A valóság ezzel szemben az…

Sajtóperekkel foglalkozó ügyvédek nap mint nap találkoznak az ítéletekben azokkal, a kívülállók számára szinte értelmezhetetlen indoklásokkal, hogy az egyik bíróság szerint mitől minősül tényállításnak ugyanaz a szövegrészlet, amelyről egy másik bíróság azt állapítja meg, hogy vélemény.

Az egyik internetes újság egy riportot írt arról, hogy egy budai önkormányzat miként próbálja kivéreztetni a lakókat egy értékes telken álló lerobbant társasházban. Az önkormányzat sajtó-helyreigazítási eljárást indított, az egyik sérelmezett szövegrész a következőképpen hangzott:

„A … önkormányzat lakásgazdálkodási ügyintézője, … Gábor legutóbbi látogatásakor az … tudósítójának jelenlétében súgta meg – saját fogalmazása szerint – „jóindulatúan” K.-éknak: ne vegyék fenyegetésnek, de a hivatal bármikor életveszélyessé nyilváníthatja a házat, és akkor a lakókat rendőr fogja távozásra bírni az önkormányzat által kijelölt szükséglakásokba.”

Az első fokon eljáró bíróság ítéletében megállapította, hogy „ azt a valós tényt, hogy …, a Budapest … kerületi Önkormányzat lakásgazdálkodási ügyintézője az…utca … szám alatti ingatlan egyik bérlőjét tájékoztatta arról, hogy a további állagromlás esetén az épület életveszélyessé nyilvánítható és akkor átmenetileg a bérlő kényszerelhelyezése is szóba kerülhet, abban a hamis színben tüntette fel az alperes, hogy akár az önkormányzat, akár a nevezett tisztviselője a bérlőket fenyegetné. A valóságban fenyegetés nem történt.”

A fenti kötelezést a másodfokú bíróság szerencsére helyre tette, a felperes által sem vitatott tényt, hogy az önkormányzati tisztségviselő valóban ezt „súgta” a lakóknak, fenyegetésnek minősítette.

Amíg polgári eljárások során találkozunk hasonló értelmezési bravúrokkal, addig leginkább csak bosszankodik az ember, bár súlyos kártérítéseket is megítélhetnek egy-egy ügy kapcsán, de ha büntetőeljárást indítanak egy cikk miatt, akkor már a cikk szerzőjének a bőrére, illetve „priuszára” megy ki a szövegértelmezési vita, ami azért sokkal súlyosabb következmény.

Az egyik napilap szabadabb szájú glosszaírója egy borászati cég egyes olcsó borairól a következőket írta:

„Nem csak az íz miatt, pedig az is elég volna, simán, egy kiadós zokogáshoz: savanyú, buta, eloxidált izék, rossz minőségű, mindenféle resztlikből összehordott alapanyag, szürkerothadás plusz egy kis szerencsi cukor, dohos hordók, hanem hogy itt tartunk még mindig, tizennyolc évvel a kommerszek után, magyarok százezrei isszák büszkén, sőt, áhítattal a szart;”

Az inkriminált szövegrész kriminalizálta a szerzőt, a borászati cég magánvádas eljárást indított rágalmazás és becsületsértés megállapítása végett.

Az igencsak rövid elsőfokú tárgyaláson – gyakorlatilag a bíró a védelmet és a vádlottat alig hagyta szóhoz jutni – érdekes indoklású marasztaló ítélet született.

Az ítélet szerint a vádlott bűnös a Btk. 179. § (1) bekezdésébe ütköző, és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő rágalmazás vétségében, ami miatt a bíróság egy év próbára bocsátotta.

Az eljáró bíró az ítéletet a következőkkel indokolta:

„A vádlott úgy az újságcikkben, mint az internetes portálon olyan fajta kritikát írt a … borok vonatkozásában – és nem egy konkrét borral kapcsolatban – hanem általánosságban írta, hogy az ezer forint alatti termékekről a fentiekben felsoroltakat. Ez mindenképpen olyan, amely az újságírói szabadságot, és a kritika szintjét jóval meghaladja, és alkalmas arra, hogy a nagy nyilvánosság előtt a rágalmazás vétségét megvalósítsa.”

