruk személyre szabást megelőző állapotát?”[3]
Az előterjesztő bíróság kérdései a fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU irányelv 16. cikke c) pontjának értelmezésére vonatkoznak, melynek szövegezése a következő:
„A távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében a tagállamok nem írják elő a 9–15. cikkben megállapított elállási jogot az alábbiakra vonatkozóan:
c) a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített vagy egyértelműen a fogyasztó személyére szabott áruk értékesítése esetében”.
A tényállás[4]
M. L. egy beépített konyhára vonatkozó adásvételi szerződést kötött egy kereskedelmi vásáron a Möbel Krafttal. Mivel ezt követően M. L. elállási jogára hivatkozva megtagadta a konyha átvételét, a Möbel Kraft a szóban forgó szerződés M. L. általi nemteljesítése miatt a vásárló ellen kártérítési keresetet indított a postdami helyi bíróság, az Amtsgericht Potsdam előtt.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a felek közti szerződés tárgyát képező konyhaelemeket – amelyek elkészítését a Möbel Kraft még nem kezdte meg, amikor M. L. az e szerződéstől való elállás mellett döntött – egy másik vállalkozás illeszti össze gyártósorokon digitálisan egy fúrósablon alapján, M. L.-nél pedig a helyszínen nem e másik vállalkozás, hanem a Möbel Kraft alkalmazottai építik be azokat.
A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben hozzátette, hogy a konyhai előre gyártott elemek a kereskedő vesztesége nélkül szétszerelhetők, mivel csak a konyha hátfalát, a munkalapot, valamint a záróléceket és az illesztőelemeket kell a helyszínen a helyükre illeszteni, és azok máshol nem hasznosíthatók újra.
Az irányelv az „Elállási jog” című 9. cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:
„Azon esetet kivéve, amikor a 16. cikkben említett kivételek alkalmazandók, a fogyasztó 14 napon belül indoklás nélkül elállhat a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződéstől, anélkül, hogy a 13. cikk (2) bekezdésében és a 14. cikkben előírtakon kívül más költség terhelné.”
E bíróságban az a kérdés merült fel, hogy a polgári törvénykönyv, a Bürgerliches Gesetzbuch – a 2011/83 irányelv[5] 16. cikkét a német jogba átültető – 312g. §-a (2) bekezdésének 1. pontja alapján – amely szerint nem áll fenn elállási jog az olyan nem előre gyártott áruk értékesítésére vonatkozó szerződések esetében, amelyek elkészítése a fogyasztó egyéni választásán alapul, vagy amelyek egyértelműen a fogyasztó szükségleteire vannak szabva – kizárt-e a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített vagy egyértelműen a fogyasztó személyére szabott áruk értékesítésére vonatkozó szerződéstől való elállási jog, ha:
a) az eladó az elállás időpontjában még nem kezdte meg az áru különböző elemekből történő összeillesztését, és
b) az árut a helyszínen nem harmadik személy, hanem maga az eladó illesztette volna helyére, valamint
c) csupán alacsony, az áru értékének körülbelül 5%-át kitevő szétszerelési költséggel vissza lehet állítani az áru személyre szabást megelőző állapotát.
A kérdést előterjesztő bíróság pontosította, hogy a szövetségi legfelsőbb bíróság, a Bundesgerichtshof a 2011/83 irányelv hatálybalépését megelőző ítélkezési gyakorlata alapján úgy ítélte meg, hogy nem kizárt az elállási jog, ha az állag és a működőképesség romlása nélkül viszonylag alacsony költséggel vissza lehet állítani az áru személyre szabást megelőző állapotát. Megítélése szerint, a vásárló által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített számítógép esetében még viszonylag alacsony az áru értékének 5%‑át kitevő szétszerelési költség.
Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a stuttgarti regionális felsőbíróság, az Oberlandesgericht Stuttgart ítélkezési gyakorlata szerint egy egyedi áru vásárlója akkor sem gyakorolhatja elállási jogát, ha a kereskedő még nem kezdte meg az elkészítést, illetve az árunak a fogyasztó személyére szabását. A német szakirodalom egy része ellenben nem osztja az ítélkezési gyakorlatban kialakított említett álláspontot.
E körülmények között potsdami helyi bíróság eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából, az uniós jog értelmezésre irányuló kérdést terjesztett az EUB elé.
