A Be. reformja, avagy a jogalkotó sohasem pihen? – I. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A 2011. évi LXXXIX. tv. hatálybalépése után sokan azt gondolják, hogy ez az év fekete színre lesz kihúzva a büntetőeljárási módosítások történetében. Tévednek. A Be. reformjának halála nem most következett be, és nem egyetlen Parlament aktivitásának köszönhető. Mire is gondolok? Ahhoz, hogy ezt elmagyarázzam, kicsit vissza kell mennünk az időben:

A kilencvenes évek elején többen azt hitték, hogy valódi reformot hajthatnak végre a büntetőeljárás területén, és a jogtudósok által kidolgozott ún. professzori alkotás valóban az európai elveket szolgálta. Nem is jó szó itt a szolgálat, sokkal inkább azonosult vele, lényegévé vált, hiszen a szakaszok mögül tisztán és ékesen rajzolódott ki az Európai Emberi Jogi Bíróság követelményrendszere.

Sajnálatos módon, az 1998-ban megszavazott törvény több szempontból is eltért a professzori alkotástól azzal, hogy már a vitája során engedményeket tett a reform hátrányára. A 2002. évi I. törvény módosító szakaszai lényegében az 1973. évi I. törvény szellemiségét idézték, s a 2003. évi II. törvény sem hozta vissza a kidobott értékeket.

2003-ban jogtörténeti érdekességként emlegették, hogy az új Be.-t már hatálybalépése előtt többször módosították. A jogalkotó az ezt követő években sem pihent, hiszen 2006-ban ismét változtattak a Be.-n.

A jogértő olvasót ezért már évek óta a bizonytalanság érzése keríti hatalmába, feltéve, ha követi a kodifikációs munkálatokat. Alighogy felfigyel valamire, már újabb törvénymódosítás követeli figyelmét. Nincs megállás. Egyik változtatás a másik után. Paragrafusok végeérhetetlen menete. Alig vetünk rájuk egy pillantást, alig csillan meg szemünk előtt egy percre, máris eltűnik. A jogszabálygyártás folyamata felgyorsul. Majdnem olyan gyorssá válik, mint az újságírásé. A reggeli lap estére elavul, s történeti relikvia lesz. A jogszabály nem nyugodt kincsek gyűjteménye többé; nem átlátható sziget, hanem folyón úszó kortörmelékek végtelen menete. Ez pedig ellentmond a radbruchi értelemben felfogott jogeszme egyik elemének, a joggal szemben támasztott lényeges követelménynek, a jogbiztonságnak.

Mindez pedig csak az egyik elgondolkodtató kérdés, még ennél is több fejtörést okoz azoknak a garanciáknak a félretétele, amelyeket a történelem nehéz vajúdásában szült.

Már 5 évvel ezelőtt, 2006-ban utalt Bárd Károly arra, hogy az új Be. számos helyen gyengíti a védői, terhelti jogokat. A Be. a többszöri módosítás következtében eltért az eredetileg kitűzött céloktól, és továbbra is tág körben teszi lehetővé a nyomozás közben keletkezett iratok figyelembevételét a döntéshozatalnál. Ha figyelembe vesszük a vallomások felhasználását érintő rendelkezéseket, akkor a vádlott korábban gyanúsítottként tett vallomásának felhasználására vonatkozó szabályok alig változtak a „reform” hangoztatása ellenére. A Be. 2002-ben elfogadott módosítása utáni szövege gyakorlatilag korlát nélkül engedi, hogy a vádlottnak az eljárás korábbi szakaszában tanúként tett vallomását is felhasználhassa a bíróság. Ezzel korlátozza a közvetlenség elvének jelentőségét, noha a szövegezés azt a látszatot kelti, mintha lennének korlátok. A törvény szerint, ha a terheltet a nyomozáskor tanúként hallgatták ki, úgy a tanúvallomás nemcsak akkor olvasható fel, ha ezt a vádlott indítványozza, hanem ennek hiányában olyankor is, ha a nyomozás folyamán tanúként történő kihallgatása előtt tisztázták, hogy nincs-e kihallgatásának akadálya, továbbá figyelmeztették az igazmondási kötelezettségére és a hamis tanúzás következményeire. E feltétel azonban nem valóságos korlát, hiszen ha a nyomozó hatóság elmulasztja a tanú tájékoztatását a mentességi okokról, a jogairól, illetve kötelezettségeiről, akkor a vallomás egyébként sem értékelhető. Bárd szerint a törvény azt mondja ki, hogy a tanúként tett vallomás akkor olvasható fel, ha az a bizonyításra és a tanúvallomásra vonatkozó általános szabályok szerint felhasználható.

