Hamlet, a beszámíthatatlan gyilkos I.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Hamlet, a dán királyfi története talányos remekmű. Izgalmas és megrázó, mint maga az emberi élet. Ki is valójában ez a vívódó fiatalember? Depressziós filozófus, politikus, látens művész… kiváló sportember… lángész?

Hamlet élete és tettei a létezés nyugtalanító dilemmáiba avatnak be minket. Átélhetővé válnak a lelket mozgató erők, az életünket meghatározó szenvedélyek és a társadalmat átszövő, drámai konfliktusok.

Vajon mit lát a jog, ha meg kell ítélnie ennek a vívódó személyiségnek a tetteit? Őrült gyilkosnak látja, Hamletet, vagy jogos bosszúállónak? Meghasadt tudatú áldozatnak vagy erőszakos bűnelkövetőnek?

Az ifjú Hamlet (Mel Gibson) Franco Zeffirelli 1990-es filmjében

 

Kezdjük az elején.

Hamlet a kiváló Wittenbergi Egyetemre jár, mint dán trónörökös. Élvezi az életet.

Nyilván eljátszott már a gondolattal, hogy egyszer majd ő lesz Dánia királya… De hol van az még – hisz életerős, sikeres édesapja, az idősebb Hamlet sikeresen kormányozza az országot.

Elképzelhető, milyen csapásként éri apja váratlan halálhíre!

Sietve haza kell jönnie – és felkészülnie az uralkodásra. Hisz ő a törvényes trónörökös, a trón várományosa…

De a világ felborult. Hazatérve nem apja, az idősebb Hamlet gyászünnepsége – hanem nagybátyja megkoronázása és édesanyjával kötött esküvői ünnepe várja. Az új király koronázási beszéde tőrdöfésként éri Hamletet:

KIRÁLY

Bár Hamlet, édes testvérünk, halála
Emléke még új, és úgy illenék,
Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká boruljon:
De annyiban már a természeten
Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért ángyunkat egykor, most királynénk’,
E harcos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel – a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,
Egyensulyozva bánatot s gyönyört –
Feleségül vettük!

Hamlet anyja (Glenn Close) és Hamlet nagybátyja, az új király (Alan Bates) Franco Zeffirelli 1990-es filmjében

 

Hamlet képtelen felfogni, mi történt – a jogtalanul elbitorolt trón, apja halála és főként édesanyja hirtelen házassága mélységesen kétségbe ejti és megrendíti:

HAMLET

Oh, hogy (…) mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Oh Isten! Isten!…

Oh, megérni ezt!
Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, … ki úgy
Élt-halt anyámér’, hogy kímélte még a
Fúvó szelektül is. … Szenvedélylyel
Csüggött anyám is férjén…

Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy
Rövid hó: …

(Oh Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna) ím ő, épen ő,
Atyám öcscsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
… Oh, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.

Vajon mért sietett ennyire az ifjú Hamlet anyja és nagybátyja a házassággal, hogy még a minimális, illendő gyász-időt sem várták ki? (halotti „Torról maradt hidegsültből kiállt / A nászi asztal.” – mondja fájdalmas gúnnyal Hamlet.)

A magyarázat alighanem az trónöröklési joggal kapcsolatos.

Hamlet nyilván meg van győződve arról, hogy ő lenne az alkalmas és jogos trónörökös, a primogenitura, azaz az első szülött jogán. De milyen alapon lett akkor a korona mégis Hamlet nagybátyjáé? Talán a család legidősebb férfitagjaként, a seniorátus alapján? Vagy az özvegy királynét feleségül vevő férfi jogán, azaz a levirátus alapján? Vagy talán az új király idoneus, azaz az uralkodásra legalkalmasabb személy a családban? De mért lenne alkalmasabb az ifjú Hamlet nagybátyja az uralkodásra, mint maga az ifjú Hamlet?

