Ami elromolhat, el is romlik

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Melyikünk nem érezte már úgy, hogy Murphynek a címben idézett törvénye épp rajta teljesül be? Ki nem bosszankodott már azon, hogy egy készülék a garancia lejárta után szinte azonnal elromlik? A magyarázat sokszor nem a sors nem kifürkészhetetlen akaratában, hanem a tervezett elavulásnak nevezett jelenségben rejlik.

„Javaslatom az egész országot a fellendülés útjára állítaná, s visszaállítaná a normális foglalkoztatottságot és egészséges fejlődést. (…) Tervem lényege e hőn áhított cél elérésére: gyártásuk pillanatában fel kellene mérni a fogyasztási javak elavulási idejét. A kormánynak már létrehozásuk alkalmával élettartam-igazolást kellene kiállítania minden cipőre, házra és gépre, valamennyi ipari, bányászati és mezőgazdasági termékre, melyeket aztán a fogyasztó által jól ismert szavatossági időn belül bocsátanának áruba és használnának. Miután a kiszabott idő lejárt, ezek a tárgyak a jog szerint »halottnak« minősülnének; a folyamatot egy kormányzati ügynökség ellenőrizné, és ha úgy tapasztalja, hogy a munkanélküliség megugrik, megsemmisítené őket. A gyárakból és a piacokról folyamatosan új termékek ömlenének, hogy átvegyék a kiselejtezett régiek helyét, így az ipar kerekei állandó mozgásban lennének, következtésképp mederben lehetne tartani és tömegek számára biztosítani a foglalkoztatottságot.” E javaslattal 1932-ben Bernard London amerikai közgazdász élt Tervezett elavulással véget vetni a Világválságnak című tanulmányában.

Ami akkoriban még csak érdekes közgazdasági eszmefuttatás volt, mára valóság lett – igaz, nem egy az egyben a szerző által felvetett módon. Sokak tapasztalata ugyanis, hogy a napjainkban vásárolt, elsősorban műszaki árucikkek élettartama bosszantóan rövid. Egyes nyomtatók vagy éppen okos­telefonok pont a garanciális időszak lejárta után hibásodnak meg, a korábban elnyűhetetlen nylonharisnyán már pár hónap után felszalad a ránc, de az autók, mosógépek, laptopok is indokolhatatlanul hamar mennek tönkre.

Százéves csodalámpa

Bezzeg korábban! – mondják sokan, arra emlékeztetve, hogy sok, évekkel, évtizedekkel ezelőtt gyártott készülék ma is kifogástalanul működik, szemben a néhány esztendő alatt gajra menő legújabb termékekkel. Konkrét példával szemléltetve: miért ég ki egy villanykörte akár néhány hónapos ­használat után, miközben nemrég ünnepelte száztizedik születésnapját a kaliforniai Liver­more tűzoltóállomásán az az izzó, amelyet 1895-ben gyártottak, 1901-ben csavartak be a helyére, és azóta is működik? Ez a példa a Villanykörte-össze­esküvés című 2010-es francia-katalán filmből származik, mely a világszerte tervezett elavulásnak ­nevezett jelenségről kívánta lerántani a leplet. A nevezetes égőt a közelébe elhelyezett web­ka­me­rán keresztül a nap 24 órájában bárki megtekintheti – paradox módon azonban a körte még a kamerát is túlélte, mert amit először szereltek fel, időközben tönkrement, és ki kellett cserélni.

A tervezett elavulás elméletét megfo­galmazók szerint a magyarázat egyszerű: a nagy használtcikk-gyártók azért készítenek tudatosan alacsony élettartamú termékeket, hogy bizonyos, előre meghatározott időn belül tönkremenjenek, így újat kelljen vásárolni helyettük – ezzel élénkítve a fogyasztást, és növelve a gyártók, forgalmazók profitját. A villanykörte esetében ennek ­éppenséggel van is alapja. Alaposan doku­mentált ugyanis az a tény, hogy egyes – az úgynevezett Phoebus-kartellbe tömörült – gyártók az 1920-as években elkezdték szán­­dékosan rövidíteni a termékek élettarta­mát. A világ akkori nagy villanykörtegyártói, így a General Electric, az Osram és a Philips ekkor határozták el, hogy a haszon maximalizálása érdekében átalakítják a ­piacot. A megállapodás keretében egyez­ségre jutottak, hogy onnantól fogva egyikük sem gyárt olyan izzókat, amelyek ezer óránál tovább képesek égni. ­Akkoriban a villanykörték akár 2500 órát is üzemeltek, ám ez nem volt kifizetődő a gyártóknak, hiszen nem ösztönözte a vásárlókat arra, hogy ­minél gyakrabban újat vegyenek.

