A hal neve: viza


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Újra lehet-e telepíteni egy korábban honos, és legendás múltra visszatekintő halfajtát a Dunába? Meg tudnak-e maradni – pontosan visszajönnek-e ívásra a Fekete-tengerből – a folyó magyarországi szakaszán tavaly ősszel vízbe dobott példányok? Ezt majd bő tíz év múlva megtudjuk. A Vaskapuig mindenesetre már eljutott egyikük.

Patinás névvel büszkélkedhet Budapest XIII. kerületének középső része. A Vizafogó, vagyis a Dráva utca, Cserhalom utca és a Váci út által határolt terület mellett futott korábban az a Duna-parti töltés, melytől kezdve a folyó felé zsombékos rész helyezkedett el, s ahová a névadó halfaj ívási időszakában felúszott – egészen a Fekete-tengerből. A tavalyi ősz elején magyar halászati szakemberek ezen a ponton, illetve később Ercsinél fogtak nagyszabású visszatelepítési programba. A cél nem kevesebb, mint a korábban kipusztult vizát a következő évtizedekben ismét meghonosítani Magyarországon.

Átúszni a Vaskapun

A mostani próbálkozást tízéves előkészítő munka előzte meg, és a kísérletet végül az tette lehetővé, hogy Csepelnél végre-valahára megépült a budapesti szennyvíztisztító, így a jövőben jobban lehet garantálni a Duna vizének megfelelő minőségét. A tokfélék közé tartozó halfajta kihalásának fő okai között ugyanis előkelő helyen szerepelt a környezet károsodása, így most – legalábbis ebből a szempontból – minden korábbinál nagyobb esély van a sikerre. A viza mellett a kipusztulófélben lévő kecsegeállomány feltámasztását is megkísérlik a halászok, már csak azért is, mert az Egyesült Nemzetek Szervezete az idei esztendőt a biológiai sokféleség évének nyilvánította. Ez a program pedig kiváló példa lehet arra, hogy az egyes országhatárokon átnyúló összefogással miként lehet megőrizni a Föld biológiai sokféleségét.

Azt viszont, hogy a mostani vállalkozást végül siker koronázza-e, csak hosszú évek múltán tudhatjuk meg. Merthogy a most visszatelepített, és lakóhelyükre, a Fekete-tenger felé útnak induló vizaivadékok csak egy bő évtized elteltével kerülnek ivarérett korba, vagyis először ekkor vándorolhatnak felfelé a Dunán, hogy megérkezzenek édesvízi ívási területükre, többek között a Kárpát-medencébe. Mindenesetre máris biztató jelnek tekinthető, hogy tavaly november 15-én a Belgrádi Egyetem Biológiai Tanszéke jelezte: a Duna Vaskapu I. tározóban Tekija településnél a halászok vizát fogtak – méghozzá nem is akármilyet. Egyet azon megjelölt száz példány közül, amelyeket a telepítés kezdeményezői Ercsinél engedtek a Dunába 12 nappal korábban. A halat, mely e közel két hét alatt több mint 650 kilométert tett meg, az obligát fényképezkedés és adatainak feljegyzése után visszahelyezték a Dunába, hogy folytathassa útját.

Az persze nem annyira meglepő, hogy a viza Magyarországról le tud úszni a Vaskapuig. A kezdeményezés igazi próbája az lesz, hogy, ha majd eljön az ideje, a Fekete-tengertől visszafelé is meg tudja-e tenni ugyanezt az utat, illetve talál-e majd magának alkalmas ívási területet. A dunai vizaállomány kihalásának oka ugyanis az évszázadokon át tartó túlzott halászat mellett az volt, hogy egyre-másra épültek a Dunára a teljes mederszelvényt lezáró duzzasztóművek, amelyek megakadályozták a halak felfelé vándorlását. A Duna felső folyásánál lévő 2772-es és a 863-as folyamkilométer (vagyis Vaskapu II.) között nem kevesebb, mint 55 duzzasztó jött létre. A tokfélék vándorlására pedig leginkább az 1970-ben, illetve 1984-ben megépített két Vaskapu bizonyult végzetesnek Szerbia és Románia határán. Ezzel ugyanis gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy a viza a Fekete-tengerből feljusson a Duna középső szakaszára.

