„A zene és a jog nem zárják ki egymást”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Nemcsak egy álmot lehet teljesíteni – mondja Völgyesi Gabi, akivel félórányi beszélgetés is elég ahhoz, hogy kiderüljön: nem az aktuális magyar celeblista egyik lehulló csillagáról van szó. Pedig a Unique énekesnője a médiavilág fiatalon ismertté vált alakjaként akár ebbe a sorba is tartozhatna. De nem. Folyamatosan érő, színes egyéniség, aki szerint a színpadon csak az ének szépsége számít, a tárgyalóteremben pedig a felkészült, kemény érvelés. Az ügyvédi szakvizsgájára készülő Völgyesi Gabriella szerint a zene színessége összeegyeztethető a talárfeketével. Amint mondja, nincs benne kettős én, ő így teljes ember. Csak a bulvárvilágot szeretné kerülni, ami persze nem mindig megy, de a rosszindulatú, alaptalan híresztelések ellen saját hitele miatt is fel kell lépnie. Az interjú tegeződve íródott – ahogy készült, egy könnyeden komoly beszélgetéssel.

Völgyesi Gabriella
1977. január 23-án Budapesten született, a vízöntők jegyében. Muzikalitását szüleitől örökölte, édesapja zenekarának fellépései alkalmával már egész fiatalon énekelt. Hét évig tanult zongorázni. Középiskolai tanulmányait, a Táncsics Mihály Gimnáziumban folytatta. Ez idő tájt nyert felvételt a Tini Tanodába, ahol éneket, színpadi mozgást, szteppet, pantomimot, színjátszást tanult. A tanodában lehetősége nyílt megmutatni tehetségét a Vidám Színpad Tini Show-jában. 1992-ben rendezték meg a Tini Sztár Kerestetik című országos méretű tehetségkutató versenyt, amelyet szólóének kategóriában megnyert. Az első zenekarához is e verseny középdöntőin keresztül vezetett az útja. A Kada Boys-ban (amelynek – a megtévesztő elnevezéssel szemben – két lány és három fiú volt a tagja) énekelt és szintetizátoron játszott. Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem (ELTE) Állam- és Jogtudományi Karon 2006 februárjában szerzett diplomát. 1997-ben ismerkedett meg Ferbár Zsolttal és Kovacsics Ádámmal (akivel azóta is egy párt alkotnak), ebből az ismeretségből, közös elképzeléseikből, álmaikból állt össze végső soron az, amit ma a UNIQUE együttes fémjelez. Szabadidejében szívesen olvas, rajzol, utazik, moziba jár, bár manapság leginkább angol nyelven nézi az amerikai tévésorozatokat. Lemezei: Úttalan utakon (2001); Mozaik (2003); Mozaik Nagykoncert (2005); Másvilág (2006); Best of Unique (2008). Filmjei: Tüskevár.

Nem vagy egy szokványos egyéniség, ne is kezdjük szokványos kérdéssel. A közepébe vágva: komolyan vesznek az „öreg rókák” a tárgyalóteremben egy olyan ügyvédjelöltet, aki hétvégén popénekesnő? Aki – mai szóhasználattal élve – szerintük előbb lett celeb, most pedig talárt ölt, s a tárgyalóteremben akarja felvenni a kesztyűt az egész életükben a pályán szocializálódott, dörzsölt kollégákkal. Nem félsz attól, hogy a többi ügyvéd esetleg nem vesz komolyan?

