A nagy Szent Péter-vita

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Régészeti szenzáció színhelye volt tavaly év végén a Vatikán. A pápai államban első ízben hozták nyilvánosságra azokat a csontokat, amelyeket a katolikus hagyomány Szent Péternek tulajdonít. A fél évszázada megtalált maradványok hitelessége fölött ugyanakkor sokáig ádáz csata dúlt a Szentszék meghatározó munkatársai és az ásatásokat vezető régésznő között.

„Újabb alapos és türelmes vizsgálatok történtek olyan eredménnyel, amit okos és megbízható szakemberek ítéletére támaszkodva pozitívnak tartunk. (…) Szent Péter ereklyéit is azonosították, mégpedig oly módon, amelyet meggyőzőnek gondolunk. (…) Ezzel a kutatásoknak, ellenőrzéseknek és vitáknak koránt sincs végük. A magunk részéről azonban kötelességünknek tartjuk, hogy a régészeti és természettudományos ismereteink jelen állásánál ezt a közleményt adjuk nektek és az egész egyháznak” – tette közzé szenzációs bejelentését 1968-ban XII. Piusz. A pápa ezzel egy akkor már hosszú évek óta húzódó, s igencsak elmérgesedett vitában foglalt állást a maga egyházfői tekintélyével – még akkor is, ha egyes kérdéseket továbbra is nyitva hagyott.

Kínos beismerés

Történt ugyanis, hogy 1939-ben XII. Piusz elrendelte: a római Szent Péter bazilika alatt folytassanak ásatásokat, abban a reményben, hogy megtalálják az apostol régóta keresett földi maradványait. A katolikus egyházban töreltenül élő hagyomány szerint ugyanis az első pápa a keresztényüldözések áldozataként Rómában szenvedett vértanúhalált, így sírja is itt kell hogy legyen, méghozzá a róla elnevezett templom alatt. A kutatást, mely 11 évig elhúzódott, egy német főpap, Ludwig Kaas vezette. Végül 1950-ben a pápa rádióbeszédben jelentette be az eredményt: a szakemberek ráleltek az apostolfejedelem sírjára.

Kisvártatva azonban az egyházfő kínos beismerésre kényszerült: arra, hogy nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a megtalált csontok Pétertől származnak. Néhány év múlva aztán feltűnt Margherita Guarducci régész – az első nő, akit a Vatikán archeológiai munkák közelébe engedett –, és módszeresen sorra megkérdőjelezte a kutatás valamennyi eredményének hitelességét. Mindebben kezére játszott, hogy megdöbbentő hanyagság és titokzatosság vette körül a korábbi ásatásokat. Kiderült például, hogy amikor a munkások kiürítettek egy földalatti üreget, Ludwig Kaas egész egyszerűen magához vette és egy dobozba elzárta az ott talált csontokat, anélkül, hogy tüzetes vizsgálat alá vetették volna őket.

Egy másik főpap, Antonio Ferrua pedig egy töredékes görög felirattal ellátott – s később perdöntőnek bizonyuló – vakoladarabot süllyesztett a reverendája rejtekébe. „Hogy miért tette ezt, soha nem derült ki. Talán egyedül akarta learatni a dicsőséget, esetleg az egész ügy kellemetlen volt a számára?” – írja Michael Hesemann magyarul Az első pápa – régészek Péter apostol nyomában című könyvében. A faldarab sokáig nála maradt, és csak 1952-ben, akkor beszélt róla egy jezsuita folyóiratnak adott interjújában, miután a vatikáni kutatás jelentéseit közzétették. Ezután a pápának külön fel kellett szólítania, hogy szolgáltassa vissza az értékes leletet.

A becses vakolatdarabról értesülve Margherita Guarducci azonnal szimatot kapott. A fennmaradt betűket összeolvasva ugyanis a görög „Péter itt van” szöveg jött ki, arra utalva, hogy a keresett csontok egykor az ominózus helyiségben lehettek. Egy segédmunkás pedig jószerivel véletlenül a régésznő tudtára adta, hogy korábban Ludwig Kaas – mert állítólag attól tartott, az archeológusok nem fogják megfelelően őrizni – eltette az ott talált maradványokat, és évekig egy zárt dobozban őrizte a Vatikánban. Miután a régésznő nagy nehezen kieszközölte, hogy megtekinthesse a leletet, sikerült meggyőznie VI. Pál pápát, hogy vessék tudományos vizsgálat alá a maradványokat. Ezek aztán kiderítették, hogy a csontok minden kétséget kizáróan egy, a hatvanas éveiben elhunyt robosztus alkatú férfitól származnak – vagyis egy olyan személytől, akire pontosan ráillik az apostol személyleírása. Guarducci emellett egy valamikori kápolna falán értékes, Kr. u. 150-be visszavezető feliratot talált, melynek szövege Jézus, Mára és Péter nevét is tartalmazza.

