Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Kell-e művelni a magyar nyelvet, avagy minden ilyen erőfeszítés közveszélyes sarlatánság? Egyenrangú-e a suksükölés és a legfülsiketítőbb nyelvi szörnyszülöttek használata a míves beszéddel? Meg kell-e akadályozni, hogy – már elnézést – a jogi bikkfanyelv beszüremkedjék a köznapokba? Ez a régi vita lángolt fel újra, amikor kiderült: a kormány áprilistól létrehozza a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet.
„Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, – például nyelvi kérdésekbe sem. – Te elborzadsz, és téged el iszony fog, – ha meghallasz mondjuk egy deviszontot, – és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, – nem érzed az izét” – kezdi Varró Dániel Nyelvművelés című versét. A folytatás is hasonlóan kedélyes: „Mindezt belátom készségesen, – de azt mégis ellenérzéssel lesem, – ahogyan te a nép – töltelék-, – kötő- és csúnyaszó – halmozó – rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet, – és ebben vitatkoznom kell veled, – mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog.”
A költő verséből kiollózott fenti részletek is jelzik, hogy a nyelvművelés/nyelvőrzés ügye napjainkban is megosztó kérdés, legyen szó nyelvészekről, írókról vagy hétköznapi emberekről. A több mint évszázados vita most ismét felélénkült, miután a kormány április 1-jével létrehozta a Magyar Nyelvstratégiai Intézetet. A szervezet feladata többek közt nyelvünk szerkezetének kutatása, s az így nyert eredmények alkalmazása a közoktatásban, a szaknyelvek fejlesztésének koordinálása, szakértői állásfoglalások készítése nyelvpolitikai kérdésekben a közigazgatás és a közmédia számára, az iskolai nyelvtankönyvek szakmai felügyelete, valamint a magyar nyelvi értékvesztéssel szemben irányelvek kidolgozása.
Javíthatatlan tökfilkók
Utóbbi kitétel – vagyis annak megállapítása, hogy a magyar nyelv vészesen kopik és satnyul, avagy ellenkezőleg: túlburjánzanak benne az idegen, nyakatekert elemek – időtlen idők óta vita tárgya. Jó példa erre a következő reformkori idézet, mellyel az egyik legelkötelezettebb modern kori nyelvvédő, a néhány éve elhunyt Benyhe János szokta felidézni, milyen régre is nyúlik vissza a jelenség: „Bátorkodom alázatos instanciával előterjeszteni, miszerint az értekezésben lévő fejbéli hüvelynek eltulajdoníthatatlan ősiségéhez visszavezettetni való jogomat fenntartani igyekezem.”
A nyelvvédők előszeretettel utalnak Kazinczy Ferencék nyelvújító tevékenységére, vagy arra, hogy Kosztolányi Dezső életművének is fontos része volt a nyelvőrzés. Olyannyira, hogy a költő a Pesti Hírlapban, a Nyugatban és más újságokban több száz írásban állt ki nyelvünk értékeinek megőrzése mellett, és az idegen hatások ellen. „Az idegen szóknak szállást adhatunk, de aztán kivernek bennünket tulajdon házunkból. Nem maradnak veszteg. Ha befogadjuk őket, akkor hasonértékű magyar szókban előbb-utóbb fogalmi hasadás támad, jelentésük bővül vagy szűkül, fölöslegessé válnak, kirekednek a forgalomból” – írta például egyik cikkében.
Emellett harcot hirdetett a magyar termékek idegen nyelvű elnevezése ellen, és – „javíthatatlan tökfilkók”-nak nevezve – kárhoztatta azokat, akik úton-útfélen idegen szavakkal „ékeskednek”, sőt hangoztatják, hogy felesleges harcolni ellenük. Igencsak személetes, ahogy egy színikritika „magyarításán” keresztül mutatja be, mennyire nem szükségszerű az idegen szavak elburjánzása. „A repríz mindenkire a szenzáció erejével hatott. A kompetens kritikusok és a laikusok egyformán konstatálhatták, hogy a probléma, mely itt felmerül, ma is aktuális, s az illusztris író frappáns és artisztikus eszközeivel közel tudta hozni úgy a modern connaisseur-ök differenciálódott idegrendszeréhez, mint a publikum szélesebb rétegeihez. A hatást nem forszírozza. Nem mondja ki direkte, hogy mi az akció kvintesszenciája, csak szuggerálja. Az előadás százszázalékosan nívós. X. asszony kreálta a főszerepet, aki brillírozott. Maga az exteriőrje is pittoreszk. Ez a produkciója valahogy a szubtilis nüanszok és a gazdag sattírozás chef d’oeuvre-je. Technikája brilliáns, de mindig tartalmas, nem puszta rutin.”
Az eredeti szöveg ismertetése után közli a maga változatát: „A fölújítás mindenkire a meglepetés erejével hatott. Az illetékes bírálók s az avatatlanok egyaránt megállapíthatták, hogy az itt pedzett kérdés ma is időszerű. Ezt a jeles író megkapó, művészies eszközökkel tudta közel hozni mind a mai hozzáértők túlfinomult idegrendszeréhez, mind a közönség szélesebb rétegeihez. A hatást nem csigázza. Nem mondja ki közvetlenül, micsoda a cselekmény veleje, pusztán sugalmazza. Az előadás színvonala magas. X.-né játszotta a főszerepet: ragyogóan. Már megjelenése is festői. Alakítása a leheletszerű árnyalatok s dús színezés remeke. Készsége tündöklő, de mindig tartalmas, sohase merő gyakorlat.”