II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia
2016. május 11-12. között kerül megrendezés a II. Wolters Kluwer Jogi Konferencia, melynek fő témái között az új Ptk. gyakorlata, valamint az új polgári perrendtartás szerepel. Napijeggyel a részvétel mindössze 39.990 Ft+ áfa! Részletes program és jelentkezés >>

A szomszédos Norvégiában ugyan a seniorátus alpján öröklődik a trón, – de Hamletünk igen népszerű Dániában, s valószínű, hogy hős apja után, a primogenitura alapján Dánia az ifjú Hamletet látná szívesen a trónon… ezért tehát a sietség, és a jogalapok halmozása. A trónörökös távollétében (aki a távoli egyetemen tanul) gyorsan feleségül venni a meghalt király özvegyét – és így, a levirátus, valamint a seniorátus kettős jogán Hamlet nagybátyja megkoronáztatja magát…De vajon ez valóban igazságos és jogszerű? Hiszen maga az új király mond ellent ennek:

KIRÁLY (Hamlethez)

[…] a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelebb te állsz;
S mi nem kevésbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mint első udvaroncot, herceget, öcsénket s fiunkat.

A király tehát hercegként, azaz trónörökösként ismeri el Hamletet, mint „fiát” – így tehát Dánia törvényes öröklési rendjének mégiscsak a primogenitura tűnik. Hamlet „próféta lelke” érzi, hogy sem jogi – sem erkölcsi szempontból nincsenek rendben a dolgok. „Kizökkent az idő…”.

Ebben a zaklatott lelkiállapotban jelenik meg a szellem, Hamlet apjának szelleme.

A Szellem útmutatás Hamlet számára. Az a hang, amiről az ember tudja, hogy az igazság és az élet felé vezető utat mutatja meg. A Szellem csak Hamlethez szól – mert csak Hamlet cselekedhet: egyedül ő állíthatja vissza a dolgok rendjét.

Hamlet atyjának szelleme (Paul Scofield) a Zeffirelli filmben

 

SZELLEM

Én atyádnak szelleme vagyok:

Kárhozva, éjjel bolygnom egy korig(…)
Míg földi létem undok bűne mind
Kiég s letisztúl.  (…) Óh, fiam,

Ha szeretted édes atyádat valaha… 

Boszúld meg rút, erőszakos halálát!

HAMLET

Erőszakos?

SZELLEM


Rút és erőszakos – s természet elleni.

Figyelj hát. Kertemben aludtam, – így mesélték később,

S megmart a kígyó; ily koholt mesével

Dugák be csúfra Dánország fülét

Halálomról. De tudd meg, lelkes ifju,

Az a kigyó mely atyád halálra marta,

M o s t k o r o n á j á t v i s e l i !

HAMLET

Nagybátyám! Ó, az én próféta lelkem!

SZELLEM

Az, a parázna, vérnősző barom;

Ki bűvös ésszel, csáb ajándékokkal megnyerte gyalázatos

Kéjére színleg feddhetlen királyném

Kedvét.

Figyelj, hogy történt! Amint kertemben aludtam,

– Ez volt szokásom minden délután -,

Meglopta nagybátyád ezt az órát,

Üvegben gyilkos méreg átkos levével,

S fülhézagomba önté e nedű

Bélpoklos csöppjeit

(… melynek hatása az emberek

vérére végzetes, mert mint a higany,

gyorsan szétszalad a

test csatornáin és útjain,

és hirtelen erővel összerántja,

megtúrósítja a folyékony vért, mint

savó a tejet…)

Így haltam szörnyet, testvérem által,

Nem gyónva, kenve, nem áldozva meg,

Irtóztató! Ha van belőlem benned vér, bosszuld meg ezt!

Ne engedd Dánia királyi ágyát

Vérbujaságnak átkos fekhelyűl.

