Hamlet, a beszámíthatatlan gyilkos – II.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Hamlet, a dán királyfi története talányos remekmű. Izgalmas és megrázó, mint maga az emberi élet. Ki is valójában ez a vívódó fiatalember? Depressziós filozófus, politikus, látens művész… kiváló sportember… lángész? Hamlet élete és tettei a létezés nyugtalanító dilemmáiba avatnak be minket. Vajon mit lát a jog, ha meg kell ítélnie ennek a vívódó személyiségnek a tetteit? Őrült gyilkosnak látja Hamletet, vagy jogos bosszúállónak? Meghasadt tudatú áldozatnak vagy erőszakos bűnelkövetőnek?

Hamlet első gyilkossága egy szerencsétlen félreértésen alapul. Hogy ezt megértsük, tisztában kell lennünk Hamlet lelkiállapotával. A híres „egérfogó” jelenet után vagyunk, amelyben Hamlet egy vándorszínész-társulattal pontosan azt a történetet adatja elő a király előtt, amit a szellemtől hallott.

Hamlet: … tőr lesz e darab,

Hol a király, ha bűnös, fennakad. („…– the play’s the thing

Wherein I’ll catch the conscience of the King.”)

Vagyis: egy királyt látunk az színpadon (kvázi Hamlet apját), akit megöl az öccse, (kvázi a mostani király) – csak azért, hogy övé legyen a korona. Majd feleségül veszi a királynét (kvázi Hamlet anyját), aki segít neki a királygyilkosságban.

Hamlet (Mel Gibson) Franco Zeffirelli 1990-es filmjében

A színpadi királygyilkosság láttán, valamint Hamlet szüntelen, komisz és leleplező kommentárjaitól az egyre idegesebbé váló király végül – nyilván a dühtől és a lelkifurdalástól – idegrohamot kap, és magánkívül, kirohan az előadásról.

Ezzel Hamlet számára igazolódnak a Szellem szavai:

Szellem: Amely kígyó atyád’ halálra marta,

Most koronáját viseli.

Azaz: a mostani király ölte meg az apját! Hamlet jogosnak érzett, gyilkos bosszúvággyal rohan a király után, – aki szobája magányában imádkozik.

Király: Ó, rút az én bünöm, s az égre bűzlik! / Az eredendő átok űl azon:

Testvérgyilkosság!… – de milyen ima illik ide? „Bocsásd meg azt, hogy öltem?” Lehetetlen, hisz most is az enyém mindaz, amiért gyilkos lett belőlem: a koronám, a becsvágyam, királyném. Kaphat az ember bűnbocsánatot, amíg élvezi bűne gyümölcseit?

Mert e veszett világban aranyos / Kezű gonoszság félretol jogot,

S a bűn árán gyakran megveszi / Magát a törvényt: de ott fenn:

Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz / … s arra kényszerít,

Hogy szemtől-szembe állva bűneinkkel / Valljuk be egyenesen. Ó, szív, fekete,

Mint a halál! S te, ó, lépen ragadt / Lélek, kit a furdalás nem hagy nyugodni!

(letérdel imádkozni)

Ekkor toppan be Hamlet – aki csak azt látja, hogy nagybátyja imádkozik.

Jogi szempontból a király imája beismerő vallomásként értelmezhető. Műfajilag ez az ima azonban egy monológ. Betekintés a király legbenső, legőszintébb gondolatai közé. Nincs rá tanú. Tanúk előtt a Király nyilván sose mondaná el ezeket. Jogilag tehát még mindig nincs bizonyítva a gyilkosság – mégis, a nézőtéren mindannyian tudjuk, hogy a Király gyilkos. Különös paradoxonja ez a jogi és a drámai dimenziónak…

A mélyen vallásos Hamlet ima közben nem öli meg a királyt – hisz akkor, hite szerint, nagybátyja a mennybe jut. Majd máskor teszi meg. De a gyilkos indulat ott marad a szívében – és így keresi fel anyját, aki hívatja őt. Fülében ott csengenek atyja szellemének a szavai nagybátyjáról és anyjáról:

Szellem: Nagybátyád… A vérfertőző, szemérmetlen állat! Ki ördögi ésszel, álnok ajándékkal… megszerezte szégyenletes vágyának cinkosául látszatra-hűséges asszonyomat. Jaj, Hamlet, iszonyatos zuhanás: mellőlem, aki szilárdan szerettem anyádat, el nem hagyva soha az eskümet, amellyel férje lettem… A tisztaság meg nem tántorodik, csábítsa bár égi arccal a bűn; de a kéjvágy – ha angyal is a társa – mennyei ágyába is beleun, és rákap a szemétre… így csúszott le anyád nyomorult nagybátyád ágyába…

Tudni kell, hogy biztonsági okokból Polonius főkamarás egy függöny mögé rejtőzik Hamlet anyjának szobájában. Hogy, ha bármi baj történne, ha a beszámíthatatlannak látszó Hamlet veszélyeztetné a királyné biztonságát, közbeléphessen.

Hamlet dühöng. A gyilkos indulat, amellyel az imént kis híján megölte a királyt, még nem tisztult ki belőle. Belép anyja szobájába:

Hamlet anyja (Glenn Close) és Hamlet nagybátyja, az új király (Alan Bates) Zeffirelli filmjében

KIRÁLYNÉ Hamlet, nagyon megsértetted apádat.

HAMLET Anyám, nagyon megsértetted apámat.

KIRÁLYNÉ Na nézd! Ne beszélj ilyen nyegle hangon!

HAMLET Na lásd! Ne támadj ilyen csúnya hangon!

KIRÁLYNÉ Hamlet, mi van veled?!

HAMLET Miről van szó?

KIRÁLYNÉ Nem ismersz meg?

HAMLET Hogy az istenbe ne?! Ön a királyné, férje öccse felesége; és – bár ne volna így! – ön az anyám.

KIRÁLYNÉ Jó – hívom azt, aki szót ért veled.

HAMLET Nem, nem, csak üljön le; nem mozdul innen. Itt marad, míg én tükröt tartok önnek, hogy lássa a saját legbelsejét.

KIRÁLYNÉ Te mit akarsz? Csak nem akarsz megölni? Segítség!

POLONIUS (a függöny mögött) Mi az?! Segítség!

HAMLET Hoppá, patkány! Mibe, hogy eltalálom?! (Átszúr a függönyön)

POLONIUS (a függöny mögött) Jaj! Meghalok!

KIRÁLYNÉ Úristen, mit csináltál?!

HAMLET Nem tudom. A király az? (Fölemeli a függönyt, és meglátja a halott Poloniust)

KIRÁLYNÉ Micsoda felelőtlen, véres tett!

HAMLET Véres, igen. Majdnem olyan, anyám, mint királyt ölni s az öccséhez menni.

KIRÁLYNÉ Mint királyt ölni?

HAMLET Ezt mondtam, anyám. – (Poloniusra) Te tolakodó vén hülye, ég veled. Gazdádnak hittelek. Ez lett a sorsod: látod, a túlbuzgóság nagy veszély.

Azaz Hamlet megölte Poloniust! Viszont nem Poloniust akarta megölni. A szándékosságot így kizárhatjuk. Azonban mégis megjelenik egy bizonyos szándékosság – mert a függönyön való átszúrás tudatosan emberi élet kioltására irányult, csak nem Polonius, hanem a Király életének kioltására. Inkább gondatlanságból elkövetett emberölés az, amit valóban felróhatunk. Hamlet nem látja előre tette valódi következményét, de azért nem látja, mert „vakon” döf. Elmulasztja a tőle elvárható figyelmet, áldozata kilétének a felfedését a szúrás előtt. A hírtelen felindulásban elkövetett emberölés is kizárható, hiszen nem a hallgatózás ténye az, ami szúrásra készteti. Hamlet be is ismeri felelősségét, és vállalja tettének következményeit:

HAMLET Sajnálom, de ha így tetszett az égnek. Eltakarítom a hullát, és kezem miatti haláláért felelni én fogok.

Ez a mondat beismerő vallomásnak tekinthető, ami akkoriban ügydöntő bizonyítéknak számított, igazságtartalmának megvizsgálása nélkül is. A jog még nem ismerte az emberölés minősített eseteit. Büntetőjogilag tehát Hamletet gyilkossággal vádolhatjuk.

Hamlet következő „áldozata” Ophelia.

Ophelia, Polonius főkamarás lánya, Hamlet szerelme. Hamlet és Ophélia szerelmi kapcsolata talányos és bonyolult viszony. Talán az egész darab legtitokzatosabb viszonya. Próbáljuk megfejteni ezt a kapcsolatot.