Egyáltalán nem. A tárgyalóteremben mindenkinek megvan a szerepe és a feladata. A bírónak éppúgy, mint nekünk ügyvédeknek, ügyvédjelölteknek. De hadd mondjak el egy elsőre mókásnak tűnő, de azért mégis különös vagy inkább szomorú történetet. Jellemzi azt a kettőséget, ahogy sokan viszonyulnak hozzám. Egy polgári ügyben az alperest képviseltem, ahogy kell, az ellenérdekelt fél ügyvédjével szépen nekifeszültünk egymásnak a tárgyaláson. Nem kis vita volt, kemény érvelések innen is, onnan is. Aztán a tárgyalás végén odajött a felperes hölgy édesanyja, s kedvesen mosolyogva autogramot kért tőlem. De hogy a kérdésre is válaszoljak: kénytelenek tárgyalni velem. Kétségtelen, sokat kell még tanulnom, de védőként ügyvéd leszek és nem énekesnő. Ügyvéd, akinek az ügyfele érdekeit kell képviselnie a legjobb tudása szerint. A bíróságon senki nem nézheti levegőnek a másikat, mert azzal szerintem komoly szakmai hibát követne el. Ha az évtizedek óta a pályán lévő principálisom, Kléber István megbízik a felkészültségemben, s jelöltként – az ügy szakmai megvitatása után – maga helyett elküld egy tárgyalásra, annak teljes jogú résztvevője vagyok. Persze a felelősség végső soron, általában az ügyvédé, de épp ezért kell a legjobb tudásom szerint végezni a dolgom, hiszen én egyben az ő ügyvédi irodáját is képviselem. A csatát tehát a tárgyalóteremben velem kell megvívni, azt senki sem kockáztathatja meg, hogy félvállról vegyen, azzal hibát követne el a saját ügyfelével szemben. Igaz, eddig nem is éreztem ilyenfajta hozzáállást egyetlen ügyvéd részéről sem. Mellesleg szeretek ügyvédkollégáktól a tárgyalóteremben tanulni, kérdezési technikákat ellesni. Egyébként sok hozzám hasonló példát lehetne említeni, van fogorvos, aki zongoraművész, vagy ott van Benkó Sándor, aki világhírű dixielandes, s évtizedeken át tanított a Műegyetemen.

A foghúzás fájdalma lehet, mint egy opera, a dixi talán a sinusgörbe ritmusában hullámzik, egy bohém művészhez viszont biztosan nehezebb hozzáképzelni a talár komolyságát…

Bármennyire is furcsa, nem érzem magam művésznek, ezért nincs is bennem semmi görcsölés. Furán hangozhat, de túl szögletes is vagyok ahhoz, hogy valódi művész legyek, nem jellemző rám a művészek szabadsága vagy szabadossága. Még talán igazi zenész sem vagyok, aki a fellépések közötti időszakokban napi három–öt órákat is képes gyakorolni. Erre képtelen vagyok, de nem is hiányzik. Engem a szép dallamok izgatnak, hogy szépen szóljon a hangom, s ez tessen a közönségnek. S persze a show is izgat, a látvány is fontos szerintem, de nem öncélúan. Legemlékezetesebb számomra ezek közül például a Petőfi Csarnokban és a Müpában tartott koncertjeink, ahol igazán komoly látványvilágot sikerült összehoznunk. A szó klasszikus értelmében tehát nem vagyok énekesnő, ha eljön a koncert napja, egy kicsit skálázok – de sokszor azt sem –, aztán este kimegyek a színpadra, és énekelek. Ez nekem ilyen egyszerű. Így viszont a napi munkára és a tanulásra is jut épp elég időm. Idén elkezdem a szakvizsgámra való felkészülést, remélem, egy–másfél év alatt sikerül letennem. Addig sem hagyom abba a zenélést, hétvégén koncert, hét közben tanulás és munka az irodában. Szeretem magam befogni, örömmel tölt el, ha sikerül kihozni magamból a maximumot. Jó ügyvéd szeretnék lenni, s ezért mindent meg is teszek. Mielőtt megkérdeznéd: az egyik nem megy a másik rovására. De szükségem van mindkét „énemre”, noha nem lakik bennem két ember, legalábbis azt hiszem. Nekem abból a világból csakis az éneklés kell, és kellett mindig is, azt viszont nagyon élvezem és szeretem. De ennyi elég is belőle. Idővel ráadásul komolyabbá is váltam, amihez a kor és a jogászság is hozzájárul. Megtanultam: mennyire fontos számomra a jogászság, egyre tudatosabb lettem, ami szintén a művészet ellen hat, de a kettő nem zárja ki egymást. Az is igaz, hogy bár visszafogottabb vagyok mindenütt, ugyanakkor a szó jó értelmében a mai napig renitens vagyok. Ha kell, ma is belemegyek olyan konfliktushelyzetekbe, amit mások kikerülnének, én viszont szeretem felvenni a kesztyűt, ha értelmes, s akár még éles vitára is van lehetőség. Ez zenészként is fontos, a hitelem megőrzése érdekében például idővel megtanultam nemet mondani. De ami még fontosabb talán: ügyvédként, az ügyfeleim érdekében is hasznosítani tudom majd, ha nem mindenben viselkedem konformistaként. És mindebbe belefér az a hitem is, hogy nem csak egy álmot lehet megvalósítani. Már egész kicsiként világsztár akartam lenni, híres énekes. Később sem gondoltam másképp, erre a barátnőim mosolyodtak el. Aztán az apu tanácsaival szembemenetelve sikerült bekerülnöm a jogi egyetemre, sőt, el is végeztem azt. Idén elkezdem a szakvizsgámat, a Unique-kal pedig az éneklésből sikerült megvalósítanom valamit. Valahogy minden jött magától, hittem, s ma is hiszek az álmaimban.