Hamlet (Mel Gibson) Zeffirelli filmjében

Hamlet apját tehát megölte a mostani király. Ez az igazság – a halott szelleme nem hazudik…precíz és tényszerű.

Jogi értelemben megállapítható az előre megfontoltan, aljas szándékból elkövetett király-gyilkosság, melyet minden jogrend a legsúlyosabb jogsértésnek fog fel.

Felmerülhet azonban egy paradoxon: jogi szempontból mennyire lehet, – mondjuk egy bírósági tárgyaláson – hivatkozni egy szellem vallomására? Nyilvánvalóan nem lehet, hisz a jog materiális kategória, míg a szellemé immateriális, ezért a jog számára megfoghatatlan. De mégis: jogi (vagy inkább pszichológiai) értelemben a szellem minősülhet-e felbujtónak? Hamlet számára a szellem valóságos. Épp a szellem szavai keltettek valóságos bosszúvágyat benne, ez alapján fontolgatja (s végül követi majd el) a gyilkosságot. Hiteles tanúnak fogadja el a szellemet. S bár a jog szerint a szellem tanúsága értelmezhetetlen, – Shakespeare pontosan bemutatja, hogy a szellem minden egyes szava pontos, hiteles és ellenőrizhető információt és bizonyítékot szolgáltatott egy bűntény felderítéséhez.

A jogi, vagy inkább filozófiai kérdés a következő: amennyiben egy irracionális forrásból jutunk valóságos, ellenőrizhetően hiteles adatokhoz – azt fölhasználhatjuk – e a bizonyításhoz, illetve az igazságos döntéshez?

Hamletünk számára ugyanis a híres egérfogó jelenetben, ahol racionális, tényszerű bizonyítékot kap arra, hogy valóban a mostani király apja gyilkosa – bebizonyosodik, hogy a szellem igazat beszélt. Tisztában van a súlyos bűnnel, amit csak ő ismer, és csak ő bosszulhat meg.

Jogi értelemben természetesen nem használhatóak fel a szellem szavai. Semmit nem bizonyítanak, és semminek nem szolgálhatnak megalapozására. Ha racionálisan bizonyítható, hogy idősebb Hamletet a mostani király ölte meg, akkor ez a király ő bűnösségét alapozza meg, a szellem szavai azonban nem szolgálhatnak hiteles bizonyítási alapul. Sőt, még a szellem szavainak hitelessége sem szolgálhat gyilkosság igazolására, mivel azt a mai jog elveti, bűnként kezeli. (persze a darab eredeti korában a királygyilkosokat halálbüntetéssel sújtották, viszont mivel a darabot ma nézzük a színházban, az ott látottakat is részben a mai jogérzékünkkel szemléljük) Korábban léteztek ennek legális formái. Ilyen minősült az időben legelőször Hammurapi törvényei között megtalálható, majd elterjedt, és a Bibliában is megjelenő tálió elve. Ez az elve nem merült ki a gyilkossal szemben alkalmazott halálbüntetésben, hanem egyéb, azonos módon megbosszulható bűncselekményekre is kiterjedt.[1] Jellemzője volt, hogy gyilkosságok esetében az áldozat rokonai bosszút állhattak a gyilkoson (magánbosszú). Ez joga és egyben kötelezettsége is volt a sértett rokonainak. Ennek alapján tehát Hamlet jogszerűen állhatna bosszút apja gyilkosán és nem csak joga, hanem kötelezettsége is lenne nagybátyja megölése, mert ezzel állítaná helyre az idős Hamlet rút és erőszakos halála miatt felborult jogrendet. Az erkölcsi és jogrend magasabb szintjén azonban megszűnik ez az intézmény, különösen, amikor kizárólagossá válik az állam büntetőigénye. Innentől kezdve a magán igazságszolgáltatásra már volt lehetőség, az önkényes bosszú ugyanúgy büntethető volt, mint maga a gyilkos cselekmény. Jogszerűen alkalmazhatta még Hamlet ekkor a vérbosszút, vagy addigra ez az elv meghaladottá vált? Ha megbizonyosodik róla, hogy apját az új „kapca-, rongykirály” ölte meg, bosszút kell-e állni rajta, vagy a szellem bosszúkiáltása csak a múlt bűnös követelése?