Ugyanígy nem állít speciális korlátot a Be. a vádlottnak más büntetőeljárásban vádlottként vagy gyanúsítottként tett vallomása felhasználásának. Ezzel is jelentősen áttöri a közvetlenség elvét: a vallomás felhasználhatóságának egyetlen feltétele, hogy a Be. szabályait megtartották, és így a vallomás a másik eljárásban is értékelhető volt.

A közvetlenség elvét csorbítják a Be.-nek a tanúk védelmét, illetve a sértettek és a tanúk kíméletét célzó rendelkezései is. Az úgynevezett különösen védett tanú, akinek a személyéről a védő és a terhelt nem szerezhet tudomást, a tárgyaláson természetesen nem hallgatható ki. Nem hallgatható ki az a tanú sem, aki a tárgyalás időpontjában a 14. életévét nem töltötte be. A nyomozó hatóság és az ügyész engedélyezheti azt is, hogy a tanú a nyomozás folyamán ne szóban, hanem írásban tegyen vallomást, és a bíróság ilyenkor a tanú kihallgatása helyett írásos vallomását felolvashatja. A bíróság engedélyezheti azt is, hogy a tárgyaláson korábban már vallomást tevő tanú később ne jelenjen meg újra, hanem írásban tegyen vallomást.

Az új Be. tehát Bárd szerint az 1973. évi I. tv.-hez képest szélesebb körben engedi az eljárás korábbi szakaszaiban tett vallomások felhasználását a tárgyaláson, és nem változtat azokon a rendelkezéseken, amelyek csaknem korlátlanul lehetővé teszik az eljárás megelőző szakaszában vagy a büntetőeljáráson kívül keletkező okiratok és más iratok felolvasását. A közvetlenség elve így a „reform” után kevésbé érvényesült, mint korábban.

A fentieket figyelembe véve ezért engem egyáltalán nem ért sokkszerűen a mostani Be. módosítás, és többekkel ellentétben nem gondolom, hogy a mostani ciklusban tevékenykedő jogalkotónak „ment el a józan esze”, mint ahogyan sokan fogalmaznak. A reform szelleme ugyanis nem most hűlt ki, hanem már jóval korábban.

A védői jogok csorbítása sem csak a mostani jogalkotónak róható fel, és csak a szerencsénknek köszönhető, hogy eddig még nem marasztaltak el minket úgy, mint korábban a hollandokat. (Kostowski-ügy, Delta-ügy)

Az 1989-ben tárgyalt Kostovski-ügy olyannyira rányomta ugyanis a bélyegét a holland igazságszolgáltatásra, hogy talán nem érdektelen, ha alaposan szemügyre vesszük ennek alapjait, hátha tanulunk belőle Strasbourg elkerülése érdekében.

Korábban Kostowskit két anoním tanú vallomása alapján ítélték el Hollandiában. Az Európai Emberi Jogi Bíróság döntésében elmarasztalta Hollandiát. A határozat indokolásában kifejtette, hogy a holland bíróság megsértette a 6. cikkely (1) bekezdését, illetve a (3) bekezdés d) pontját, mert nem tartotta tiszteletben a védekezéshez való jogot. Ugyanakkor azt is kimondta, hogy a fő szabály, miszerint minden bizonyítékot a vádlott jelenlétében, nyilvános tárgyaláson, a védekezés lehetőségét biztosítva kell a bizonyítási eljárás tárgyává tenni, nem olyan kizárólagos elv, amely ne tűrne kivételeket. Vagyis a tárgyalást megelőző szakaszokban foganatosított tanúkihallgatásból nyert tény is felhasználható bizonyítékként, ha a védekezéshez való jogot tiszteletben tartották, ha a terhelt számára, megfelelő kereteken belül, biztosították a tanúk kikérdezésének lehetőségét. Ez lehet a tanú kihallgatásának az időpontjában, vagy később, az eljárás más szakaszában is. A döntés utalt arra is, hogy a vádlott büntetőjogi felelősségét nem lehet kizárólag két névtelen tanú vallomására alapozni. Persze informátorokat továbbra is lehet a nyomozás folyamán alkalmazni, mert ez önmagában nem sérti az Egyezményt. Ezek a névtelen források csak a nyomozást vihetik előre, ítélet alapjául nem szolgálhatnak.

