A témakörben meglehetősen sok cikket, részletes jogirodalmat lehet találni jogi oldalakat böngészve. Mindezekre tekintettel magának a (volt) vezető tisztségviselői felelősségnek a kérdését alapjaiban, avagy részleteiben a jelen cikk nem tárgyalja. Ugyanakkor, egy nemrégiben közzétett kúriai határozat egy érdekes elvi jellegű megállapítást tett az ilyen jellegű perekben alkalmazandó bizonyítási érdek tekintetében.
A Gfv.VI.30.072/2023/5 határozat elvi tartalma szerint: „A vezető tisztségviselőnek az ügyvezetői tevékenységből fakadó lényeges kötelezettsége a rábízott vagyonról való fokozott gondoskodás, az azzal való elszámolás. A cég számlájáról felvett összeg további felhasználása tekintetében a bizonyítás a készpénzt felvevő vezető tisztségviselőt terheli.”
Tekintsük meg ezt a megállapítást kicsit közelebbről, avagy – látszólagosan vagy valóságosan – mely jogi érdekek konkuráltak a határozat meghozatalakor.
A Csődtörvény 33/A. § (1) bekezdés rendelkezése szerint a hitelező vagy – az adós nevében – a felszámoló a felszámolási eljárás alatt keresettel kérheti a 6. § szerint illetékes bíróságtól annak megállapítását, hogy azok, akik a gazdálkodó szervezet vezetői voltak a felszámolás kezdő időpontját megelőző három évben, a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően a vezetői feladataikat nem a hitelezők érdekeinek figyelembevételével látták el, és ezzel okozati összefüggésben a gazdálkodó szervezet vagyona csökkent, vagy a hitelezők követeléseinek teljes mértékben történő kielégítése más okból meghiúsulhat.
A 33/A. § (4) bekezdés rendelkezése szerint pedig mentesül a felelősség alól a vezető, ha bizonyítja, hogy a fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet bekövetkeztét követően nem vállalt az adós pénzügyi helyzetéhez képest indokolatlan üzleti kockázatot, illetve az adott helyzetben az ilyen tisztséget betöltő személytől elvárható valamennyi intézkedést megtette a hitelezői veszteségek elkerülése, csökkentése, továbbá az adós gazdálkodó szervezet legfőbb szerve (döntéshozó szerve) intézkedéseinek kezdeményezése érdekében.
A tárgyi pernek is ez volt az alapja.
A per történeti tényállása szerint a volt vezető tisztségviselő, egyben egyszemélyi tulajdonos a cég számlájáról jelentős összeget vett fel olyan időpontban, amikor a cégnek már fennálló adótartozása volt. A tulajdonos hónapokkal később az üzletrészét felosztotta, azokat értékesítette harmadik személyek részére. A cég értékesítése során maga az alperes is úgy nyilatkozott, hogy a társaság nem rendelkezik vagyonnal. Azaz, a korábban készpénzben felvett összeg jogi sorsa ismeretlen, rendezetlen volt.
A per alperese, a volt ügyvezető természetesen arra hivatkozott, hogy ő a felvett készpénzt a cég házipénztárába korábban befizette. Azonban, a peres eljárás során ezen állítását alátámasztani nem tudta, bizonyítékot nem szolgáltatott, valamint, ennek a ténynek önmagában ellentmondott az is, hogy jelentős készpénzfelvételt mellett pár hónappal később a céget, mint vagyonnal nem rendelkezőt értékesítette.
Peres eljárás lévén ugyanakkor létezik egy perjogi „aranyszabály”: bizonyítania minden esetben a felperesnek kell, hacsak a felperes mellett nem szól valamely vélelem, avagy, egyéb okból a bizonyítási érdek nem alperesnél áll fenn.
A volt vezető tisztségviselővel szembeni megállapítási perben a főszabály érvényesül, azaz bizonyítani a felperesnek kell. Felperest terheli annak igazolása, hogy a vezeti tisztségviselő a feladatát nem a hitelezők védelme érdekében látta el és ezzel a gazdálkodó szervezet vagyona csökkent. Ha csak ezt a logikai sort nézzük, akkor ebben a perben elméletileg a felperesnek kellett volna azt igazolnia, hogy a felvett készpénz kifejezetten jogellenesen lett felhasználva. Kétségtelen tény, hogy az alperes sem bizonyította a jogszerű felhasználást (pl. házipénztárba történő befizetést), de a felperes sem bizonyította a későbbi jogszerűtlen felhasználást.
Egy „átlagos perben” ilyen esetben a „kölcsönös bizonyítatlanság” a felperes terhére esik. A kúriai döntés értelmében azonban a tárgyi perben egy kvázi megosztott bizonyítási érdek érvényesül.
A döntés kifejezetten kimondja, miszerint felperesnek nem kellett bizonyítania, hogy mi lett a felvett készpénz sorsa, elegendő volt annak igazolása, hogy a bankszámla felett rendelkezni jogosult azt kivette, és annak mikénti felhasználása nem ismert. Ez következik abból is, hogy a vezető tisztségviselőnek az ügyvezetői tevékenységből fakadó lényeges kötelezettsége a rábízott vagyonról való fokozott gondoskodás, az azzal való elszámolás.
Fontos kiemelni, hogy a kúriai döntés nem arról szól, hogy valamilyen módon megfordult volna a – korábbi fogalomhasználattal élve – bizonyítási teher, avagy a jelen pertípusban valamiféle eltérő joglogikai szabály érvényesülne a bizonyítási érdekre vonatkozóan.
A kúriai döntés tulajdonképpen egyfajta határt szab a felperes bizonyítási érdekének és azt mondja, hogy annak igazolása, hogy egy adott összeg felett a vezető tisztségviselő rendelkezett és az összeg későbbi sorsa igazolatlan, a Csődtörvény 33/A. § (1) bekezdés szerinti marasztalási feltételt kielégíti és az alperes esetleges ellenbizonyítása már a 33/A. § (4) bekezdés szerinti mentesülési alakzat körébe tartozó bizonyítási cselekmény, azaz, ez már alperes érdekköre.
A cikk szerzője dr. Hortobágyi Sándor partner ügyvéd. Az Ecovis Hungary Legal a Jogászvilág.hu szakmai partnere.
