Mesterséges intelligencia és szerzői jog

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Isaac Asimov 1976-os „Kétszáz éves ember” („Bicentennial Man”) – majd az annak alapján készült, Asimov és Robert Silverberg 1992-es „A pozitron-ember” – című írásában Andrew (NDR-113), a háztartási robot emberré válásának rögös, két évszázados folyamatát ismerhetjük meg. Az 1999-ben Robin Williams főszereplésével megfilmesített alkotás Asimov robotvilágának egyik legérdekesebb darabja, amely olyan kérdésekkel foglalkozik, mint az érzelem és értelem, a rabszolgaság és szabadság, szerelem, humanizmus, szellemi kreativitás. A történet egyik fontos eleme, hogy Andrew a háztartási feladatainak kötelességszerű teljesítése mellett örömét…

Isaac Asimov 1976-os „Kétszáz éves ember” („Bicentennial Man”) – majd az annak alapján készült, Asimov és Robert Silverberg 1992-es „A pozitron-ember” – című írásában Andrew (NDR-113), a háztartási robot emberré válásának rögös, két évszázados folyamatát ismerhetjük meg. Az 1999-ben Robin Williams főszereplésével megfilmesített alkotás Asimov robotvilágának egyik legérdekesebb darabja, amely olyan kérdésekkel foglalkozik, mint az érzelem és értelem, a rabszolgaság és szabadság, szerelem, humanizmus, szellemi kreativitás. A történet egyik fontos eleme, hogy Andrew a háztartási feladatainak kötelességszerű teljesítése mellett örömét leli a fafaragásban. Ennek eredményeként olyan kreatív alkotásokat hoz létre (például kakukkos órákat), amelyeket a robot tulajdonosa, Richard Martin részben Andrew javára értékesít. A rendkívül szerteágazó, összességében a „mi az ember” kérdésre választ kereső mű így egy apró szeletében a szerzői jog és a mesterséges intelligenciával rendelkező, önmagát folyamatosan fejlesztő robot viszonyrendszerét is körbejárja.

Ha Asimov robot-világa valósággá válna és a szerzői jog jelenlegi paradigmája fennmaradna, Andew egyáltalán nem rendelkezhetne szerzői jogokkal. A szerzői jog jellegéből adódóan csak az emberek kreatív alkotásait védi. (Érdekes vita alapja lehet, hogy a történet szerint Andrew emberként hunyt el, miután pozitron agyának élő szövetre cserélése tükrében az arra illetékesek elismerték az emberi mivoltát. Más szóval halála pillanatában Andrew már nem volt többé robot, hanem ember, akit megillethettek a szerzői jogok.) A mesterséges intelligencia fejlődésének a jelenlegi ütemét látva azonban reális kérdésként merülhet fel, hogy egy ember által gyártott, de az algoritmusai által gyűjtött adatok segítségével önmagát továbbfejlesztő szoftver vagy robot képes lehet-e olyan alkotást létrehozni, amely elvben kielégíti a szerzői jogvédelem minimum-követelményét: az egyéni, eredeti jelleget.

Ehhez a kérdéshez nem csak a szerzői jog hagyományos irányából közelíthetünk. A szellemi alkotások kereskedelmi vonatkozásait középpontba emelő TRIPS Megállapodás 1994-es elfogadása óta világos, hogy a szerzői jogban már nem a kulturális jellegzetességek dominálnak. Így közelíthetünk Andrew és bármely más mesterséges intelligenciával rendelkező entitás alkotómunkája felé a puszta értékesíthetőség irányából is.

Hogy ez a gondolat mennyire nem irracionális, azt például a DogVinci „művésznéven” ismert fekete Labrador 65-350 dollár közötti áron értékesített festményei, sőt az ezek mintájával előállított, és 195 dollárért kapható nyakkendők ténye is igazol. Hasonlóképp, az 1960-as években a Peter névre hallgató csimpánz Pierre Brassau művésznév alatt kiállított festményei eredményeztek majdnem osztatlan sikert a műkritikusok körében. Ahogy Andrew, úgy DogVinci és Pierre Brassau/Peter sem rendelkezik szerzői jogokkal. Ezekre azonban nincs is szükség, ha a kérdés az, hogy a kreatív festmények és más művészeti alkotások bevételt termelhetnek-e.

A gépek kreatív alkotásai nem csak Asimov világában léteznek. Ismert olyan algoritmus, amelyik álomképeket fest, amelyik zeneművet alkot, amelyik haikut ír, amelyik csiripel a Twitteren. A Project Debater algoritmusa pedig érvelni és beszédet mondani tanult meg.

Hogy ezek a potenciálisan szerzői műként is értékelhető tartalmak mennyire esztétikusak, szebbek-e/kellemesebbek-e, mint egy emberi alkotás, ugyancsak vita tárgya lehet. Yuval Noah Harari Homo Deus című könyvében említi azt a zenei párbajt/kísérletet, amelyben a közönségnek arról kellett véleményt formálnia, hogy az előadott három zenemű közül melyiket írta Bach, a David Cope zeneprofesszor által fejlesztett EMI („Experiments in Musical Intelligence”) algoritmus és Steve Larson, az Oregoni Egyetem zeneprofesszora. A kutatók és a komponista párbajt kezdeményező Larson legnagyobb megdöbbenésére a közönség az algoritmus zeneművét vélte Bach alkotásának (mondhatni a „legszebbnek”), Bachét Larsonénak és Larsonét az algoritmusénak (mondhatni a „leggépiesebbnek”).