Időzített bombák

A film másik példája szerint a XX. század közepére a francia Dupont vállalat által kifejlesztett nylonharisnya olyan tartósnak bizonyult, hogy azzal reklámozták: a találmány annyira erős, hogy akár autót is lehet vontatni vele. Mivel azonban a harisnyát nem kellett gyakran cserélni, a cég arra utasította a tervezőket, hogy gyengébb szálazású terméket alkossanak. Egy további, közkeletű példa szerint egyes nyomtatókba a gyártók olyan mikrochipet építenek bele, melyek bizonyos számú nyomtatás után felmondják a szolgálatot, és blokkolják a további működést. Ilyenkor az ember persze rohan a szervizbe, ahol azt mondják neki: ha nagyon muszáj, éppenséggel meg tudják javítani, de akkora összegért, hogy abból – akár több – új készüléket is vásárolhatna. Pedig elegendő lenne az internetről letölteni egy számítógépes programot, mely nullázza a chip számlálóját, és onnantól a masina ugyanúgy működik, mint újkorában – hangzik el a filmben.

Se szeri, se száma a további példáknak a túlzottan bonyolultra tervezett, szétszedhetetlen, ezért javíthatatlan masinákról, vagy éppen arról az ugyancsak a tervezett elavulás fogalomkörébe tartozó jelenségről, hogy a divat évről évre teljes megújulást diktál – csak hogy le kelljen cserélni a korábbi ruhatárat, autót, elektronikus kütyüt. Ennek jegyében a gyártók és fejlesztők már ott tartanak, hogy kis túlzással napra pontosan ki tudják számítani új termékeik életciklusát, minek következtében azzal is tisztában vannak, mikorra kell időzíteniük új termékeik bevezetését.

Mindez persze egyúttal kényes egyensúlyi helyzetet állít elő, hiszen a verseny gátat vet a nagyobb kilengéseknek: ha egy termék túlságosan tartós, ­akkor nem lehet eleget eladni belőle, ám ha túl gyorsan tönkremegy, akkor a fogyasztók bizalmatlanokká válnak, és átpártolnak a konkurenciához. Ma már egyenesen ott tartunk, hogy a keres­kedelmi vetélkedés közepette például az autógyártók egyre hosszabb garanciaidőt vállalnak, csak hogy növeljék a bizalmat termékeik iránt. (A kocsik egyébként ­korábban kimutathatóan tartósabbak voltak, ám ennek nem kizárólag a tervezett elavulás az oka. A gyártók szerint sokkal inkább az, hogy ma már olyan sokféle és bonyolult elektronikát építenek beléjük, ami nagyobb eséllyel hibásodik meg.)

Mentő körülmények

Miközben a tervezett elavulás lényegét nemigen lehet cáfolni, világszerte sokan felhívják a figyelmet több mentő körülményre. A nagy versenyben, a tömegtermelés közepette a gyártók a költségeknek visszafogása érdekében olcsóbb alapanyagokat, alkatrészeket használnak, s a termékek élettartama ezért rövidebb – ezzel párhuzamosan azonban az áruk is jelentősen csökkent. „Valamilyen célt ki kell tűznünk a tervezéskor. Lehet ez éppen a lehető legnagyobb élettartam is, de akkor a termék igen nagy lesz, nehéz, drága és nem kimondottan hatékony. Tervezhetnénk arra is, hogy minél olcsóbb legyen, de akkor valószínűleg nem lehet majd javítani, a hatásfoka sem lesz az igazi, és úgy általában va­lami gagyi lesz. (…) Egy értelmes kompromisszum szükséges. Valami praktikusan célszerű élettartam, valami praktikusan célszerű ár, funkcionalitás, hatásfok, esztétika stb. A mérnök egymásnak ellentmondó követelmények közt egyensúlyozik. Aztán a piac dönti el, hogy melyik követelmény milyen súllyal esik majd latba (….) Ha úgyis korlátozott a teljes termék élettartama, akkor felesleges az egyes alkatrészeket ennek ez élettartamnak a többszörösére tervezni. Ezt az elvet hívják egyenszilárdságú tervezésnek. Ha van egy 2000 órás termékem, abba felesleges költség beletervezni egy 20 000 órás alkatrészt, ha van belőle 5000 órás is” – írja a libera­to­rium.blog.hu mérnök szerzője.

„Húsz év alatt a verseny odáig fajult, hogy két-háromszor annyi lámpa kellett ugyan­ahhoz a megvilágításhoz, és ennek megfelelően az energiafogyasztás is így nőtt. Ezt sokan már eleve valamiféle összeesküvésnek tulajdonítják, hogy több lámpát adhassanak el. Aztán létrejött a hírhedt Phobeus-kartell, ami komolyan korlátozta a versenyt. Ez egyrészről egy hagyományos értelemben vett kartell volt, másrészről megállapodás, hogy felhagynak ezzel az egyébként káros versengéssel, és más irányba fordítják a fejlesztést. Azaz korlátozzák az izzók élettartamát 1000 órában, és inkább hatásfok és ár fejleszté­sére koncentrálnak. Ezt ugyanezen emberek szintén összeesküvésnek vélik, hogy több lámpát adhassanak el. Mellesleg érdemes megnézni a híres 100 éves izzót. Tényleg hosszú ideje világít, csak épp annyi fényt ad, mint egy mécses” – összegez a szerző.

A cikk az Ügyvédvilág 2013. februári számában jelent meg.

---