No igen, de az ember általában csak úgy, véletlenül nem találkozik össze az álmaival. Gondolom, a Unique-hoz sem az utcáról csöngettél be, pláne minden előképzettség nélkül, mondván: itt vagyok, vegyetek be, holnaptól veletek akarok fellépni.

Tényleg a véletlenen múlott. A fiúkkal egy helyen laktunk Zuglóban, a lakótelepen. Ugyanazokon az utcákon jártunk, éltünk nap mint nap. Látásból már jól ismertük egymást, amikor egyszer Zsolt (Ferbár Zsolt, a Unique szövegírója – a szerk.) leszólított az utcán. Nem csajozni akart, csak dumálni, kisírni magát, ha úgy adódott. Sokat beszélgettünk. Idővel aztán a baráti körébe is bevezetett, ott ismertem meg Ádámot (Kovacsics Ádám, a Unique zeneszerzője – a szerk.), de nem tett rám jó benyomást. Egyszerűen nem tetszett, nem bírtam, hogy a haveri összejöveteleken nem csinált semmit, nem közeledett felém sehogy, még csak beszélgetni, kommunikálni sem volt hajlandó. Később persze kiderült, nagyon is tudatos behálózás volt ez. Mert igenis, felkeltette az érdeklődésemet, noha sokáig épp az előbbiek miatt volt antipatikus. De bejött a taktikája: 12 éve vagyunk együtt. Nos, a fiúk akkoriban már aktívan együtt zenéltek, de a Unique-tól igencsak eltérő stílusban. Dallamos zene volt ugyan, de rendkívül depressziós és vontatott. Én rosszul voltam tőle, s ezt megmondtam a fiúknak is. Aztán odacsöppentem melléjük és elkezdtem énekelni. A Unique egy közös hangzásvilág, hármunk munkájának az eredménye.

Az ügyvédjelölt ezernyi oldalt, jogszabályhalmokat tanul órákon át, az énekesnő viszont csak úgy megszületett magától, mindenféle hangképzés nélkül?

Hidd el, tényleg nem a szokványos utat jártam be. Énekelni valójában sosem tanultam, de a zenéhez családi okok miatt gyermekkorom óta kötődöm: egyfelől hét évig zongoráztam, s jártam szolfézsra, de az igazi élményt és tanulást azok a közös zenélések, fellépések jelentették, melyeken együtt muzsikáltam az apuval. Ő a zenekaruk frontembere volt, énekelt és gitározott, én pedig már hatévesen ott álltam vele a müvházak színpadán, esküvőkön. Így a technikákat magamtól elsajátítottam. Egyébként a család más tagjai is muzikálisak, a húgom – amellett, hogy jelen pillanatban főállású anya – a Unique-ban vokalista, az öcsém pedig hangmérnök, annak idején pedig éveken át tagja volt a Magyar Rádió Gyermekkórusának. Én egyszer rugaszkodtam neki, s felkerestem egy énektanárnőt, a nagyszerű Sík Olgát. De sajnos a tanárok uniformizálnak, szerintem ezzel elveszik a hangból az egyediséget. Amikor a tanárnő meghallgatott, azt mondta: jó vagyok, de majd ő hangot csinál a hangomból. No, én ebből nem kértem.

