Egy segítő szempont

Hazánkban kb. 64 ezer látássérült ember él, ötödük vak. Évente 4–6 ezerrel nő a látássérültek száma, általában cukorbetegség vagy egyéb idegsorvadásból fakadó betegség miatt. A 2007-ben alakult Szempont Alapítvány 24 munkatársa többségében a felnőttkorban látássérültté váltakkal foglalkozik. Olyan alapvető képességekre tanítják őket, mint a hosszú fehér bot használata, a kávéfőzés, vagy éppen a közlekedés és a számítógép használata.

„Ne bánjunk értelmi fogyatékosként a látássérülttel, hiszen nem az, először kérdezzük meg, hogyan segíthetünk, ha nem akarja, ne erőltessük, soha ne a botot tartó kezét fogjuk meg, hagyjuk, hogy ő karoljon belénk.”

– Önállósodásra próbáljuk tanítani a klienseinket – mondja Kónya Kata, az elemi rehabilitációs részleg szakmai vezetője. – A felnőtt korban látássérültté váltakkal gyorsabb, hatékonyabb a munka, hiszen vannak tapasztalataik, élményeik, így a mozdulatsoroknak a megváltozott módon való elvégzését kell megtanítanunk. Viszont lelkileg labilisabbak. A vele született vakoknak alapfogalmakat kell tanítani. Nem tudják, milyen például egy busz vagy hogy néz ki egy kotyogós kávéfőző, nem beszélve a mozgólépcsőről. Az iskoláknak is nagy a felelősségük. Kérdés, hogy egy Petőfi vers, illetve a kosárfonás megtanítása a fontosabb, vagy pedig, hogy önállóan tudjon közlekedni, főzni az illető. – Ezen klienseinknél a munkaerő-piaci érvényesülés szempontjából az idegen nyelv és a számítógépes ismeret a legfontosabb – veszi át a szót Török Réka, a foglalkozási rehabilitációs csoport szakmai vezetője. Fontos az énkép és az önbizalom fejlesztése. El kell, higgye magáról: bizonyos munkakörökben ugyanolyan jól tud teljesíteni, mint látó társai.

Ha egy látássérült felkeresi a Szempont Alapítványt, először pszichés, szociális és rehabilitációs felméréseken vesz részt, szakemberek felmérik az igényeit. Ezek alapján készül egy rehabilitációs terv, amely mentén szerveződnek a kliensek különböző foglalkozásai. Ezek között van egyéni és csoportos. Például egy informatikai oktatás lehet akár 100 órás, de ez csak egyéni foglalkozásban végezhető, ahogyan a tájékozódás és közlekedés tanítása is.

– Normatív támogatást nem kapunk. Pályázatok útján szerezzük meg a kellő anyagi forrásokat. Ha nincsenek megfelelő pályázatok vagy netán nem nyerünk, akkor nem tudunk működni. „Tól-ig” rendszerben dolgozunk – magyarázza Kónya Kata. – Szeptembertől kettévált az elemi és foglalkoztatási rehabilitáció finanszírozás szempontjából, azonban szakmai szempontból és a kliensek tekintetében is szorosan összefonódik a két terület. Az előbbi 2011-ig februárjáig stabilnak mondható egy EU-s pályázatnak köszönhetően. Az elemi rehabilitáció során közlekedési, tájékozódási és alapvető, önállóan végzendő feladatokat tanítunk. De mindezt egy pszichés felmérés előzi meg, mert az a tapasztalat, hogy közvetlenül a látásvesztés krízise után a kliensek nem képesek és alkalmasak még a tanulásra, kb. 3-5 év a megküzdés ideje, ez a „gyászidőszak” persze személyiségfüggő is. Jelenleg 82-en járnak elemi rehabilitációs foglalkozásokra. Ide tartozik a Braille-írás és a számítástechnika is. A Braille oktatásra nem nagy az igény, hiszen a legtöbb kliensünk súlyos cukorbeteg, akiknek a tapintása nem túl jó, de a mindennapi életben amúgy sem tudják hasznosítani, hiszen a gyógyszeres dobozokon kívül nem sok helyen, eszközön találkozni a Braille-lel. Egy önálló közlekedéshez kb. egy év szükséges heti kétszeri foglalkozás mellett – mondja a gyógypedagógusi végzettségű rehabilitációs tanár, aki gyengénlátó gyerekek integrációjával is foglalkozott, majd egy másfél éves elemi rehabilitációs továbbképzésen vett részt Varsóban. – Nyolcan végeztük el a lengyelországi képzést 2004-ben. Azóta már hazánkban is működik hasonló szakirányú képzés.