Hamlet tisztán és önzetlenül szerelmes Opheliába. Ezt a szerelmet azonban Ophelia családja nem nézi jó szemmel. Laertes, Ophelia bátyja jóindulattal, de durván beavatkozva Ophelia lelki életébe, óvja őt Hamlettől: 

LAERTES

Mi nézi Hamlet udvarló kegyét:

Vedd azt divatnak s játéknak csupán.

Tán heves és tiszta most – de mulékony,

Illatja, színe pillanatnyi élvezet –

Ne hidd el!

OPHELIA

     Ó, ne?

LAERTES

             Most talán szeret;

de óvakodjál:

Mert szűletése rabja maga is.

Nem kérhet ő köz-sorsú Leányt

magának; mert egész hazánk

Jólléte, üdve forog választásán:

Ő a királyfi! S egykor te leszel majd

Dánia királynője?! Ne légy gyerek!

Ő csak játszik veled.

Apád is ezt üzeni neked,

Nyiltan kimondva: ő sem akarja

Hogy többet oly olcsó perced legyen,

Hogy Hamlet úrral szót válts vagy beszélj…

OPHELIA

De szerelme tiszta, esküszöm!

LAERTES

Lángol a vére – meg akar kapni!

Ne higyj neki!

OPHELIA

Szót fogadok, uram.

A reneszánsz felfogásban megváltozott az emberek egymás közötti viszonya, új szerelemfelfogás alakult ki. A középkorban nagyon sok esetben helytelennek tartották, hogy a szerelmet és a házasságot összekapcsolják, hiszen a házasság elsősorban érdekkapcsolatot jelentett. A családapa gyakorlatilag teljes mértékben rendelkezett a lánygyermekei sorsa fölött, így Ophelia szófogadó magatartása természetes. De vajon mi zajlik le Ophelia lelkében? Hiszen lebeszélik őt a szerelméről, el kell fojtania magában az erősen feltörő vágyakat. Hová vezet ez? Törvénytisztelő magatartás kívül – szenvedés belül…

Ezt a szenvedést csak tetézi Hamlet viselkedése. Amikor megérti, hogy Ophelia már nem viszonozza szerelmét úgy, mint addig, sőt (apja tanácsára) visszautasítja őt – először mélyen lesújtva összeomlik, szerelmi önkívületbe esik –, majd később, mikor már összeszedi magát, sértő és durva lesz Opheliához:

Ophelia (Helena Bonham Carter) és Hamlet (Mel Gibson) Zeffirelli filjében

HAMLET

Becsületes vagy? Szép vagy? Mert ha becsületes vagy, szép is: nehogy szóba álljon becsületed a szépségeddel… Én egykor szerettelek.

OPHELIA

Valóban, fenség, úgy hitette el velem.

HAMLET

Ne hittél volna nekem; nem szerettelek.

OPHELIA

Annál inkább csalódtam.

HAMLET

Ne menj férjhez soha. Vonulj kolostorba! Vagy, ha okvetlen férjhez kell menned, menj bolondhoz, mert okos ember úgyis tudja, hogy előbb-utóbb felszarvazod!

Hallottam hírét, festjük is magunkat, no bizony. Isten megáldott egy arccal, csináltok másikat; lebegtek, tipegtek, selypegtek, mint a kurvák! Eredj kuplerájba! Vagy kolostorba! …

…Az ölébe fekhetem, kisasszony?

OPHELIA

Nem, uram.

HAMLET

Pedig milyen szép gondolat, egy szép leány lába közt fekünni!

Ezután Hamlet megöli Ophelia apját, Poloniust. Ez olyan csapás Opheliának, amit a lány nem tud elviselni. Szerelmétől elválasztották, s akiben elejétől fogva bízott, az apját, éppen a szerelme, Hamlet öli meg… Ophelia tiszta, engedelmes lelke megroppan. Szelleme elhomályosul, elméje megháborodik: öngyilkosságot követ el, vízbe fojtja magát…

Az élet önkéntes befejezése, pontosabban annak kísérlete a mai jogrendszerekben nem számít bűncselekménynek, a modern büntetőjog kizárólag más megölését tilalmazza. A kánonjog azonban az öngyilkosságot gyilkosságként kezelte, sőt annál is szigorúbban ítélte meg, mivel az nem pusztán az életet oltja ki, hanem a lelket is kárhozatba taszítja.

