Az orvosnak mindent dokumentálnia kell

Dr. Martini Jenő
Szülész-nőgyógyász és egészségügyi szervezési szakorvos. 1991-től egyéni ügyvéd, majd 1996-tól a Martini Ügyvédi Iroda tagja és irodavezetője. Emellett eredeti szakképesítéseiben folyamatosan tovább képezve magát, a vonatkozó jogszabályi keretek között szülész-nőgyógyász szakvéleményeket ad, és a Konszenzus Egészségügyi-Jogi Interdiszciplináris Társaság elnökeként egészségügyi szervezési, jogalkotási és jogalkalmazási témákkal foglalkozik. Megbízói között megtalálhatók szakmai kamarák, országos hatáskörű szervek, biztosító társaság, egészségügyi intézmények, multinacionális gyógyszergyár. Rendszeresen publikál, 1995-től folyamatosan és rendszeresen különböző kongresszusokon és rendezvényeken, egyetemeken meghívott előadó.

Mit tudna mondani a műhibaperek számának alakulásáról? Egyre több ilyen perről lehet hallani a sajtóban.

Első körben elmondanám, hogy az ún. „orvosi műhibás” kártérítési ügyek száma, és különösen összegszerűsége 1990 előtt elhanyagolható volt. Csak a vonatkozó jogi szakirodalom utalt rájuk. 1991-től egy budapesti ügyvédi iroda szakosodott felperesi oldalon ezen kárigényekre, emellett saját orvosszakértői céget is alapított. Ez szükségszerűen létrehozta az alperesi, és felelősségbiztosítói jogi képviseletre történő specializálódást is. E két oldal viszonyát akkoriban, és sokáig elkülönülés, sőt éles szembenállás jellemezte.

Az ilyen perekre szakosodott ügyvédi irodák általában csak az egyik oldalt szokták képviselni?

Mára már szinte mindegyik e területre szakosodott ügyvédi iroda ellát mind felperesi, mind alperesi képviseletet, de ezek arányaiban ma is jelentős különbségek vannak közöttük, ami értelmezésbeli azonosságok mellett egyes kérdésekben bizonyos szemléleti eltéréssel járhat. Elgondolkodtató e körben viszont az, hogy az egészségügyi szolgáltatók jogi képviselete körében nem sikerült közös platformot kialakítani.

Melyik fél van kedvezőbb pozícióban az ilyen perek során? Nekem olyan érzésem van, hogy leginkább a személyhez fűződő jog megsértése miatti eljárásokra hasonlítanak ezek a perek.

A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának tanácselnöke, dr. Havasi Péter „Összefoglaló jelentés az orvosi műhibaperek gyakorlatáról” címmel tanulmányt tett közzé (Jogorvoslap IV, 2009.), mely szerint az országban jogerősen befejezett ügyek (2007-ben 120 db) fele került hozzájuk felülvizsgálatra. Azok eredménye nagyobb részben a felpereseknek lett kedvező. Szerepel benne, hogy országosan – a vagyoni kár és járadék mellett – a nem vagyoni kárként megítélt összegek felperesenként 200 ezer és 14 millió forint közé estek, melyet a kamatok növelhettek. (Más, meg nem erősített adatok szerint évente hozzávetőlegesen 200 új ügy indul, összesen egymilliárd forint körüli pertárgyértékre.) A perek átlagos időtartama általánosan 1–3 év, kivételesen az 5 évet is meghaladhatja.

Mi alapján állapítja meg a bíróság a kártérítési összegeket?

A nem vagyoni kártérítést a személyhez fűződő jog (élet, testi épség, egészség, házasságban-családban élés joga, tehát a testi vagy lelki életminőség hátrányos változása) megsértése alapozza meg. Sőt, már a gyógyulás, illetve az életben maradás reális esélyének csökkenése is kárként értékelendő! A felperesnek általában elegendő azt bizonyítania, hogy a károsodása az alperesi egészségügyi ellátással okozati összefüggésben következett be, mely utóbbi körben elegendő a valószínűség magas fokának igazolása is. Leegyszerűsítve: orvosi ellátás kapcsán keletkezett kár = kártérítési felelősség vélelme, ami alól alperes csak akkor mentesül, ha azt bizonyítja, hogy tevésben vagy mulasztásban megnyilvánuló felróható magatartása (hiba, késedelem) nélkül sem lett volna reális esély a fentiekben vázolt felperesi károk elkerülésére.

Milyen okok játszanak még közre az ilyen arányú alperesi pervesztésben?

A tájékoztatás és a dokumentáció, valamint a beteg tájékozott beleegyezésének hiányosságai miatt is jó eséllyel pert veszthetnek az alperesek.

Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szerint „a beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körű tájékoztatásra”.

Könnyen belátható, hogy az itt felsoroltak, köztük a kockázatok teljes köréről történő tájékoztatás objektíve lehetetlen, csak a részletes lehetséges, mégpedig az orvostól elvárható ismeretek és legjobb tudása szerint a törvény 134. §-ában foglalt kikötések figyelembevételével. A szóbeli tájékoztatás nem helyettesíthető előre elkészített általános ismertető segédanyag átadásával, még akkor sem, ha az megfelel az Egészségügyi Tudományos Tanács TUKEB állásfoglalása (Népjóléti Közlöny 1994. évi 18. szám) ajánlásainak. Az csak segítséget jelenthet a tájékoztatásban.