Igaz, hogy ennek a kísérletnek és általában véve a „szépségnek” a szerzői jog világában semmi relevanciája nincs, mert a jogszabályok nem védik az esztétikumot. Bár a szerzői jog jelenlegi állása szerint nem vitás, hogy a mesterséges intelligenciát nem illeti meg a jogvédelem, ám ez könnyen meddő kérdéssé válhat. A mesterséges intelligencia működtette algoritmusok alkalmasak az adatok olyan szintű feldolgozására, amelyek addig nem tapasztalt mélységű adatbázisokat hoznak létre, számítógépes szoftvereket szülnek, esetleg 3D-s nyomtatás révén iparilag hasznosítható alkotásokat vagy műremekeket hoznak létre. Ezek pedig szerzői jogvédelem nélkül is komoly bevételeket eredményezhetnek fejlesztőik javára.

Igaz, hogy jelenleg nem algoritmusok zeneműveit hallgatjuk (az EMI-nek amúgy volt lemezszerződése), nem az ő festményeiket nézzük a múzeumokban (de az interneten akadálytalanul hozzáférhetünk ilyenekhez is), illetve politikai beszédírónak (és szellemírónak) is egyelőre hús-vér embereket alkalmazunk. Egyelőre a Project Debater-t sem tervezik a fejlesztői értékesíteni. Ritka kivétel, hogy a már említett David Cope másik algoritmusa, Annie, haikukat is írt. Ezek közül Cope többet is beválogatott a „Comes the Fiery Night: 2,000 Haikus by Man and Machine” című gyűjteménybe. Igaz, nem tudni, melyik haikut írta Annie és melyiket ember.

Ennek ellenére senki nem dőlhet hátra azt gondolván, hogy a művészetek, a tudományok és az irodalom területén ne történhetne gyökeres fordulat. Könnyen előfordulhat, hogy előbb szűkebb körben (például a big data elemzésekor), majd bővebb körben (például mesterséges intelligencia által komponált zeneművek internetes rádiója révén) központi szerephez jutnak majd az algoritmusok.

Jelenleg is számos olyan algoritmus létezik, amelyik formálja, sőt egyenesen irányítja a tartalomfogyasztást és azon keresztül a közízlést. Különösen a zenei streaming világában jutnak központi szerephez azok a programok, amelyek monitorozzák a közönség/előfizetők fogyasztási szokásait. Ez a dal nem tetszett, mert gyorsan átugortam? A program tanul, és legközelebb hátrébb sorolja a „véletlen” játszási listán az adott darabot. Ez a dal tetszett? Akkor legközelebb egy hasonló dalt is ajánl a szolgáltatás a fogyasztónak, hátha az is elnyeri a tetszését. Ugyanez a logika az Amazon online könyvesboltjában is uralkodik. Mi a közös Harari már említett Homo Deus című könyvében és Bob Woodward „Fear: Trump in the White House” című bestsellerében? Tartalmilag vélhetően nagyon kevés (utóbbit nem állt módomban elolvasni), ám az Amazon szerint sokan azok közül, akik Harari könyvét megvették, ugyancsak beszerezték Woodward írását.

Ezek az algoritmusok a szerzői jog világára komoly hatással lehetnek. Reális lehetőség, hogy a digitális piactereken a népszerű művek aránytalanul elnyomják a kevésbé népszerűeket. Lesz első osztályú tartalom és lesz mindenki más. Csak az kerülhet fel (vagy épp kerülhet ki) az első osztály luxusából, akit az algoritmus akar ott elhelyezni vagy onnan eltávolítani.

Hosszú távon – ha egyelőre megmaradnak az emberi alkotók a zene, a film, a televízió stb. világában – ez tovább fokozhatja a már most is jól megfigyelhető „blockbuster-jelenséget”. Más szóval sok előállító inkább a biztosra megy majd, az olyan tartalmak előállítására fordítja erőforrásainak számottevő részét, amelyeket az algoritmus „borítékolhatóan” felvesz majd az első osztályba. Nehezen vitatható, hogy az minősül népszerűnek, amit a közönség szeret. Ezért lehet az, hogy a szuperhősös történetek sokkal nagyobb bevételeket generálnak manapság, mint egy történelmi dráma, pedig mondavalóját tekintve messze nem kérdéses, melyik „értékesebb” darab. A szerzői jog szempontjából persze mindez mellékkörülmény. Ami fontos, hogy a fogyasztó hozzájusson ahhoz a tartalomhoz, amelyért hajlandó fizetni. Ezért lehet az, hogy miközben a mesterséges intelligencia potenciális veszélyt jelenthet az emberi alkotók jövőjére nézve, addig a tartalom-előállítók minden korábbinál hatékonyabb és hűségesebb szövetségeseként tevékenykedhet.

---