Ophelia a törvény, az isteni és a társadalmi törvény áldozata. Lelke nem volt elég erős elfogadni a törvényt, amit pedig tisztelt és be kellett tartania… Reneszánsz szelleme érezte és átélte, hogy szabad lelke a vak törvények csapdájába került. Vajon az ő halála kinek a bűne? Kinek a lelkén szárad a halála? Alighanem Hamlet a közvetett bűnös, aki Ophelia apját megölve, Opheliát kigúnyolva és megalázva olyan helyzetbe taszította, amelyből az egyetlen kiút az öngyilkosság volt…

Hamlet következő két áldozata Rosenkrantz és Guildernstein, Hamlet egyetemi évfolyamtársai és barátai.

A királyné talán aggodalomból, talán a Király sugallatára haza hívja Wittenbergából a két fiút. A Királyné ugyanis aggódik,  hogy fia tényleg beteg, s úgy gondolja, a két régi barátnak majd megnyílik. A két barát azért jön haza Helsingőrbe, mert azt az üzenetet kapják, hogy egyetemi pajtásuk bajban van. Segíteni jöttek, nem kémkedni. Ehhez azonban tudniuk kéne, mi a baja Hamletnek, vajon tényleg megörült-e vagy valami más történt vele. Hamlet azonban kémkedésnek és árulásnak véli Rosencrantz és Guildenstern színrelépését.

HAMLET

Barátaim, mi hoz titeket Helsingőrbe?

ROSENCRANTZ

Hogy fenségedet meglátogassuk.

HAMLET

Magatok jószántából jöttetek? (Rosencrantz és Guildenstern hallgatnak.) Értem. Hívattak; szemetekből látszik a vallomás: én tudom, a király s királyné hívatott ide. Azt is megmondom, miért: Én egy idő óta oly nehéz hangulatba estem, hogy ez a gyönyörű alkotmány, a föld, nekem, csak egy kopár hegyfok… s ti tudni akarjátok, miért – na nézd. (előveszi a furulyáját) Nem játszanál egyet e sípon?

Guildenstern: Nem tudok, fenség.

Hamlet: De ha kérlek.

Guildenstern: Higgye el, nem tudok.

Hamlet: És te?

Rosencrantz: Nem tudok.

Hamlet: Esedezem.

Rosencrantz: Egy billentést sem tudok, fenséges úr.

Hamlet: No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét, hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, mégsem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam.

Miután a két barát nem jár sikerrel, a király kegyetlen, gyilkos játékba fog.

Hajón Angliába küldi Hamletet két barátja felügyelete alatt. A király egy levélben, melyet a két barát hivatott kézbesíteni, arra utasítja az angol királyt, hogy a levél kézhezvételekor azonnal ölesse meg Hamletet. Megtehette, hiszen Anglia Dánia adófizetője volt, sőt a királyi család is Dániából származott. Mint vazallus állam, Angliának kötelező volt megtenni, amit a Dán király kért tőle. De Hamlet túljárt mindenki eszén. A hajón ellopta a király titkos levelét Rosencrantztól és Guildensterntől. Miután elolvasta, új levelet ír a király nevében, melyben arra kéri az angol királyt, ahogy partra szálltak, ölje meg Rosencrantzot és Guildensternt, a levél kézbesítőit. Aláírást és pecsétet – egyszóval köziratot – hamisított, majd visszatette a levelet barátai táskájába. A partot érés előtt ügyesen eltűnt a hajóról (átszállt egy kalózhajóra – és visszatért Helsingőrbe.) A két barát pedig gyanútlanul partra szállt és átadták a levelet…

Hamlet, ha közvetve is, de megölte barátait. Bár törvényileg, a jog nyelvén Hamlet csak bűnsegéd volt, vagyis a bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan nyújtott segítséget. Erkölcsi értelemben azonban gyilkolt: halálba küldte barátait. Előre kitervelten, hidegvérrel meggyilkoltatta őket.

 Az angol követ szállóigévé vált tudósítása tesz pontot a történet végére:

„Rosencrantz és Guildenstern halott.”