A suksükölés joga
Miközben napjainkban számos követője van Kosztolányinak, egyre markánsabban jelentkeznek azok a nyelvészek, akik szerint felesleges, hovatovább káros a nyelvvédelem. Egyik élharcosuk, Kálmán László 2005-ös Élet és Irodalom-beli cikkében hirdetett programot az általa sarlatánnak tartott, „áltudományos” tanokat hirdető kollégái ellen. A szerző szerint tévedés, hogy a nyelv hanyatlana, és létezne olyan kanonizált beszédmód, amely felette áll a többi, alantasnak tartott formáknak. „A nyelvvédők veszélyérzete egyszerűen abból fakad, hogy – mint mindenki – öregszenek, és kénytelenek tapasztalni, hogy a náluk fiatalabbak másképpen beszélnek, mert a nyelv és a nyelvhasználati szokások így szoktak változni” – írja. Kálmán úgy véli, nem lehet párhuzamként hivatkozni a XIX. századi nyelvújítókra, mert ők nem a terjedőben lévő „divatjelenségeket” próbálták megakadályozni a további terjedésben – az ugyanis reménytelen –, hanem fordítva, a maguk presztízsére támaszkodva új divatokat indítottak útjukra.
A nyelművelés állomásai – most épp a „megmondó” államon a sor?
A szintén nyelvművelés-ellenes Nádasdy Ádám egy alkalommal Benyhe Jánossal vitatkozva arról fejtette ki véleményét, hogy egy tanár mondhatja-e hibásnak azon vidéki fiatalember beszédét, aki így adja környezete tudtára gasztronómiai ízlését: „Mink nagyon szeressük a túrós csuszát”. Nádasdy szerint „a társadalmi előrejutáshoz szükség lesz arra, hogy megtanulja ugyanezt suksükölés nélkül. Azt azonban nem mondhatja, hogy helytelen vagy magyartalan. Senkinek sincs joga kizárni az anyanyelvi közösségből.” Benyhe kérdésére, hogy a tanárnak azért joga van-e szóvá tenni a suksükölést, azt felelte: „Joga nincs, csak kötelessége. Ugyanúgy, ahogy azt is: ha felmész a városba állásinterjúra, vegyél nyakkendőt. Ettől még nem kell mindig nyakkendőben járni.”
Aranytól Esterházyig
A két nézőpont képviselői között nem is az a legfőbb különbség, hogy szabad-e szóvá tenni a silány nyelvhasználatot, hanem az, hogy ezt ki és milyen minőségben teheti. A Kálmán Lászlóhoz és Nádasdyhoz hasonló szakemberek, alapvetően leíró nyelvésznek tekintve magukat, csak a nyelv megfigyelésére, elemzésére szorítkoznak, s nem tartják feladatuknak minőségi szempontokat figyelembe venni, pláne vészharangot kongatni. Ellenfeleik szemére pedig leginkább azt vetik, hogy ők is nyelvészként, a tudományosság nevében lépnek fel, holott ezt – szerintük – nem tehetnék, mert a normától eltérő nyelvhasználat sem hibás, az is szabályokat követ, csak éppen másféléket. Ahogy Nádasdy Ádám fogalmazott korábban „A nyelvhelyességi előírásokat azért kell betartani, mert így illik, így kívánja a kulturált viselkedési értelmezés. Dehogyis akarok ezen változtatni. (…) a helytelen alakok nem azért helytelenek, mert helytelenek, hanem mert helytelennek tartjuk őket.”
| Az új Ptk.: amit egy munkajogásznak tudnia kell – szakmai előadássorozat |
|---|
Az egyes előadásokra külön-külön is jelentkezhet! A teljes előadássorozat ára magában foglalja az áprilisban megjelenő új Kommentár a Munka törvénykönyvéhez című kiadványt. Helyszín: Best Western Hotel Hungária, 1074 Budapest Rákóczi út 90. Bővebb információk és a teljes előadássorozatra jelentkezés itt |
Figyelemre méltó egyébként, hogy a nyelvvédelem ellen fellépő szakemberek maguk általában a legválasztékosabb módon írnak és beszélnek, így a vita a legtöbbször megmarad elméleti síkon. Ettől még persze akár józan paraszti nyelvérzékkel is meg lehet állapítani egy nyakatekert mondatról, hogy semmi keresnivalója Kölcsey Ferenc és Arany János – vagy éppen Németh László és Esterházy Péter – nyelvében. Mert „a közbeszerzési rendszer olyan irányú átalakítása, amely hatékonyabbá, átláthatóbbá, szabályosabbá és költségtakarékosabbá teszi azt” helyett ugyan miért ne mondanók, hogy „a közbeszerzési rendszer hatékonyabbá, átláthatóbbá, szabályosabbá és költségtakarékossá tétele”?
Ami pedig az idegen szavakat illeti, tény, hogy nyelvünkben megannyi olyan szót használunk, amelyekre sokszor nehéz magyar megfelelőt találni, nem is beszélve a magyarnak gondolt, ám szláv vagy török jövevényszavakként a nyelvünkbe kerülő kifejezésekről. Mindazonáltal a magyaros fogalmazásra való törekvés nagyon is lehet kívánatos, s ha valaki kezdetben csak arra veszi rá magát, hogy „szituáció” helyett „helyzet”-et, „generáció” helyett pedig „nemzedék”-et mondjon, már tett valamit az ügy érdekében.
A cikk az Ügyvédvilág 2014 áprilisi számában jelent meg.