Ebben a határozottság mellett van egy jó adag, de szerethető temperamentumosság. Ez hogyan fér össze az említett szögletességgel? A sokszor igencsak száraz joggal foglalkozó ügyvédnek sem kell ugyanis merevnek lennie, nem?

A szögletesség alatt nem a merevséget értettem, de nem is s a szűklátókörűséget. A határok alatt értettem a kocka fogalmát, azaz legyenek világosak, egyértelműek. Én egy nagyon is nyitott ember vagyok, de azt is megtanultam, nincs idő arra, hogy tartalom nélküli kapcsolatokat, viszonyokat tartsak fenn.

Gondolom, ez a fajta szögletes határvonal az ügyvédi pályádon még inkább fontos lesz. Az irodában hogyan osztjátok el a munkát? Egyáltalán, később szeretnél önálló irodát, vagy mint a zenében, ügyvédként is csapatban dolgozol majd?

Kléber István ragyogó szakember, akivel világos elvek alapján lehet dolgozni. Az irodájában összesen hárman dolgozunk, ketten vagyunk jelöltek. Sok mindennel foglalkozunk, így polgári és büntetőügyekkel, közigazgatási és szabálysértési joggal. Hozzám egyelőre a büntetőjog áll közelebb, de természetesen a többit is viszem, ha kell. A lényeg, hogy például egy polgári ügyben legyen időm ahhoz, hogy felkészülve tudjak kidolgozni egy kereseti kérelmet. István dicsérni is tud, s ez jó dolog, ugyanis az életben többnyire a pozitív visszacsatolásból jut kevesebb az embereknek. Hogy úgy mondjam, a jog világában ő a közönségem. Azt hiszem, Istvánhoz hasonlóan én is inkább a csapatjátékban hiszek, egyelőre biztosan nem tervezem az önállósodást. Ha együtt dolgozunk, abban vannak ugyan konfliktushelyzetek, de azok is előrevisznek egy-egy ügyet, tanulni lehet belőle. Természetesen mindig az István osztja le a feladatokat, hiszen a felelősség nagy részben az övé. De hol kisebb, hol nagyobb feladatokat kapok, az ügyeket pedig sokszor közösen kielemezzük. Abban is biztos vagyok, hogy nem leszek pályaelhagyó, azaz nem azért végeztem el e jogot, hogy továbbálljak egy diplomával a zsebemben. Első generációs jogász vagyok a családban, apu – a magyar s a töri érettségi ötöseim ellenére – a rossz átlagom miatt lebeszélt a jogról. Nem lett igaza, a 450 nulladik évfolyamos közül az első nyolcvan került be az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karára. Közülük én a kilencedik legjobb tanulmányi eredménnyel.

Nehezen ment a tanulás, például a rettegett római jogon nem véreztél el?

Nem, képzeld, négyesre vizsgáztam belőle. Azt hiszem, könnyen és jól tanultam, az első két évben négy egész fölött volt az átlagom, ami leromlott valamelyest, amikor harmadévben jött a Unique. De ez is csak azért, mert ami nem érdekelt – például a statisztika – azzal már kevésbé foglalkoztam. Persze volt olyan tanárom is, aki a vizsgán csak a hajamat nézte (akkor épp háromszínű volt), s kipenderített vagy rossz jegyet adott. Idén februárban letelt a hároméves jelöltség, így most nekidurálom magam a szakvizsgának. Az is inspirál, hogy a főnököm jó fej, januárban együtt voltunk Peruban, ő is és én is a párommal, s velünk volt apu testvére, akinek a férje egy perui indián. Ő kalauzolt végig minket a legcsodálatosabb és titokzatosabb helyeken. Hihetetlenül feltöltődtem, most nagyon lelkes vagyok, hajt a tudásszomj. Amúgy is imádok utazni, felfedezni, ha tehetném, egy évben kétszer-háromszor is elmennék egy-egy hónapra.