Ügyvédek a gyorsuló időben
Az ügyvédek életkörülményeit és életstílusát bemutató első magyarországi kutatás 1998-ban történt. A 2015-ben történt új kutatásukkal azt kívánták megtudni, hogy az előző kutatás óta eltelt időszak során milyen változások történtek a hivatásrend munka- és életkörülményeiben, tevékenységi struktúrájában, életvitelében.   További információ itt, kattintson →

Hamlet tehát visszatér Helsingörbe. Épp Ophélia temetésére érkezik, és végzetes összeütközésbe kerül a dühöngő Laertéssel, Ophália bátyjával, aki Ophélia halála okozójának épp Hamletet tartja. Claudius kihasználja ezt a konfliktust és párbajt provokál a két fiú között. Látszatra sportszerű, vértelen párbajt, de közben aljas szándékkal, előre eltervelten, mérgezett kardot ad Laertes kezébe, hogy ha megsebesíti a párbaj közben Hamletet, az belehaljon. Laertes meg is sebzi Hamletet, de közben dulakodás alakul ki a fiúk között. A mérgezett kard véletlenül Hamlet kezébe kerül, aki megsebezve Laertest, halálos sebet ad neki. A halálra sebzett Laertes bevallja, hogy a király mérgezte meg az egyik kardot, csak azért, hogy Hamlet meghaljon.

LAERTES – Hamlet, oda vagy:

Nincs a világon szer, mitől kigyógyulj;

A király mérgezte meg a kardot,

amitől mindketten meghalunk.

Mindenben a király az ok.

Ezt a vallomást az egész udvar hallja. Ez már elegendő jogi bizonyíték Hamletnek ahhoz, hogy megölje a királyt. A bosszú beteljesedett. De Claudius főbűnét, a király- és testvérgyilkosságot jogi szempontból soha nem lehetett rábizonyítani…

A királygyilkossággal Hamlet bosszúja beteljesedett. A klasszikus bosszúdrámák dramaturgiája szerint Hamlet végre megöli a trónbitorlót (usurpator) – s ő is meghal.

Miben rejlik Hamlet valódi tragikuma? Hallgassuk erről Bernáth Aurélt:

„Hamlet lelke kettéhasadt s a két fél nem bírja egymást kiegészíteni. Ellenkezőleg. Egyik a másikkal kibékíthetetlen konfliktusba keveredik, amelynek végén szükségképpen következik be a katasztrófa. Alapjában véve minden emberi lélekben adva van ez a kettősség. Mindnyájunkban két örök ellenfél lakik: a szociális és az individuális ember. Csakhogy, míg a hétköznapi életben a két fél legtöbbször kiegyezik, a dráma oxigénnel telített levegőjében sohase alkuszik meg egymással. A drámai hős karakterének ez a végzetszerű vonása…

Esetünkben a szociális dimenzió a család – a legigazibb dráma mindig családi tragédia. Mit jelent itt a család? Semmi mást, mint a társadalmat, a szociális közösséget. Persze sűrített formában, mert hiszen a dráma minden tekintetben tömöríti az életet. A drámai hős családba ágyazottsága tehát a szociális embert jelzi, a hagyomány, a tradíció, a múlt megkötöttségeivel egyetemben. Vele szemben áll az individuális ember, a hős lelkének egyéni fele, a lázadó, a forradalmár, az új eszme hordozója, aki saját cselekvő akaratának szuverenitását vallja… A kulminációs ponton az individuális ember megtagadja, legyűri, megöli a szociális embert, hogy egyéni akaratát érvényesíthesse – és győz. Ám abban a pillanatban, amikor győzött, már megpecsételte bukását. A szociális közösségből nem lehet büntetlenül kiszakadni. Aki megteszi, elpusztul… Hamletet apjának szelleme megesketi a bosszúra – tehát a fiúi kötelesség (szociális kötelesség) és az individuális akarat kél birokra lelkében… Hamletnek nem Claudius, a trónbitorló az ellenfele, hanem – atyján keresztül – saját maga. Ez az igazi magány: Önmagával harcol, miután rászakadt a gyászos örökség terhe: a vérbosszú végrehajtásának feladata.

Hamlet tragikumának lényege:

„Kizökkent az idő; – óh kárhozat!

Hogy én születtem helyretolni azt…”

(A drámából vett idézetek hol Arany János, hol Nádasdy Ádám műfordításában olvashatók.)

---