Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A joglemondás csak annak időpontjában fennálló és a fél által ismert követelésre terjedhet ki, de nem szükséges ehhez az egyes igények tételes felsorolása – a Kúria eseti döntése.
Ami a tényállást illeti, a felperes az alperesnél állt munkaviszonyban. A munkáltató hatályos bónusz-szabályzata szerint a munkavállalónak a bónuszidőszak lezárásakor aktív munkaviszonyban kell állnia: a tárgyidőszak lezárásakor, illetve a kifizetéskor nem állhat felmondási/felmentési idő alatt, valamint előírta, hogy 2014. december 31-éig az éves rendes szabadságot kivéve kevesebb mint 40 nap munkából távol töltött idejének kell lennie. A felek 2014. december 1-jén megállapodtak a munkaviszony 2015. január 15-i hatállyal közös megegyezéssel történő megszüntetésében. Az alperes kötelezettséget vállalt az esedékes munkabér, a munkavégzés alóli felmentés időtartamára járó távolléti díj, a szabadság időarányos részének pénzbeni ellenértéke, továbbá 3 havi távolléti díjnak megfelelő egyszeri juttatás egy összegben történő kifizetésére. Úgy nyilatkoztak, hogy ez a megállapodás a munkaszerződésből, illetve a munkaviszonyból fennálló valamennyi igényüket, illetve követelésüket tartalmazza, és ezen túlmenően nem áll fenn semminemű igényük, követelésük egymással szemben. A felperes 2015. február 19-én részleges érvénytelenségre hivatkozva megtámadta az alperes bónusz-szabályzatát.
A kereseti kérelem
A felperes a közös megegyezésre vonatkozó megállapodást megtévesztésre, tévedésben tartásra hivatkozással támadta meg. A felperes szerint az alperes 2014. december 1-jén jogellenesen és felróhatóan elhallgatta azt a lényeges körülményt, hogy a felperes esetében 2014. december 1-jén már bekövetkeztek a 2 havi személyi alapbérnek megfelelő összegű bónuszfizetés feltételei. Így a közös megegyezés során önhibáján kívül nem tudott megfelelő döntést hozni, márpedig a Polgáti Törvénykönyv [6:8. § (3) bekezdés] értelmében jogról lemondani csak kifejezett jognyilatkozattal lehet. Ezért meglátása szerint a joglemondást tartalmazó megállapodás érvénytelen, nem mondhatott le érvényesen olyan jogról, amelynek fennállásáról nem volt tudomása.
A bónusz-szabályzat, mint munkaügyi ÁSZF részleges érvénytelensége iránt is keresetet terjesztett elő, mivel az meglátása szerint tisztességtelen: indokolatlan és egyoldalúan hátrányos a munkavállalóra nézve az, hogy akkor is kirekeszti a bónuszjogosultságból, ha a kitűzött teljesítményt elérte, azonban a tárgyév utolsó hetében, vagy a bónuszfizetés időszakában a munkáltató a munkavállalónak felmond, vagy akár indokolatlanul, rosszhiszeműen felmenti a munkavégzés alól.
Az alperes azt emelte ki, hogy a felperes a munkaviszonyból származó minden igényéről lemondott, ezért alappal nem hivatkozhat arra, hogy a megállapodáskor a bónuszkifizetés vonatkozásában tévedésben volt, és hogy arra a jognyilatkozata nem terjedt ki. Tévesnek minősítette azt is, hogy a bónuszkiírás általános szerződési feltételnek minősülne.