A megoldás: hallépcső

Ez nem jelenti azt, hogy egyetlen példány sem tudta átverekedni magát a duzzasztóművön. A vaskapui vízlépcsők megépítése óta – 1972-ben és 1987-ben Ercsinél, illetve Paksnál – feljegyeztek egy-egy sikeres fogást, de ezt persze inkább csak a szabályt erősítő kivételnek lehet tekinteni. Az Európai Unióban zajló nagyszabású halmentő programhoz csatlakozva ezért lassan elérkezik az idő a Vaskapu átjárhatóságát megteremtő hallépcsők megépítésére. Ez a vállalkozás nem volna előzmény nélküli, hiszen korábban a Rajnán hasonló módon biztosították az ugyancsak visszatelepítendő lazac “szabad áramlását”, a Duna magyarországi szakaszán, a Szigetközben pedig 1998-ban építettek hallépcsőt.

De még ha a hal átúszik is a gáton, újabb nehezítő tényező, hogy az évszázadok alatt jelentős változáson estek át a tokfélék élőhelyei. A kiterjedt erdőirtás következtében a Duna-medence erdeinek kétharmada eltűnt, ez pedig nemkívánatos láncreakciót indított el. Ahogy fogyatkozott az erdős növényzet, úgy lett egyre gyorsabb a vízgyűjtőre hulló csapadék lefolyása; ez nagymértékben fokozta a talajeróziót, aminek köszönhetően mind szélsőségesebbé váltak az árhullámok is. Hatalmasra nőtt a folyó hordalékának mennyisége, minekutána a tokfélék kavicsos-köves aljzatú ívóterületei feliszaposodtak, és a halak egyre nehezebben találtak maguknak a szaporodáshoz megfelelő mederrészeket.

Ezért amikor a hazai szakemberek arról beszélnek, hogy a viza jelentősebb mértékű visszatelepítését – 20–30 ezer ivadékkal – már évi 20–30 millió forintból meg lehetne oldani, ezen az összegen csak a vállalkozás közvetlen költségeit kell érteni. A járulékos tételek ennek többszörösét tehetik ki, hiszen a teljes sikerhez fel kell kutatni a még létező viza- és kecsegepopuláció maradványait, a génállomány megőrzésére ivarsejtjeikből spermabankot kell létrehozni; az élőhelyeket védeni, rekonstruálni, a vízszennyezést mérsékelni kell a Duna középső és alsó medencéjében, és mindennek tetejébe orvosolni kellene a Fekete-tenger partvidékének vízminőségi problémáit – figyelmeztetnek szakemberek. Mindez azonban mit sem ér akkor, ha egyúttal nem szabályozzák szigorúan a – darabonként tízezer forint eszmei értékű – vizaállomány halászati hasznosítását.

Akár egy tonna

Ez utóbbi tényező hangsúlyozása nem véletlen, hiszen amennyire hozzájárult a kipusztuláshoz, úgy a visszatelepítés sikerét is nagymértékben veszélyeztetheti a túlzott halászat. Már a középkori Magyarországról fennmaradtak feljegyzések arról, hogy mennyire busásan megtérülő tevékenység volt a viza és a többi tokféle halászata. A rendkívül lassan, de aztán akár óriásira, átlagosan három-négy, de akár kilenc méter hosszúra, és 5–600 kilogramm súlyúra (sőt olykor egy tonnánál is nagyobbra) növő, akár száz évig is elélő uszonyosban a világ legnagyobb édesvízi halát tisztelhetjük. A megtermett példányokat a korábbi évszázadokban gyakran külföldre szállították értékesíteni, Bécsben pedig külön vizamészárszékek működtek, s onnan vitték tovább szekéren a halat Francia-, Lengyel- és Németországba.

A mértéktelen halászat következtében aztán a tokfélék egyre ritkábbak lettek, majd a XX. század végére – a kecsege kivételével – csaknem kipusztultak a Dunából. Míg a folyó romániai szakaszán az 1800-as évek végén az éves tokfogás még meghaladta az ezer tonnát, a XX. század végére a mennyiség mintegy tíz tonnára apadt. A magyarországi szakaszon is jelentősen visszaesett a számuk – ezzel együtt az ötvenes évekig ezek a fajok még elő-előfordultak a Duna és a Tisza vízrendszerében. Az idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy ősszel a téli szállást kereső halak a víz felszínén lassan úszkáltak, csak kelepcébe kellett csalni őket a vizafogó tanyákon.