Sajnos, nem egyenes az út az orvostól a Szempontig (az elemi rehabilitációig), sokan nem is értesülnek az alapítványról, illetve más szolgáltatókról. – Nehéz az orvosok szívébe férkőznünk – véli Török Réka. – Kollégáink sorra járják információs füzetekkel a szemészeti osztályokat, beszélnek nővérekkel, orvosokkal, de a kliensek mégis leginkább egymástól értesülnek a Szempontról.

A foglalkozási rehabilitáción 4 szakember a munkába való visszahelyezésért dolgozik. – Az idejárók már önállóan tudnak közlekedni, el tudják látni magukat, sőt, informatikai ismeretekkel is rendelkeznek. Az önéletrajzírástól kezdve, a számítógépes álláskeresésen át az interjún való megjelenésig mindenre felkészítjük a klienseket – meséli a szakmai koordinátor. – Nonprofit munkaközvetítést is ellátunk, tréningeket tartunk, álláskeresési klubot szervezünk és folyamatosan keressük azokat a munkaadókat, akik megváltozott munkaképességűeket örömmel foglalkoztatnak, ilyen például a Panda Hotel, jelenleg HR-cégekkel is tárgyalunk. A call centeri és masszőri munkákon kívül számos más munkakörben is tökéletesen helyt tud állni egy látássérült, például értékesítési, ügyfélkapcsolati vagy adminisztratív feladatokban, de csomagolási és takarítási munkakörökben is.

Tematizált szabadidős programokat is szervez az alapítvány: társas tánc, gimnasztika, vagy a makula klub, ahol előadások és beszélgetések zajlanak. Ezen alkalmakkor találkozhatnak egymással a „sorstársak”, megosztják tapasztalataikat, tanácsaikat egymással, és ez lelkileg is segíti őket.

A kliensekkel foglalkozó szakemberek részt vesznek érzékenyítő programon, ahol pl. bekötött szemmel közlekednek – vannak látássérült kollegáink, egy pszichológusunk a tanácsadóban és egy informatikus –, így Kónya Kata, aki szerint a társadalom nehezen fogadja el az ilyen jellegű másságot is. Sokan kérdés nélkül segítenek, de ezzel ártanak. – Sajnos nincs kialakult kultúrája hazánkban a segítségnyújtásnak. Először meg kell szólítani a látássérült személyt, és megkérdezni, segíthetek-e. Ha nemet mond, fogadjuk el. Nagy hiba, ha valaki kérdés nélkül, bár jó szándékkal, átrángatja az illetőt a zebrán. Hiába akarjuk, hogy leüljön egy járművön, ha azt mondjuk széles gesztikuláció kíséretében, hogy itt egy hely, azzal nem segítünk, próbáljunk irányt mondani. Tanulási folyamat ez mindenkinek. Naponta történik, hogy rám szólnak, miért nem segítek a kliensemnek, akit segítőként messziről figyelek. Ilyenkor el kell magyarázni, hogy én vagyok a segítő, és éppen tanítom az önálló közlekedésre. Van, aki siettet a mozgólépcsőn, pedig látja, hogy fehér botos embert kísérek. Volt, hogy rendőrnek kellett magyarázkodnom. És gyakori, hogy a zebrán szó nélkül átkísérik a látássérültet, hiába mondja, hogy köszöni, nem akarja, mert éppen tanulja az önálló közlekedést. Hiba az is, ha otthon nem engedik, hogy egyedül csinálja a már megtanult feladatokat, hiszen az összes foglalkozásunknak az önállóságra nevelés a lényege.

Krausz Viktória