Az EUB értékelése és ítélete
Kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 2011/83 irányelv 16. cikkének c) pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az elállási jog alóli, az e rendelkezésben előírt kivétel akkor is érvényesíthető azon fogyasztóval szemben, aki üzlethelyiségen kívül, olyan áru értékesítésére vonatkozó szerződést kötött, amelyet a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően kell elkészíteni, ha a kereskedő az említett áru elkészítését nem kezdte meg.
Az EUB előzetes megállapítása szerint a valamely kereskedelmi vásáron kötött szerződés minősíthető a 2011/83 irányelv 2. cikkének 8. pontja értelmében vett, „üzlethelyiségen kívül kötött szerződésnek”, feltéve, hogy a szerződés megkötésére nem valamely kereskedelmi vásár standján került sor, amely az irányelv 2. cikkének 9. pontja értelmében, amely szerint: „üzlethelyiségnek” tekinthető
| a) | bármely ingatlan kiskereskedelmi üzlethelyiség, ahol a kereskedő a tevékenységét állandó jelleggel folytatja; vagy |
| b) | bármely ingó kiskereskedelmi üzlethelyiség, ahol a kereskedő a tevékenységét rendszeres jelleggel folytatja; |
Az irányelv preambulumbekezdéseiben rögzítettek szerint:
Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződést olyan szerződésként kell meghatározni, amelyet a kereskedő és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenlétében, a kereskedő üzlethelyiségétől eltérő helyen, például a fogyasztó otthonában vagy munkahelyén kötnek meg. Az üzlethelyiségen kívüli helyzetben a fogyasztó potenciális pszichológiai nyomásnak lehet kitéve, vagy meglepetés érheti őt, függetlenül attól, hogy a fogyasztó kérte-e a kereskedő látogatását vagy sem. Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés fogalommeghatározásának ki kell terjednie az olyan helyzetekre is, amelyekben a fogyasztóval személyesen és egyénileg lépnek kapcsolatba üzlethelyiségen kívüli helyzetben, de a szerződést közvetlenül ezt követően a kereskedő üzlethelyiségében vagy távközlő eszközök alkalmazásával kötik meg. […] Üzlethelyiségen kívül kötött szerződéseknek kell minősülniük az olyan vásárlásoknak is, amelyekre a kereskedő által szervezett olyan út alkalmával kerül sor, amelyen a megszerzett termékeket reklámozzák és értékesítésre kínálják.
Fizikai formájától függetlenül üzlethelyiségnek minősül minden olyan helyszín (például bolt, árusítóbódé vagy teherautó), amely a kereskedő üzleti tevékenységének állandó vagy szokásos helyszínéül szolgál. A piaci árusítóhelyek és a vásári standok akkor tekintendők üzlethelyiségnek, ha e feltételnek megfelelnek. Az olyan kiskereskedelmi üzlethelyiségek, amelyekben a kereskedő – például sípályák és strandok közelében lévő üdülőhelyeken az idegenforgalmi szezonban – idényjelleggel végzi tevékenységét, üzlethelyiségnek minősülhetnek, ha ezen üzlethelyiségekben a kereskedő tevékenységét rendszeres jelleggel végzi. Nem tekintendők üzlethelyiségnek a kereskedő által üzleti tevékenysége céljára alkalmi jelleggel igénybe vett, a nyilvánosság előtt nyitva álló helyek, így az utcák, a bevásárlóközpontok, a strandok, a sportlétesítmények és a tömegközlekedési eszközök, továbbá a magánlakások és a munkahelyek. […]
Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében az esetleges meglepetésszerű értékesítés és/vagy a pszichológiai nyomás miatt kell biztosítani a fogyasztó részére az elállási jogot. A szerződéstől való elállás megszünteti a szerződő feleknek a szerződés teljesítésére vonatkozó kötelezettségeit[6]
A fentiekre tekintettel annak meghatározása érdekében, hogy egy adott esetben egy vásári standot ezen irányelv 2. cikkének 9. pontja szerinti „üzlethelyiségnek” kell-e minősíteni, figyelembe kell venni, hogy az adott stand konkrét megjelenése alapján a nyilvánosságban milyen benyomást kelt, különösen azt, hogy az átlagos fogyasztó számára olyan helynek mutatkozik-e, ahol a standot fenntartó kereskedő tevékenységét – ideértve az idényjellegű tevékenységeket is – rendszeres jelleggel folytatja, oly módon, hogy a fogyasztó észszerűen számíthat arra, hogy ott kereskedelmi kapcsolatot kezdeményeznek majd vele.