Az állandó és egységes bírói gyakorlatot a tájékoztatás körében a Legfelsőbb Bíróság határozatai adják, melyekben kimondják a következőket:

Az egészségügyi szolgáltató kártérítési felelősséggel tartozik, ha a tárgyilagos, részletes, körültekintő és a valóságnak megfelelő tájékoztatást a betegnek nem adják meg. Annak a véletlenszerűen előforduló kockázatokra a bíróságok szerint sem kell kiterjednie, azonban azt, hogy mit kell annak tekinteni, mi a megfelelő tájékoztatás, a bíró ítéli meg. Általános az is, hogy a súlyos kockázatokra ki kell terjedni, még akkor is, ha annak százalékos gyakorisága kevés. Egységes a gyakorlat abban is, hogy betegnek a kórházba való felvétele során adott, a kivizsgálásba, kezelésbe és műtétbe beleegyező nyilatkozata önmagában nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a beteg a műtét előtti megfelelő tájékoztatást megkapta. Eleve pervesztességet jelent: „Aranyoskám, ez egy piti műtét, a jövő héten már a Balatonban lubickolhat!” Életmentő beavatkozásnál viszont a tájékoztatást a bíróság nem vizsgálja.

Tényként állapítható meg, hogy amennyiben egy kereset jogalapja az orvos szakmai eljárása, gondossági kötelme megszegése a szakértői vélemények alapján nem áll meg, hanem a kockázat körébe eső szövődményként értékeli, úgy felperes rögtön arra hivatkozik, hogy ha arról tájékoztatták volna, úgy a beavatkozáshoz hozzájárulását nem adta volna.

Az úgynevezett tájékozott beleegyezésre nézve a bizonyítás terhe azonban az alperesen van. Csak annak igazolásával mentesülhet ez alól, ha műtét nélkül is ugyanolyan, vagy súlyosabb lett volna a következmény.

Az orvosi-nővéri dokumentáció hiányosságai, de az ellentmondásai is, mindig, minden esetben az alperes terhére esnek, ugyanis ez esetben a rajta nyugvó bizonyítási tehernek, felróhatósága hiányának nem tud eleget tenni, és ez számára pervesztességgel jár. (Több tízmilliós forint teher, és adott esetekben életjáradék.) Vonatkozik ez a tájékoztatás és a tájékozott beleegyezés, valamint a műtét előtti hozzájárulás megfelelő dokumentációjára. Következnek ezek abból, hogy ugyan az okirati bizonyíték hiányát elvileg más bizonyítékkal (pl. tanú) pótolni lehet, azonban a bizonyítási teher itt az általános szabályhoz képest megfordul, az alperesre hárul, aki azt, hogy a beteget tájékoztatta, illetve azt, hogy egy műtétbe beleegyezett még csak tudja bizonyítani, de azt, hogy miről tájékoztatta, vagy tájékozottan az elvégzett műtétbe egyezett bele már nem, vagy csak igen nehezen. Ezért azt, hogy mit miért, vagy mit miért nem tett, mindig dokumentálni kell! Még azt is célszerű a beteggel aláiratni, ha megtagadja, hogy egy adott szűrő- vagy diagnosztikus vizsgálatra elmenjen. Nagy anyagi tehertől mentesülhetnek a kórházak ezzel!

Mi jellemző az egészségügyi ellátással kapcsolatos büntetőügyekre?

Ezek a büntetőügyek döntően a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés [Btk. 171. § (1) bek.], valamint annak minősített esetei (maradandó fogyatékosság, súlyos egészségromlás vagy halál következett be) miatt indulnak. Ezen eljárások körében sértetti képviseletet nem vállalok, csak védőügyvédként járok el. Statisztikai adatok nem állnak rendelkezésemre, de személyes tapasztalatom szerint a megindult eljárások nagyobb része nyomozati szakban bizonyíték, vagy bűncselekmény hiányában megszűnik. A bírói ítéletek többsége pedig „csak” veszélyeztetésben történő marasztalásról szól, ami pénzbüntetést, vagy maximum egy évig terjedő szabadságvesztést jelent. Az előbb említett súlyos következmények már 1 évtől 3 évig, ill. 5 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetnek. Végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását nem tapasztaltam. Mellékbüntetésként foglalkozástól történő eltiltás is lehetséges. A büntetőügyben hozott ítélet nem köti a polgári bíróságot. Felmentő ítélet esetén a kártérítési felelősség még megállhat, viszont marasztalásnál a kártérítési felelősség jogalapja mindig meg is áll. Vannak olyan esetek, melyben a kárigényt peren kívüli egyezséggel rendezik, a sértett mégis büntetőfeljelentést tesz, és évekig személyesen vesz részt az eljárásban. Az is előfordul, hogy a sértett a büntetőeljárással csak ingyen kíván szakvéleményhez jutni.

dr. Bodolai László