Az első- és másodfokú eljárás
A közigazgatási és munkaügyi bíróság elutasította a keresetet. Megállapította, hogy a munkaviszonyt közös megegyezéssel megszüntető megállapodás jogról lemondó, kölcsönös és egybehangzó kifejezett nyilatkozatot tartalmaz a munkaviszonyból származó minden jogra, igényre kiterjedően. A joglemondás annak időpontjában fennálló és a fél által ismert követelésre terjedhet ki az egyes igények tételes felsorolása nélkül is. A bónusz-szabályzattal kapcsolatban kiemelte, nincs lehetőség annak tisztességtelenségére alapított megtámadásra, mivel az egyoldalú kötelezettségvállalásnak minősül. A bíróság szerint a megállapodásban szereplő joglemondás kiterjedt a szabályzat megtámadására vonatkozó jog gyakorlására is, hiszen a megállapodás aláírásakor a felperes előtt a szabályzat tartalma ismert volt. A felperes ráadásul nem is részesülhetett bónusz juttatásban, hiszen 2014. év 52. hetében nem állt aktív munkaviszonyban, márpedig a bónusz-szabályzat szerint ez kizáró feltétel.
A törvényszék helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletet. Egyetértett azzal, hogy a joglemondás kiterjedt a bónuszjuttatás, továbbá a bónusz-szabályzat megtámadásának jogára is. Ezek ugyanis egyértelműen a munkaszerződés rendelkezéseivel állnak összefüggésben, és fennálltak, amikor a felek a munkaszerződés megszűnéséről megállapodtak.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
A felperes továbbra is azzal érvelt, hogy az alperes elhallgatta előle, hogy a bónuszfizetés feltételei 2014. december 1-jén már bekövetkeztek. Ha e tényeket a felperes ismeri, akkor alappal dönthetett volna úgy, hogy nem él a közös megegyezés lehetőségével. Ebben az esetben az alperes felmondásával szemben pert indíthatott volna, amelynek megnyerése esetén szükségtelen lett volna az ÁSZF ellen tisztességtelenség címén előterjesztett kereseti kérelme. Hangsúlyozta, hogy a megállapodás joglemondást tartalmazó pontja érvénytelen, hiszen abban a bónuszra vonatkozó jogosultságról nem mondhatott le, hiszen annak fennállásáról önhibáján kívül nem volt tudomása.
A felperes szerint a bónusz-szabályzat nem tekinthető egyoldalú kötelezettségvállalásnak, hanem az egyedi munkaszerződés ÁSZF formájában történő munkáltatói kiegészítése, amely alapján a munkavállaló többletmunkát végez. A többletmunka az, amely a bónusz munkateljesítményhez nem kötődő tényalapon való elvonását tisztességtelenné teszi. Egyoldalú kötelezettségvállalás akkor lenne, ha ellenszolgáltatás nélkül is járna a munkavállalónak.
A Kúria megállapításai
A Kúria nem tartotta megalapozottnak a kérelmet. A testület is arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szerződésben mindkét fél kifejezetten és egyértelműen előre lemondott a munkaviszonyból, munkaszerződésből eredő valamennyi igényéről, és annak érvényesítési jogáról. A joglemondás csak annak időpontjában fennálló, és a fél által ismert követelésre terjedhet ki, de ehhez nem szükséges az egyes igények tételes felsorolása. Alappal a felperes nem hivatkozhat arra, hogy a bónusz-juttatás iránti igényéről nem volt tudomása, és ezzel kapcsolatosan a munkáltató tévedésbe ejtette.
Hangsúlyozta, hogy a felperes tisztában volt a bónusz kifizetés feltételeivel, és azzal is, hogy bármely munkaviszony megszüntetési módot választja, a bónuszra már nem jogosult. Így alappal nem hivatkozhat arra, hogy 2014. december 1-jén a bónuszjuttatás feltételei a ő esetében fennálltak, mivel a kifizetés kizáró feltételei közül az 52. héten az aktív munkaviszony fennálltának hiánya, valamint a 40 napot meghaladó munkából távollét miatt a bónuszra semmiképpen nem lett volna jogosult.
Végezetül azt is kiemelte a Kúria, hogy a felperes a vele 2014. június 19-én közölt bónusz-szabályzat megtámadására vonatkozó jogát a 6 hónapos jogvesztő határidő elmulasztása miatt a munkáltatónál 2015. február 19-én már nem gyakorolhatta. Mindezek alapján a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az ismertetett döntés (Kúria Mfv.I.10.688/2015.) a Kúriai Döntések 2016/11. számában 313. szám alatt jelent meg.