E tekintetben az átlagos fogyasztó, azaz a szokásosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő fogyasztó által érzékelt benyomásnak van jelentősége[7]
Ebben az összefüggésben a nemzeti bíróság feladata annak értékelése, hogy az adott stand – a kereskedő tevékenységeivel kapcsolatos körülmények összességére, különösen magán a vásár helyszínén kihelyezett információkra tekintettel – megjelenése alapján az átlagfogyasztóban milyen benyomást kelt. E tekintetben a szóban forgó vásár időtartama önmagában nem meghatározó, mivel az uniós jogalkotó szándéka a 2011/83 irányelv (22) preambulumbekezdéséből következően az volt, hogy a kereskedő által idényjelleggel folytatott tevékenység helyszíne is az ezen irányelv 2. cikkének 9. pontja szerinti „üzlethelyiségnek” minősülhessen[8].
Az EUB korábbi ítéletében kialakított álláspontja szerint, a 2011/83 irányelv 2. cikkének 9. pontját úgy kell értelmezni, hogy a kereskedelmi vásáron a kereskedő által felállított stand, ahol a kereskedő évente néhány napon keresztül folytatja tevékenységét, az e rendelkezés értelmében vett „üzlethelyiségnek” minősül, amennyiben – az e tevékenységekkel kapcsolatos körülmények összességére, különösen e stand megjelenésére és magán a vásár helyszínén kihelyezett információkra tekintettel – a szokásosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő fogyasztó észszerűen számíthat arra, hogy a kereskedő tevékenységét ott folytatja és vele szerződéskötési céllal kapcsolatba lép, mindezek vizsgálata a nemzeti bíróság feladata.
A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy ezen ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megvizsgálja, hogy az elé terjesztett, értékelési körébe tartozó tényállási elemekre tekintettel a szóban forgó szerződést valóban a 2011/83 irányelv 2. cikkének 8. pontja értelmében vett, „üzlethelyiségen kívül kötött szerződésnek” kell-e tekinteni.
Igenlő válasz esetén emlékeztetni kell arra, hogy az irányelv többek között 2. cikkének 8. pontja értelmében vett, üzlethelyiségen kívül kötött szerződés megkötését követően elállási jogot biztosít a fogyasztó számára, és meghatározza az e jog gyakorlásának feltételeit és módját.
Főszabály szerint a fogyasztó tizennégy napon belül elállhat az üzlethelyiségen kívül kötött szerződéstől, anélkül különösen, hogy az irányelvben előírtakon kívül más költség terhelné[9]. A fogyasztó kizárólag az áruk visszaküldésének közvetlen költségét viseli, kivéve, ha
– a fogyasztó kifejezetten a legkevésbé költséges szokásos szállítási módtól eltérő szállítási módot választ,
– ha a kereskedő vállalta e költség viselését, vagy ha a kereskedő elmulasztotta tájékoztatni a fogyasztót arról, hogy ezeket neki kell viselnie.
Az irányelv 16. cikke azonban kivételeket ír elő az elállási jog alól, különösen az e cikk c) pontjában említett, üzlethelyiségen kívül kötött olyan szerződések esetében, amelyek „a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített vagy egyértelműen a fogyasztó személyére szabott áruk értékesítésére” vonatkoznak.
E tekintetben az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállami jogokra kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést általában az egész Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve nem csak annak szövegét, hanem e rendelkezések kontextusát és a szóban forgó szabályozás által követett célt is[10].
A 16. cikk szövegéből kitűnik, hogy a tagállamoknak a 2011/83 irányelvet átültető nemzeti jogszabályban elő kell írniuk, hogy a fogyasztó nem hivatkozhat elállási jogára, különösen, ha az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés megkötését követően bizonyos események merültek fel. Ugyanez vonatkozik az említett 16. cikk a), e), i) és m) pontjában említett körülményekre, amelyek az ilyen szerződés teljesítéséhez kapcsolódnak.