A Kostowski-ügy és a Hollandiát elmarasztaló döntés statisztikai adatokkal is kimutatható következménye, hogy alig alkalmazzák a holland igazságszolgáltatásban az 1993-as tanúvédelmi törvényt. Nehezen tudják összeegyeztetni ugyanis a tanú és a terhelt érdekeit. „Amint a védelem számára megnyílik a lehetőség a tanú kihallgatására, ezzel felmerül annak kockázata, hogy a tanú személye lelepleződik. Ez a probléma még súlyosabban merül fel, ha a tanú és a terhelt személyesen ismerik egymást. Ebben az esetben még a teljes anonimitás sem biztosíthat védelmet. Másrészt viszont, ha ezt a lehetőséget nem biztosítják teljes mértékben a védelem számára, és ha a tanú kihallgatását végző nyomozási bíró a tanú személyazonosságának teljes titokban tartása mellett dönt, akkor a tanú nyilatkozatát nem lehet bizonyítékként felhasználni, hiszen minden, a tanú személyére való információt törölnek a vallomásból. A tárgyalást vezető bírót, aki ilyen ki nem hallgatható anonim tanú írásos vallomásával kerül szembe, nehéz meggyőzni arról, hogy a terheltet ezen bizonyítékok alapján ítélje el.” (Blom, T.: Tanúvédelem Hollandiában)

A hollandok tehát inkább lemondanak arról, hogy a büntetőjogi felelősséget megállapítsák. Így nem adják fel sem a tisztességes eljárás elvét, sem a tanúk védelmét.

Én megértem, hogy nehéz helyzetben van akkor a jogalkotó, amikor két követelményt is szem előtt kell(ene) tartania: egyrészt az emberi jogok tiszteletét, másrészt pedig a bűnüldözés érdekét. Ugyanakkor sokszor előfordul, hogy egyes célkitűzések csak mások gyengítésével valósíthatók meg, de ebben az esetben is a jogalkotónak meg kell kísérelnie, hogy meg tudja teremteni a megfelelő egyensúlyt, és nem szűkítheti az egyik érték érvényét elviselhetetlen mértékben, a másik nevében.

Úgy tűnik, hogy most ez megint nem sikerült, és a törvényhozás 2011-ben ismét kudarcot vallott. És ennek több oka van. Az egyik legfontosabb talán egy technikai: a törvényalkotás mesterség, amelynek szabályai vannak. Amikor kitűzzük a jogi célt, akkor egyrészt a cél eléréséhez szükséges apparátust kell számba vennünk, annak minden mellékhatásával együtt, másrészt pedig fel kell tennünk a „hogyan lehetséges az adott jogi cél elérése” kérdését. Az előfeltételeknek és a különböző politikai álláspontoknak – vagyis inkább azok létének – elismerése után jön el annak az ideje, hogy az egyes megoldási javaslatokat rendszerezzük, elemezzük, előnyeiket és hátrányaikat összegezzük. A rendszerezés révén egyúttal az is lehetővé válik, hogy a különböző elgondolásokat alaposan megismerjük. (Radbruch: Grundzüge der Rechtsphilosophie)

A fenti lépések egy része, úgy tűnik, hogy kimaradt ezen új törvény meghozatalának folyamatából.

Azok, akik most kritizálják a LXXXIX. tv.-t, érveik között megemlítik, hogy a Be.-t (is) módosító jogszabály számos nemzetközi egyezménnyel és hazai Alkotmánybírósági határozattal összeegyeztethetetlen, de a legtöbben nem nevesítették azokat. Talán nem lenne érdektelen, ha egyszer valaki teljesen összegyűjtené mindezeket.

Rövid keresgélés után én már találtam is néhány AB határozatot, amelyek alapján mindenképpen prognosztizálható, hogy rövid életű lesz a júliusban hatályba lépett jogszabály [Pl. 72/2009. (VII. 10.) AB határozat; 11/1992. (III. 5.) AB határozat; 29/2011. (IV. 7.) AB határozat; 7/1992. (I. 30.) AB határozat; 25/1992. (IV. 30.) AB határozat; 32/2008. (III. 12.) AB határozat].

Jó lenne folytatni ezeket a gondolatokat egy olyan disputával, ahol a jogalkotó és a jogalkalmazó közös asztalnál ülve vitatkozhatna egymással.

Az ÜgyvédVilág következő számában 5 riportalanyt (jogalkotó, bíró, ügyész, ügyvéd, jogtudós) próbálunk szóra bírni, és az említett jogszabály mellett szóló, illetve ellene ható érveket, ellenérveket.

Dr. Kiss Anna

 

A Be. reformja, avagy a jogalkotó sohasem pihen? – II. rész

A Be. reformja, avagy a jogalkotó sohasem pihen? – III. rész


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.