Bűnös vagy ártatlan?

Dr. Dezső Antal
1964-ben született Budapesten. 1993-ban az ELTE Jogi Karán diplomázott. 1993–1995 között a Fővárosi Főügyészségen ügyészségi fogalmazó. 1995-től 1997-ig a Budapesti XI–XXII. Kerületi Ügyészségen ügyész.
1997 óta saját ügyvédi irodáját vezeti. Szakterülete a gazdasági büntetőjog, életellenes bűncselekmények, társasági jog, ingatlanjog. Kedvenc étterme a Duna Park Kávézó. Nős, 2 gyermek édesapja. Felesége szintén ügyvéd.

Korábban ügyészként dolgozott, ismeri a büntetőügyek világát. Szakmai kihívás Önnek büntetőjoggal foglalkozni vagy csupán közel áll a habitusához?

Az államigazgatásban és az ügyészségen dolgozván a büntetőjogba ástam bele magam, ehhez jobban értek, mint a többi jogághoz. Főként a gazdasági bűncselekmények állnak legközelebb a habitusomhoz, mert sokrétű, más jogágakra is kitekintő feladatot jelentenek.

A büntetőjogon belül is valamivel kvalifikáltabb réteg az, aki gazdasági bűncselekményekben érintett. Ilyen szempontból ez egyfajta automatikus szűrőként is működik az ügyfelek kapcsán. Igyekszem olyan ügyfeleket választani, akikkel együtt lehet működni és az üggyel kapcsolatos koncepciót közösen kitalálni, hogy a későbbiekben ne legyen közöttünk nézeteltérés. Alapelvem, hogyha nem tudunk együttműködni, akkor szét kell válni.

Nem lehet a védekezéssel kapcsolatban más a véleményem, mint az ügyfelemé.

Országszerte ismert ügyvéd, hiszen a móri mészárlás egyik fő gyanúsítottjának az ügyvédje. Milyennek látja ma a magyar igazságszolgáltatást?

Azt gondolom, hogy túlzottan nagy baj nincs. A bírák fiatalodnak, az idősebb bírók felveszik a ritmust a jogszabályi változásokkal, az élet adta változásokkal. Nyilván a bíróságon belül van egyfajta olyan belső hierarchia, egy olyan belső világ, amely minden közigazgatási és államigazgatási szervnél adott, miszerint az egyik fórum óhatatlanul védi a másikat, és ez a felülbírálatoknál néha kiütközik. De ha átlagban és összességében nézzük, ez nem lépi túl a bármely szomszédos országban tapasztalt mértéket.

Azon el lehet gondolkodni, hogy esetleg nem lett volna-e jobb az a rendszer, amit 1998-ban, az új büntetőeljárási törvény megalkotásakor gondoltak ki, mely szerint az eljárás egy kontradiktórius rendszerre épült volna: a keresztkérdéses rendszerben a vád bizonyította volna a vádat, a védő pedig azzal szemben a védelem álláspontját fejtette volna ki, ahol játékvezető szerepe lett volna a bírónak és ténylegesen a bírósági tárgyalásra helyeződött volna át a bizonyítás súlypontja.

Ennek megfelelően készítették elő a törvényt, de mire az hatályba lépett, addigra pont ebben a részében visszaállították az ún. inkvizitórius rendszert. Sokszor 3–4 év múlva kerül sor azoknak a vallomásoknak az ismertetésére, amik alapján majd eldöntik az ügyet, és gyakorlatilag mindig a nyomozás során jóval korábban tett vallomásokat fogadják el.

Mivel az idő elteltével az emlékezet is fakul, a nyomozati eljárásnak és precíz betartásának rendkívül nagy szerepe van.

Talán a móri ügynél is kevesebb lett volna a hiba, ha a nagy nyomás mellett – ami nyilvánvaló egy ilyen esetben – meghagyták volna azokat a természetes szűrőket, amik minden más kis ügyben megvannak: az ügy előadója – aki az egész ügyet teljes terjedelmében ismeri – döntse el az ügy fő irányát, és tegyen javaslatot erre a főnökének, aki ezt jóváhagyja. Ha ez így történt volna, jóval kisebb esélye lett volna a hibázásnak.

Én azt látom, hogy először magasabb szinten döntöttek a nyomozás fő csapásának irányairól, és utána azt hajtották végre az alsóbb szinten lévő előadók, holott fordítva kellett volna. Megítélésem szerint mind az ügyészségen, mind a nyomozó hatóságnál olyan magas szinten dőlt el a nyomozás iránya, ahol már teljes részletességgel nem ismerhették az iratokat, ami mindig magában hordja a hibák elkövetésének lehetőségét.

Ugyanez volt jellemző a bírósági eljárásra is. Miután a Fővárosi Bíróság elé került az ügy, azt hangoztatták, hogy egy új módszer szerint járnak el, mégpedig az eljáró tanács kapott 4-5 fogalmazót, akik segítettek az iratok feldolgozásában.