 Hamlet mindenesetre, miután bizonyossá vált számára, hogy apját Claudius ölte meg, csak nagybátyja megölésének bűvkörében él. Eltervezi előre a gyilkosságot, megtenni azonban képtelen. De azért, hogy nagybátyja és a világ ne érezze őt gyanúsnak és veszélyesnek, arra a különös elhatározásra jut, hogy őrültnek tetteti magát, mintha képtelen volna bármiféle komoly tervezésre. Bosszú által vezérelt emberölés kiterveléséről, az őrültség tettetéséről, a beszámíthatósággal való visszaélésről van szó….

De vajon tényleg csak tettetett ez az őrület?

Hamletet igen súlyos csapások érik. Apját meggyilkolják. Anyja feleségül megy a gyilkoshoz.

A trónt a gyilkos bitorolja. Hamletnek egyetlen kapaszkodója maradhatna, szerelme, Ophelia.

Ophelia, Polónius főkamarás lánya. Finom, érzékeny, bájos fiatal lány. Élete első nagy szerelmét éli át Hamlettel. Valószínű, hogy eljátszott már a gondolattal, hogy egyszer ő lesz Dánia királynője, mivel Hamlet a dán királyfi, a trón várományosa szereti őt, s ezt meg is vallotta Opheliának.

A szerelem tetőpontján éri Opheliát apja, Polonius váratlan és szigorú tilalma: 

POLONIUS Mi van köztetek? Hamlettel? Halljam az igazat!

OPHELIA Az van, apám, hogy többször biztosított

a vonzalmáról(…) és a legúribb modorban

ostromol szerelmével.

POLONIUS Modor! Persze, modora: van. Eredj már!

OPHELIA És igen, az ég szent esküivel

meg is erősítette szavait.

POLONIUS Aha, csapdák a kisrigónak. Értsd meg:

ha forr a vér, a lélek bőven ad

a nyelvnek esküt. Ez csak tüzijáték,

édes lányom: fényt ad, de hőt soha, és

kialszik még ígéret-korában:

nem szabad tűznek nézni. Mától kezdve

korlátozd szűzi jelenlétedet,

ne ugorj első szóra… ne higgy

neki; az esküi – kerítők, más színűek,

mint tetszetős ruhájuk, (…)

csak lihegnek, mint romlott védőszentek,

hogy jól megrontsanak. Ennyi elég.

Mostantól fogva tehát nem szeretném,

ha arra fecsérelnéd az időt,

hogy Hamlet őfenségével beszélgess.

Nos, ehhez tartsd magad. Most

elmehetsz.

OPHELIA Ahogy kívánja, jó apám.

 

Az apa egyenesen utasítja tehát Opheliát, hogy szakítsa meg viszonyát Hamlettel. Arra hivatkozik, hogy saját és családja becsületét teszi kockára azzal, ha folytatja a Hamlettel való “viszonyát”. Mivel a reneszánsz korban a tekintélyelvű szülői hatalom feje, a családapa teljes mértékben, erkölcsi és jogi szempontból is rendelkezett lánya felett (pater familias) – így Ophelia kénytelen engedelmeskedni apjának – és hatalmas, belső lelki tusa után visszautasítja Hamlet közeledését. Ekkor Hamletben (akárcsak Opheliában) megroppan valami…

Hamlet most marad teljesen egyedül…iszonyú teher és magány szakad rá…rettegés fogja el és hisztérikus agresszióval palástolja fájdalmát és csalódását…

HAMLET
Becsületes vagy? Szép vagy? Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed a szépségeddel…Én egykor szerettelek.

