Álomhajó

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Farkas Judit édesapja nyomdokaiba lépve Magyarország egyetlen hajózástörténeti múzeumát igazgatja. Az áprilistól októberig nyitva tartó magánmúzeum egy zebegényi családi házban működik.

A múzeum egyes darabjai már Budapesten is láthatóak voltak, például Újpesten, a Bánki Donát szakközépiskolában és a Múzeumok éjszakáján is. Jelenleg pedig a Műszaki és Közlekedési Múzeumban, a Városligetben tekinthető meg május 1-jéig. A tárlat bemutatja a hazai hajógyártás múltját, jelenét és a készítők tervei szerint azt is, hogy milyen lehetne a jövője, ha gondos kezek alakítanák. 2010-ben 175 éves volt a magyar hajógyártás, ezért a kiállítás címe: A magyar hajóépítés 175 éve – avagy volt egyszer 72 hajógyár.

A kertben horgonyok, gépek és egyéb felszerelések sorakoznak, belül pedig makettek tucatjai. – Édesapám évtizedeken át hajóskapitányként szolgált. E mellett mintegy ötven hajómodellt készített, történelmi vitorlásoktól kezdve, középkori hajókon át egy óriási fregatt hajóig, amit negyven hónapon keresztül készített, napi tíz–tizenkét óra munkával. Minden alkatrészét saját kezűleg faragta fából. Gyerekkorunkban úgy mesélt az élményeiről, hogy a történetek főszereplői mi voltunk, a bátyám és én. Nagyon megfogott az a világ, jobban, mint a fiú testvéremet.

Farkas Vince hajóskapitány behajózta majdnem az egész világot, kapitányként is ment nyugdíjba, de a faragás és a kézművesség is életének fontos része volt. Sok hajómodellt, hajóorr-figurát, indián totemoszlopot készített, valamint hajózási emléket gyűjtögetett, s ezekből nyílt meg 26 évvel ezelőtt az első hajózási magánmúzeum. Így nem meglepő, hogy Juditnak szívügye a modellezés és a hajózás is, a történelmi vitorlások a kedvencei. – Hajóskapitány is szerettem volna lenni, de abban az időben lányok nem foglalkozhattak még ilyesmivel – meséli a divattervezőnek tanult energikus asszony. – Szeretném a gyerekekkel is megismertetni ezt a világot. Be kell mutatni nekik, hogy tudják: Magyarország hajózási nagyhatalom volt és ennek számos kincsét a múzeumunkban megtekinthetik. Iskolás csoportok is érkeznek hozzánk, s még a legrosszabb gyerekek is ámulva járkálnak a sokrétű gyűjtemény között, leköti őket a számos csodaszép hajómodell. Kirándulók térnek be gyakran, de vannak visszajáró vendégeink is. Minden korosztálynak külön tárlatvezetést tartunk: a legkisebb gyerekeknek meseszerűen adjuk elő a hajózás történetét, miközben látják is a modelleket, a navigációs eszközöket, s egyéb hajózási felszereléseket, de még a természeti népek kultúrájába is bepillanthatnak, hiszen a magyarok a világ tengerein hajózva ilyenekkel is találkoztak. Mára annyi, más gyűjtőktől is beszerzett kincsünk van, hogy kinőttük a zebegényi házat. Szeretném a múzeumot Verőcére, egy nagyobb helyre költöztetni. A pályáztatás éppen most zajlik, ha megnyerjük, jövő nyáron már az új helyen várjuk az érdeklődőket, ahol egy külön részt szentelnénk a gyerekek első munkáinak: próbálják ki, milyen a modellkészítés. Értelmes és hasznos időtöltés, ami fejleszti a kézügyességet is. Zebegényben áprilistól októberig várjuk az érdeklődőket, de ha sikerülne az átköltözés, ott télen-nyáron nyitva lehetne a múzeum.

A legrégebbi magyar hadihajó 1871-ben épült, tavaly augusztus 20-ára újították fel civil összefogással. Azóta is csodájára járnak a látogatók. – Apukám a természeti népek kultúrájából is gyűjtögetett emlékeket, indián földön is járt. De tengeri élőlényeket és egyéb hajózással kapcsolatos ereklyéket is hazahozott. Az összes hajózással kapcsolatos egyesülettel, hagyományőrzőkkel, a modellező klubbal együttműködünk, magángyűjtőkkel is tartom a kapcsolatot. Látom, ma már mennyivel korszerűbb eszközökkel dolgoznak a modellezők, mint anno az apukám.

Farkas Judit nagy bánata, hogy mára semmi sem maradt a magyar hajózásból. – Sem folyami, sem tengeri hajózásunk nincs, eladták, egy-két magáncég működik ugyan, de alig tudnak megélni. És sajnos a Duna-stratégiában sincs szó a magyar hajózás visszaállításáról. Édesapámtól egy értékadó mintát kaptam, ami kötelez engem. Óriási küzdőképessége és kitartása volt. 2000-ben vettem át tőle a múzeum vezetését, akkor ő már csak az emlékirataival foglalkozott, de sajnos nem ért a végére, négy éve meghalt. Elhatároztam, hogy én fogom majd befejezni az új múzeum felépítése után.

Krausz Viktória

---