Ez a gyakorlatban visszás is lehet, mivel elsőként nem a döntést és a mérlegelést végző bíró ismerkedett meg teljes egészében az iratokkal, így az első benyomás a nyomozati iratoknál nem volt közvetlen.

A fogalmazók kijegyzetelték a hosszú jegyzőkönyveket, kigyűjtötték azokat a releváns tényeket az egyes jegyzőkönyvekből, amelyeket fontosnak gondoltak. Nyilván az ítélethozatalra az elsőfokú bíróság már mindent látott, minden irattal megismerkedett, de nem mindegy, hogy milyen benyomást szerzett először az ügyről.

Az első meggyőződés mindenkit óhatatlanul elindít egy irányba, és azt gondolom, hogy ez az egész bizonyítás menetére rányomhatja a bélyegét, legalábbis ebben az ügyben ez volt érzékelhető. A móri ügynek az a sajátossága, hogy a természetes, szokásos mechanizmusok nem úgy működtek, mint ahogy egy kisebb ügyben szoktak működni.

Ön 2009 márciusában egy budapesti könyvesboltban bemutatta a közönségnek Kaiser Ede „A móri ártatlan” című könyvét, hiszen védence tényleges életfogytig tartó szabadságvesztését tölti a legszigorúbb biztonsági intézkedések között. Valóban ártatlan Kaiser Ede?

Hogy valóban ártatlan-e Kaiser Ede az számomra, valamint a tárgyalást és a bizonyítást végigkövető szakemberek számára 90%-ban már az első fokú eljárásban kiderült.

A pech, hogy a másik 10%-ban voltak azok, akik a döntést hozták.

Az a kétely, amit a közhangulatban keltettek azok az újságírók, akik végigülték a tárgyalást, eloszlott, hiszen ott mindenkinek világossá vált, hogy valami nem stimmel az üggyel kapcsolatban. Azok a bizonyítékok, amelyekre hivatkoztam a perbeszédemben, és amelyek akkor már a rendelkezésre álltak, továbbá az azokból levonható következtetés – szemben azzal, amit végül is levont a bíróság – az „új ügyben” pontról pontra visszaköszönnek. Gyakorlatilag a közvetlen bizonyítékok hiánya, azok a „mentő” tanúvallomások, amiket nem lehetett megcáfolni, már önmagukban fel kellett volna, hogy vessék Kaiser Ede ártatlanságát.

A bíróság eléggé elnagyolta, sőt át is lépte ezt a részét a bizonyításnak, a nyomozó hatóság a sajtóban állandóan azt sejttette, hogy a bűncselekmény idejében a vádlottak telefonjai azért forgalmaztak Budapestről, mert azokat valakinek vagy valakiknek odaadták, de hogy kinek, mikor és miért, az még nem derült ki.

Bár a könyvet az ügyfelem írta, az ügyet ismerő jogászként azt gondolom, hogy a mű teljes mellszélességgel vállalható, hiszen olyan adatokat tartalmaz, amelyek tényadatokkal alátámasztottak és nem szubjektívek Kaiser Ede szemszögéből. Azért is van benne nagyon sok idézet az ítéletből, meg a különböző eljárási cselekmények során keletkezett iratokból, hogy vonalában végig lehessen követni, az ügy honnan indult és hová érkezett. E mellé pedig Kaiser Ede megírta a saját gondolatait, érzéseit, meg azt is, hogy ő milyen íven ment keresztül az elfogásától kezdődően az elmúlt 7 év alatt, és a személyisége milyen irányba fejlődött. A könyv bevételének egy részéből Kaiser Ede azt a kisfiút szeretné segíteni, akinek a szüleit megölték a móri bankfiókban.

Amikor a Kaiser-ügy kapcsán viszonylag ismertebb lett a nevem, igyekeztem az ilyen erőszakosabb jellegű ügyekbe nem belemenni. Arra törekedtem, hogy az eredeti praxisomat megtartsam, gyakorlatilag ezeket az ügyeket csak akkor vállalom el, ha olyan személy bíz meg vele, mint például Kaiser Ede, akivel azt gondolom, nagyon rendes és normális együttműködés alakult ki. Amit szívesen csinálok, az továbbra is a gazdasági jellegű büntetőügyek.

Amit az igazságszolgáltatás egészéről az interjú elején elmondtam, az nem mondható el a Kaiser-ügyről. Egészében véve jó a véleményem az igazságszolgáltatásról, a büntető igazságszolgáltatásról is, de ebbe a móri ügy nem tartozik bele. Ennek az eljárásnak sajnos még nincs vége, de rendkívül örülnék, ha a Kaiser-ügy úgy végződne, hogy az igazságszolgáltatásnak nem kellene szégyenkeznie, és még csak véletlenül sem érezhetné úgy senki, hogy az igazságszolgáltatás még mindig a saját hibáit próbálja rajta elporolni.

dr. Pál Edith