E rendelkezések szerint a kivétel az alábbiakra vonatkozik:
„szolgáltatási szerződések esetében a szolgáltatás maradéktalan teljesítése után, amennyiben a teljesítés a fogyasztó kifejezett előzetes beleegyezésével […] kezdődött meg”,
„olyan lezárt csomagolású áruk értékesítése esetében, amelyek egészségvédelmi vagy higiéniai okokból a csomagolás szállítást követő felbontása után nem küldhetők vissza”,
„a lezárt csomagolásban lévő hang‑, illetve képfelvétel, valamint lezárt számítástechnikai szoftver értékesítése esetében, ha a szállítás után a csomagolást felbontották”, valamint a
„nem tárgyi adathordozón rögzített digitális tartalom értékesítése esetében, amennyiben a teljesítést a fogyasztó előzetes kifejezett hozzájárulásával kezdték meg”.
Ugyanakkor az irányelv 16. cikke c) pontjának szövegében semmi nem utal arra, hogy az elállási jog alóli, e rendelkezésben előírt kivétel az üzlethelyiségen kívül kötött, „a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített vagy egyértelműen a fogyasztó személyére szabott áruk értékesítésére” vonatkozó szerződés megkötését követő bármely esemény bekövetkezésétől függene. E szövegből éppen ellenkezőleg kifejezetten az következik, hogy ez a kivétel az ilyen szerződésnek magához a tárgyához – azaz a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően elkészített áru előállításához – kapcsolódik, ezért e kivétel érvényesíthető a fogyasztóval szemben, anélkül, hogy az érvényesíthetőség ilyen esemény bekövetkezésétől függene, és függetlenül attól, hogy az említett szerződést teljesítették-e, vagy, hogy azt a kereskedő éppen teljesíti-e[11].
Ezt az értelmezést, megerősíti az a háttér, amelybe az irányelv e rendelkezése illeszkedik, különösen az ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének h) és k) pontjában előírt azon kötelezettséget illetően, hogy a fogyasztót a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti, amíg a kereskedő tájékoztatást nem nyújt a fogyasztónak az elállási jog fennállásáról vagy annak hiányáról[12].
E tekintetben az EUB kimondta, hogy az e rendelkezés célja, célja, hogy a szerződéskötést megelőzően biztosítsa mind a szerződési feltételekkel és a szerződéskötés következményeivel kapcsolatos információknak – ami lehetővé teszi e fogyasztó számára annak eldöntését, hogy szerződéses kapcsolatot szándékozik-e létesíteni a kereskedővel –, mind pedig az e szerződés szerződésszerű teljesítéséhez, és különösen a fogyasztó jogainak, különösen az elállási jogának a gyakorlásához szükséges információknak a fogyasztóval való közlését[13] .
Mindezekből következően – az EUB ítéletében foglalt rendelkezései szerint – meg kell állapítani, hogy az olyan helyzet, amelyben a fogyasztó elállási joga olyan jövőbeli eseménytől függ, amelynek bekövetkezése a kereskedő döntési körébe tartozik, nem egyeztethető össze a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettséggel[14].
Az irányelv által követett célokat illetően többek között az irányelv (7) és (40) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv a kereskedő és a fogyasztó közötti ügyletek jogbiztonságának megerősítésére irányul.