Az ítélet ellen természetesen a vádlott fellebbezést nyújtott be, elsődlegesen arra alapozva, hogy a felderített tényállás nem bűncselekmény, és az ítélet indoklása is hagy némi kívánnivalót maga után. A fent idézet bekezdés a védelem szerint:

„értelmezhetetlen, nem felel meg a magyar mondatszerkesztés szabályainak. Az ítélet leírja, hogy a vádlott „olyan fajta kritikát” írt, majd nem folytatja, hogy a leírt kritika „milyen fajta”. Vélhetően az I. fokú bíróság arra gondolt, hogy olyan fajta kritikát írt a vádlott, amely alkalmas a …Kereskedőház (vagy a … borok?) jó hírének csorbítására. Mert ha a bekezdést önmagában értelmezzük, az azt jelenti, hogy a …. borokról kritikát írni eleve meghaladja az újságírói szabadságot, vagyis tabu.”

A másodfokú bíróság nem látta büntetőjogilag értékelhetőnek a cikknek a bor rossz minőségére utaló egyéb megállapításait (savanyú, buta, eloxidált, rossz minőségű, mindenféle resztlikből összehordott izék, szürkerothadás plusz egy kis szerencsi cukor, dohos hordók), szerinte ezek a kitételek nem lépik túl a véleménynyilvánítási szabadság határát. Ellenben akkor, amikor a vádlott mindezeket összefoglalóan a termékről azt állítja, hogy „szar”, már nem helyénvaló, ezért a vádlott azon magatartását minősítette nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértés vétségének, hogy a … Kereskedőház olcsó borait a „szar” jelzővel illette. A bíróság a kiszabott büntetést megrovásra „enyhítette”.

Az ítélet azon része tűnt – az eljárás egésze mellett – leginkább abszurdnak, amikor azt fejtegeti, hogy a „a véleménynyilvánításnak is vannak határai, nem mehet el a gyalázkodó jellegig, amikor már más személy emberi méltóságának és társadalmi megbecsülésének sérelmével jár”.

Vagyis a fenti indoklás úgy is értelmezhető, a vádlott azért bűnös, mert megsértette a borok ízének emberi méltóságát és társadalmi megbecsülését.

A másodfokú ítélet ellen a vádlott védőjén keresztül felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfelsőbb Bíróságra.

A védő álláspontja szerint a „szar” a rossz szinonímájaként a verbális kommunikációban általánosan használt kifejezés, fokozottabb indulati érzelmek kifejezésére használatos, nem trágárkodásra, mocskolódásra. Az írott szövegben valóban ritkábban használatos, de ennek nincs büntetőjogi relevanciája, a törvény nem tesz különbséget írott és beszélt szöveg között.

Ezt szem előtt tartva, furcsán is hatna, ha elfogadva a másodfokú bíróság érvelését, valakit büntetőjogilag felelősségre lehetne vonni, mert sátoros ünnepen bort kóstolván, azt „ez szar” minősítéssel illet.

Nyilván más lenne a helyzet, ha a vádlott a sértettet illette volna a „szar”, „szarházi” minősítéssel, de – mint ez a szövegkörnyezetből egyértelműen kiviláglik – a termékre (borra) irányul, így az semmiképpen sem tekinthető a sértettre irányuló mocskolódásnak. A vádlottnak a borra irányuló, meglehetősen lesújtó jelzőit a másodfokú bíróság a véleménynyilvánítási szabadság határán belül értékelte, holott ezek borász körökben bizony az ominózus „szar” jelzővel egyenértékűek, különösen adott esetben, tokaji borról lévén szó.

Továbbá fogalmilag kizárt, hogy a bornak, mint a jelen ügyben minősített terméknek a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó (emberi) méltósága, becsülete lenne.

Mindettől függetlenül, az első két ítélet valószínűsítette, milyen döntést hoz a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága. A vádlott bűnös maradt.

A bíróság szóbeli indoklásában mind az első, mind a másodfokú ítéletet hatályában fenntartotta, ugyanis a „szar” kifejezés használata túlment az Alkotmány által biztosított szabad véleménynyilvánítás határán.

Innentől kezdve Strasbourgban fognak vitatkozni a „szar” jelző jelentésének mibenlétén.

Azon felül, hogy a fenti büntetőügy jól tükrözi, mi vár arra, akit az igazságszolgáltatás fogaskereke egyszer elkapott, más szempontból is túlmutat önmagán. Gyakorlatilag minden sajtómunkás felett lebeg egy pallos, aki a „szar”, a „gazember”, „levelibéka” és egyéb hétköznapinak tűnő, gyerekek által is használt jelzőket merészel papírra vetni, legyen az akár kritika, glossza, vagy véleménycikk.

Dr. Bodolai László