OPHELIA
Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET
Ne hittél volna nekem; nem szerettelek.

OPHELIA
Annál inkább csalódtam.

HAMLET
Ne menj férjhez soha. Vonulj kolostorba! Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja, hogy előbb-utóbb felszarvazod!
Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek, elegem van belőletek, ebbe bolondultam bele…Eredj kolostorba!

Hamlet, bár saját szándéka szerint tetteti az őrületet, mintha egyre inkább elveszítené a kontrollt saját maga felett. Opheliával kapcsolatban valóban az őrület határára sodorja a szenvedély. Beront Ophelia szobájába, zihál, őrjöng, szorongatja a lányt, önkívületi állapotba kerül.

Ophelia (Helena Bonham Carter) és Hamlet (Mel Gibson) Zeffirelli filjében

OPHELIA 

Amint szobámban varrok az elébb,
Lord Hamlet – a mellénye tárva-nyitva,
Csupasz fővel, szennyes harisnya lábán,
Az is kötetlen csüng bokáira,
Sápadtan, mint az inge, térdvacogva,
Mintha a pokolból futna egyenest
Hirtelen csak elémbe áll. Megragadja
Csuklón felül kezem, s szorítá erősen, sokáig,
Majd hátralépve kar-hosszányira
Kezéből szemellenzőt formálva

Mereven vizsgálni kezdé arcomat,
Mint valami festő a tájat. Így állott soká;
Aztán – megrázva kissé a karom
S fejét háromszor szélesen meghimbálva –
Olyan keservest és nagyot sohajt,
Hogy majdnem összeroskad, s belehal.

Ekkor elbocsát, elindul, de vállán keresztül visszafordítván fejét,
Csak mintha szem nélkül is tudna járni;
S mindvégig engem bámulva az ajtón kimegy.

Vajon ennek alapján beszámítható Hamlet? Jogi szempontból a válasz korántsem mindegy, ugyanis a bosszúból elkövetett gyilkosság, amelyre Hamlet készül, valamint a többi gyilkosság, amit el fog követni, egészen más büntetőjogi megítélés alá esik, ha a beszámítási képesség nem érvényesül… Mai jogfelfogásunk alapján a beszámítási képesség kettős képesség:

a.) felismerési képesség: aki képes felismerni cselekményei társadalomra veszélyes következményét

b.) akarati képesség: aki képes felismerni cselekményei társadalomra veszélyes következményét és képes e felismerésének, illetve akaratának megfelelő magatartást tanúsítani – ekkor vonható felelősségre.

A beszámítási képességet azonban kizárja a kóros elmeállapot, amely Hamlet esetében joggal feltételezhető. Vagy mégse? Ophélia szerint igen:

OPHELIA
Ó, mely dicső ész bomla össze itten!
Udvarfi, hős, tudós,

E szép hazánk reménye és virága,
Oda, van!

S én legnyomorúltabb minden bús hölgy között,
Ki szívtam zengő vallomásai mézét,
Most e nemes, fölséges észt, miképp
Szelíd harangot, félreverve látom;
Ó, jaj nekem,
Hogy amit láttam, láttam; és viszont,
Hogy amit látok, látom az iszonyt!

A király se tudja hova tenni Hamlet viselkedését, amikor így beszél:

KIRÁLY

Hamlet teljesen ki van cserélve;
Cseppet se hasonlít ahhoz, ami volt,
Se külsőleg, se lelkileg. – Megváltozott!
Mi hozta így magán kivűl, egyéb,
Mint atyja elvesztése, nem birom
Álmodni se.