Személyeskedő vita

Minderre alapozva – Antonio Ferrua és más ellenlábas vatikáni szakértők legnagyobb bosszúságára – Guarducci 1968-ban elérte a pápánál, hogy mondja el a nevezetes rádióbeszédet, melyben bejelenti a csontok azonosítását. Ferrua azonban nem tudott belenyugodni vereségébe, és abba, hogy helyette egy nő arassa le a babérokat, ezért haláláig ádáz harcot vívott a régész ellen. Szakmai és személyeskedő vitájuk máig kellemetlen és fájó epizódja az egyház történetének. Nem hiába mondta 1972-ben Péter-Pál-napi beszédében VI. Pál az esetre utalva: „Olyan érzésünk támadt, mintha a sátán füstje bizonyos repedéseken át behatolt volna Isten templomába”.

Szent Péter sírja a Szent Péter-bazilika altemplomában. Forrás: Wikipédia

A helyzet végül annyira elmérgesedett, hogy ellenfelei elérték: Guarduccit ne engedjék be az ásatás helyszínére, sőt az egész területről kitiltották, és fokozatosan kegyvesztett lett a vatikáni hivataloknál is. „Az egész ügy nem erősítette a Vatikánba vetett bizalmat, hogy képes felszínre hozni saját történelmét – nem csoda, hogy a vatikáni útikönyvekben egy árva szó sem szerepel az egészről” ¬– fogalmazott a téma részleteit kötetében feltáró vatikáni szakértő, John Thavis.

Most viszont, a csontok napvilágra kerülése után fél évszázaddal, a Szentszék úgy döntött, tiszta vizet önt a pohárba, és – a még XVI. Benedek pápa által meghirdetett Hit évének lezárásaként – november végén közszemlére tette a csontokat. Ezzel ugyanakkor koránt sem zárult le a lelet hitelességéről folytatott vita, hiszen sokan, köztük egy sor régész, a mai napig nem hisznek a maradványok eredetiségében. Igaz, az egyház nem is állítja – soha nem is tette – teljes bizonyossággal, hogy a kétezer éves leletek Szent Pétertől származnak. Egy vatikáni főpap, Rino Fisichella a Szentszék L’Osservatore Romano című félhivatalos lapjában nemrég így írt erről: „Nem állt szándékunkban megnyitni bármiféle vitát. (…) A hit, Isten népe mindig is Péter apostolnak tulajdonította ezeket az ereklyéket, mi pedig ugyanilyen csodálattal tekintünk rájuk, és megadjuk nekik azt a tiszteletet, amelyet megérdemelnek” – mondta. Mint kifejtette, a csontok „jelképes értéke” – illetve „mélyebb teológiai értéke” – rendkívül lényeges, ezért, függetlenül attól, hogy mire jut a tudományos vizsgálat, a keresztények minden további nélkül odajárulhatnak Szent Péter sírjához imádkozni.

Fejjel lefelé

Az apostolok közül nem véletlenül övezi Pétert a legnagyobb kultusz. Jézus ebben a heves, robbanékony természetű férfiban (eredeti zsidó neve: Simon bar Ionanan) látta meg azt a „kősziklát”, amelyre egyházának jövőjét helyezheti. Pedig emberi gyengeségei nem feltétlenül predesztinálták erre a feladatra. Addig mindössze a saját családját „kormányozta”, és nem szerzett jártasságot egy nagy szervezet kiépítésében. Galileai halászként nem volt különösebben képzett, sőt, amint a Biblia szemléletesen tudósít róla, egy alkalommal annyira inába szállt a bátotsága, hogy még mesterét is megtagadta – mégjozzá háromszor egyás után.

Ennek ellenére olyan munkát végzett, hogy az egy mai szervezetfejlesztőnek is a dicséretére válna. Négy évtized alatt eljuttatta a keresztények evangéliumát az antik világ legnagyobb városaiba, hirdette az igét zsidóknak és pogányoknak egyaránt, és lerakta annak a római katolikus egyháznak az alapjait, amely mára zsidó szektából a földkereskség legméretesebb vallási közösségévé nőtte ki magát. Sőt még halála is Jézus sorsát idézi: a Római Birodalom keresztényüldözésének áldozataként szintén keresztre feszítették – csak éppen fejjel lefelé.
Szent Péter sírját egyébként a 2000. jubileumi évre szépen restaurálták, és nagy részét elérhetővé tették a nyilvánosság számára is. Előzetes bejelentkezés után így, 10-15 fős csoportokban immár évek óta bárki felkeresheti a sírt. Azt pedig, hogy a nevezetes kamra valójában kinek a csontjait rejtette kétezer éven keresztül, nem biztos, hogy valaha is minden kétséget kizáróan megtudjuk – a nagy régészeti vita egykori főszereplőitől biztosan nem, ugyanis ma már valamennyi érintett halott. Őket pedig, a mennyország kapujában Szent Péter elé járulva, bizonyára ez a kérdés érdekelte a legkevésbé.

---