A vizát azért sem nehéz halászni, mert mozgása amúgy is meglehetősen lomha. Évente két hullámban úsznak fel a Fekete-, Kaszpi-, illetve az Adriai-tengerből ívásra a folyók sekélyebb vizeire – egy részük ősszel, másik részük tavasszal indul az akár több száz kilométeres, ár elleni vándorútra, hogy az édesvíz fenekén egy-egy mélyedésben átvészeljék a telet. A szaporodásra aztán március és május körül kerül sor a folyók sóderes, köves aljzata fölött. A vizaszülők az ívás után visszatérnek a tengerbe, az ivadékok pedig a folyók deltavidékének félsós vizébe, majd néhány év után a nyílt tengerbe vándorolnak. Arról pedig, hogy ez így lesz-e a most telepített példányokkal is, legkorábban az ÜgyvédVilág 2020-as évfolyamának valamelyik számában fogunk tudni beszámolni.

Szőnyi Szilárd

 

Az arzénes baktérium új életformákra utal

Egy amerikai tóban olyan baktériumot találtak a NASA kutatói, amely foszfor helyett arzént is fel tud használni szerves molekuláinak, például DNS-ének felépítésénél. Ez azért különös, mert a biológusok eddig úgy gondolták, hogy a foszfor nélkülözhetetlen az élőlények szervezetében. Így a Földön ismert, az élethez alapvető fontosságúként ismert hat elem – a szén, a hidrogén, az oxigén, a kén, a nitrogén és a foszfor – mellé most felsorakozott az arzén is. A felismerés nyomán át kell értékelni az életről alkotott elképzeléseinket, hiszen a most felfedezett életforma “földi” ugyan, de nem a bolygónkon megszokott létforma. A felfedezés egyúttal jelzi, hogy szélesebb keretek között érdemes az életet vizsgálni. Ha például az idegen bolygókra küldött szondákba a NASA életjelenségek kimutatására alkalmas teszteket fejleszt, figyelembe kell venni többféle kémiájú élet lehetőségét is.

MTI

Csak évekkel később butulunk el, ha több nyelven beszélünk

Jelentős előnyökkel számolhat egy amerikai biológus szerint az, aki már gyermekkorától fogva legalább két nyelven beszél. Jared Diamond szerint ugyanis a kétnyelvű környezet gyorsabbá teszi a gyermekek gondolkodását. Ez nemcsak fiatalon, hanem idős korban is jól jöhet: négy-öt évvel később jelentkeznek memóriazavarok azoknál, akik egész életükben használják a gyermekkorban megszerzett nyelvtudást. A többnyelvű nevelésnek egy másik komoly előnye is van: ha szüleink már újszülöttkorunktól kezdve két külön nyelven beszélnek hozzánk, kisebb eséllyel leszünk Alzheimer-kórosak, mint az egynyelvű környezetben felnőtt társaink.

www.origo.hu

Tó lehetett a Szahara szívében

Műholdfelvételek elemzésekor bizonyítást nyert, hogy Egyiptomban, a Szahara közepén egykoron egy hatalmas tó terült el. A felvételek elemzése során kiderült, a Nílustól néhány száz kilométerrel nyugatra egykor egy óriási állóvíz volt – olvasható a Geology decemberi számában. A tó 250 ezer éve alakult ki, majd 170 ezer esztendővel később kiszáradt. A megaoázis pontos helyszínének és idejének birtokában a régészek rekonstruálhatják a homo sapiens vándorlását Kelet-Afrikából észak felé. A modern ember 200 ezer évvel ezelőtti megjelenése óta ugyanis a sivatagi szelek és a homok komoly felszínformáló erőnek bizonyultak. Más tanulmányok már korábban rámutattak, hogy ehhez hasonló megatavak léteztek 250 ezer éve Csád, Líbia és Szudán különböző pontjain is. A mostani kutatás célkeresztjében Egyiptom áll, ahol a kutatók már a nyolcvanas években halfosszíliákra bukkantak.

www.mult-kor.hu


Kapcsolódó cikkek

2023. január 27.

Egy asztalnál Bálint Andrással és Jordán Tamással

Mintha együtt ülnénk a Rózsavölgyi Szalon kávéházi asztalánál a két színészóriással, úgy telik el másfél óra, ahogy hallgatjuk őket a mindennapokról, a művészetről – az életről.

2023. január 25.

Mit tehetünk, ha kikerül rólunk egy nem kívánt kép a netre?

A gyakorlatban még mindig kevesen tudják, milyen következményekkel jár másokról fotót készíteni vagy megosztani azt az interneten. Általános vélemény, hogy a saját magunk által készített fotóval azt csinálunk, amit akarunk. Ez azonban nem is lehetne messzebb az igazságtól – mondja a szakértő, aki szerint a felnőtteket és a gyerekeket egyaránt edukálni szükséges a fényképekhez fűződő jogaikról és kötelességeikről.