Polonius, Ophelia édesapja, Hamlet szerelmi csalódásában látja az őrület nyitját, mikor így beszél:

POLONIUS

Hamlet őrült, az való; bolondos egy figúra.
Sőt, valódi bolond…

Ezután Polonius tényszerűen közli a királlyal, hogy megparancsolta lányának, Opheliának, hogy mindenben utasítsa vissza Hamletet, ne találkozzon vele többet, ajándékot ne fogadjon el…

POLONIUS

Erre Hamlet elébb komor lett, étvágya elveszett,
Majd álma is; majd bágyadás fogta el,
Majd bamba hóbort, s fokról fokra így
Az őrülése, melyben most dühöng.

Később még inkább bonyolódik a kép Hamletről, amikor a főkamarás vizsgáztatja, hogy vajon megbolondult-e?:

POLONIUS

Mi az, amit olvas, fönséges úr?

HAMLET
Szó, szó, szó.

POLONIUS
De a veleje?

HAMLET
Kinek a veleje?

POLONIUS
No, annak, amit olvas fönséged.

HAMLET
Rágalom, uram; mert ni, mit mond itt a gaz kópé: hogy öregembernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; amellett észfogyatéka és gyenge ágyéka van; mely dolgokat, uram, bár magam is rettentően meghiszek, mégis úgy tartom, nem becsület így papírra tenni: mert lám, maga is, uram, akkor lenne olyan öreg, mint én, ha visszafelé haladhatna, rák módra.

POLONIUS
Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.

És hogyan látja mindezt maga Hamlet?

HAMLET

Én egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal; és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem csak egy kopár hegyfok; ez az egész, csodás, izgalmas élet előttem csak undok és dögletes párák összeverődése. S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre, belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por? Én nem gyönyörködöm az emberben.

Viszont csak fölszéllel vagyok bolond; de ha délről fú, én is megismerem a sólymot a gémtől.

Mindezek alapján, a jog szempontjából beszámítható – e Hamlet, vagy sem?

Mielőtt sorba vennénk Hamlet gyilkosságait – nézzük a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjait a hatályos Btk. (2012. évi C. törvény) szerint:

A Btk. a büntetőjogi felelősségre vonás akadályai között, a büntethetőséget kizáró okok között említi a kóros elmeállapotot.

 

A törvény 17. § (1) bekezdése szerint nem büntethető, aki a büntetendő cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában követi el, amely képtelenné teszi cselekménye következményeinek a felismerésére, vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen. A kóros elmeállapot az elmeműködés kóros állapotát jelenti, így nem tartoznak ide az ideiglenes tudatszűkült állapotok (fiziológiás indulat stb.), amelyek, bár szintén korlátozhatják a beszámítási képesség valamelyik elemét, nem tekinthetők patológiásan megváltozott elmeműködésnek (erős felindulás, ijedtség, menthető felindulás). Ilyen esetben a Btk. 17. § (1) bekezdés alkalmazásának nincs helye, ugyanakkor az a beszámítási képesség korlátozottsága akkor is enyhítő körülmény lehet, ha a (2) bekezdésben meghatározott enyhítési lehetőségek nem állnak fenn. A Btk. 17. § (2) bekezdése értelmében ugyanis a büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a bűncselekmény következményeinek a felismerésében, vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen. Ilyen esetekben a beszámítási képesség fennáll, de a felismerési és/vagy az akarati képesség valamilyen fokú defektusban szenved, ezért ez a rendelkezés nem kötelező korlátlan enyhítést ír elő a bíróság számára. Vajon Hamlet megőrült vagy csak látszat az egész őrület? Vagy az apja elvesztése csupán csak korlátozza beszámítási képességét?

Nos, az események és a jog, valamint Hamlet gondolatai és cselekedetei fényében nincs könnyű dolga annak a büntetőjogásznak, akinek döntenie kellene Hamlet beszámíthatósága tekintetében. Őrültnek „lenni, vagy nem lenni? Ez itt a kérdés.”

 

A következő részben Hamlet gyilkosságait vesszük sorba drámai és jogi megközelítésben.

 

(a drámai szövegeket Arany János és Nádasdy Ádám műfordításai alapján idéztük.)

---