| A jogalkotónak az irányelv preambulumbekezdéseiben tett megállapításai szerint, alapvető szabályozási elem teljes harmonizációjának jelentősen növelnie kell a fogyasztók és a kereskedők jogbiztonságát. Mind a fogyasztóknak, mind a kereskedőknek egyértelműen meghatározott jogi fogalmakon alapuló, az üzleti vállalkozások és a fogyasztók közötti szerződések egyes vonatkozásait unió-szerte szabályozó egységes rendszerre kell tudnia támaszkodnia. E harmonizáció hatásaként a szabályok széttagoltságából adódó akadályok eltűnnek, és megvalósul a belső piac ezen a területen. Ezeket az akadályokat csak uniós szinten meghatározott egységes szabályokkal lehet megszüntetni. Ezen kívül a fogyasztóknak magas szintű védelemben kell részesülniük az unió egész területén. |
Az elállási időszakok jelenleg tagállamonként, valamint a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében is eltérő hossza jogbizonytalanságot és a szabályok betartására irányuló költségeket okoz. Azonos elállási időszakot kell alkalmazni valamennyi, távollevők között kötött szerződés esetében. Szolgáltatási szerződések esetében az elállási időszaknak a szerződés megkötésének napjától számított 14 nap elteltével kell lejárnia. Adásvételi szerződések esetében az elállási időszaknak az attól a naptól számított 14 nap elteltével kell lejárnia, amelyen a fogyasztó vagy egy, a szállítótól eltérő, a fogyasztó által megnevezett harmadik fél birtokba veszi az árut; ugyanakkor biztosítani kell a fogyasztó számára, hogy az elállási jogot az áru kiszállítása előtt gyakorolhassa. Ha a fogyasztó egy megrendelésben több árut rendel, de azok szállítása külön-külön történik, az elállási időszaknak attól a naptól számított 14 nap elteltével kell lejárnia, amikor a fogyasztó birtokba veszi az utolsó darabot. Amennyiben egy árut több tételben vagy darabban szállítanak, az elállási időszak akkor kezdődik, amikor a fogyasztó birtokba veszi az utolsó tételt vagy darabot[15].
A 16. cikk c) pontjának értelmezése e cél megvalósításához járul hozzá, mivel lehetővé teszi azon helyzet elkerülését, amelyben a fogyasztó szerződéstől való elállásra vonatkozó jogának a fennállása vagy hiánya e szerződés kereskedő általi teljesítésének előrehaladottságától függ, amelyről a fogyasztó általában nem kap tájékoztatást, és még kevésbé rendelkezik arra vonatkozóan befolyással.
Az EUB e megfontolások összességéből következően az előterjesztett kérdésre adott válasza szerint, a 2011/83 irányelv 16. c) pontját úgy kell értelmezni, hogy az elállási jog alóli, e rendelkezésben előírt kivétel érvényesíthető azon fogyasztóval szemben, aki üzlethelyiségen kívül, olyan áru értékesítésére vonatkozó szerződést kötött, amelyet a fogyasztó által megadott jellemzőknek megfelelően kell elkészíteni, függetlenül attól, hogy a kereskedő az említett áru elkészítését megkezdte-e[16].
Lábjegyzetek:
[1] 2020. október 21-ei Möbel Kraft GmbH & Co. KG kontra M. L. C‑529/19. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2020:846, (Ítélet)
[2] A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2011. október 25-ei 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv
[3] C-529/19. sz. ügy, előzetes döntéshozatal iránti kérelem, végzés 1. pont
[4] Ítélet 9-14. pont
[5] A 2011/83 irányelvet a 2013. szeptember 20-ai a fogyasztók jogairól szóló irányelv átültetéséről és az ingatlanközvetítő irodákra vonatkozó szabályokat megállapító törvény módosításáról szóló törvény, a Gesetz zur Umsetzung der Verbraucherrechterichtlinie und zur Änderung des Gesetzes zur Regelung der Wohnungsvermittlung, ültette át a német jogba
[6] Irányelv (11), (22) és (33) preambulumbekezdés
[7] 2014. április 30-ai Kásler és Káslerné Rábai-ítélet, C‑26/13, EU:C:2014:282, 74. pont; 2016. október 26-ai Canal Digital Danmark-ítélet, C‑611/14, EU:C:2016:800, 39. pont; 2017. szeptember 20-ai Andriciuc és társai-ítélet, C‑186/16, EU:C:2017:703, 47. pont
[8] 2018. augusztus 7-ei Verbraucherzentrale Berlin-ítélet, C‑485/17, EU:C:2018:642, 45. pont
[9] Az irányelv 13. cikkének (2) bekezdésében és 14. cikkében előírtakon kívül
[10] 2020. július 16-ai AFMB-ítélet, C‑610/18, EU:C:2020:565, 50. pont
[11] Ítélet 24. pont
[12] Ítélet 25. pont
[13] 2019. július 10-ei Bundesverband der Verbraucherzentralen und Verbraucherverbände – Verbraucherzentrale Bundesverband e.V. kontra Amazon EU Sàrl C‑649/17sz. ügy ítélet, EU:C:2019:576, 43. pont
[14] Ítélet 27. pont
[15] Irányelv (7) és (40) preambulumbekezdés
[16] Ítélet 30. pont.