Milyen a viszonyod a médiával, különösen, hogy te is voltál egy ideig műsorvezető az ATV-n?

Magamról is szeretném lefejteni a bulvárleplet, amit rám húznak sokszor, de nehéz. Leginkább az alaptalan, rosszindulatú megjegyzések, beszólások, cikkek fájnak, s nem csak mint jogásznak, de főként embernek és zenésznek is fel kell lépnem ellene, hiszen az rajtam keresztül a zenekar hitelét rontják. Ez nem könnyű, de kényszerű küzdelem. Nehezen értik meg, hogy nem vagyok egy különc ember. Több minden érdekel, több mindent csinálok ugyanolyan odaadással, szívvel és tudással, én így vagyok teljes ember. A popzenei kirándulás csak az éneklésről szól, arról az örömről, hogy elkeltek a jegyek, majd a koncerten szépen szólt a zene és a hangom, a közönség láthatóan és hallhatóan jól érezte magát. Az ATV-hez hívtak annak idején, de két év után vége szakadt. Sajnos az a műsor is a bulvárba hajlott, ami persze nem baj, de nekem más volt az elképzelésem. Az adásba ment műsorok többnyire a meghívott vendég magánéletéről szóltak, miközben én szerettem volna az illető emberi arcát megmutatni, ha tetszik, egy filozofikusabb, mélyebb beszélgetést folytatni. Sajnos, ezeket a kérdéseimet rendre kivágták. Az persze furcsa hozadéka volt a műsornak, hogy utána idős nénik szólítottak meg az utcán, mások, mint akik például a koncertekre járnak, s autogramot kérnek.

Zenészként azért érzékeny ember is lehetsz, egy-egy rossz bírói döntés sérti-e az igazságérzeted?

Erről nekem még nehéz véleményt mondani, az István szokta mondani, hogy a bírák sok esetben túlterheltek és alulmotiváltak, így sokszor nem történik más, mint az ítélet indoklásába egy az egyben átemelik az ügyészi vádirat tényállási részét. Egy jogász persze mindent meg tud indokolni, s mindennek az ellenkezőjét is. Tudomásul kell venni, hogy a jog fekete-fehérrel operál, miközben az élet egy hatalmas szürke tartomány. Ezt pedig nem fejezheti ki egyetlen bírósági döntés sem, tehát attól nem feltétlenül kell lelki megnyugvásra számítani. Arra való a templom csendje. Talán ezt az ambivalenciát jelentheti, hogy jogot és nem igazságot szolgáltatnak Magyarországon.

Ennyi minden mellett mire jut időd, amit pihenésnek nevezel? Egyáltalán, a pároddal tervezitek-e már a családot vagy az még távolabb van ennyi teendő mellett?

Nagyon szeretek olvasni, bár mostanában Ádámmal inkább tévésorozatokat nézünk, angolul. Amellett, hogy a helyszínelők szórakoztatnak, gyakorolni és finomítani tudom a nyelvtudásomat. Mivel egy óbudai kis lakásban lakunk, még állatkánk sincs, úgyhogy nemcsak a sok munka, de a lakás miatt sem tudunk egyelőre családot tervezni. Persze, ahogy a költözés, úgy a gyerekvállalás is sokszor szóba került már. Egyelőre ott van nekem a húgom egy éves és öt hónapos kisfia, Huba, akit imádok. Azt hiszem, a szakvizsga után fogjuk komolyan megfontolni a gyerekvállalást. Ugyan mi hárman vagyunk testvérek, de én két babát szeretnék. Az időm és az energiám miatt szerintem többet nem szabad vállalni. És persze hiú is vagyok nem kis mértékben, úgyhogy több a sanszom így az alakom megőrzésére. Persze, nyilván nem ez az első szempont, a színpadon nem a derekam mérete, hanem csakis a zene számít.

Kálmán Attila

---