Horgászat kőkeményen

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Bármennyire más kép él a köztudatban, a horgászat valójában kőkemény dolog, bár a műanyag tavak, dióverő fenekező botok mellett sörözgető, kommandós jelmezbe öltözött látszathorgászok láttán tényleg a világ egyik legnyugisabb időtöltésének tűnhet ez a sport. De egészen más a véleménye annak erről, aki csukázott már jég hátán metsző szélben, vagy töltött kint néhány éjszakát átláthatatlan szúnyogfelhőben egy holtág partján.

Mint minden sportban kijelölhetők extrém szabályok, így a horgászatban is, lényeg, hogy minél többet szívjon a versenyző. Bár a hideg és a szúnyogfelhő nehezen vegyíthető, de az eső és a szél minden további nélkül, főleg, ha a verseny időtartamát a szervezők negyvenegy órában határozzák meg.

Kőkemény, Iron Fisherman horgászversenyt hirdetett abban az évben már kora tavasszal a jelentősebb horgászújságokban az egyik magántó tulajdonosa. A korábban több-kevesebb sikerrel megrendezett monstre versenyek értelmén többször elgondolkodtunk már állandó horgásztársammal, Tanár úrral, de a lélek eddig nem vitt rá bennünket, hogy nevezzünk egy ilyen összecsapásra.

Kőkemény versenyekben egyébként sem volt hiányunk, az őszi mártélyi csukafogó bajnokság vagy a nyári rendes egyesületi verseny Halászlakon, megfejelve egy-egy mongol horgásztúrával bőven elég volt tűrőképességünk határainak tesztelésére. De ez a fajta verseny mégis elültette a bogarat a fülünkben, rövid tanakodás után befizettük a kissé borsos nevezési díjat. A kőkemény versenyt kőkemény edzések előzték meg, és kőkemény költségekbe vert minket.

Én például megvettem az első versenyládára hasonlító horgászdobozomat, egy úgynevezett fém ministéggel, amire némi furfanggal bottartókat, esernyőt, csalitartót, és szákot lehet erősíteni úgy, hogy minden kézre essen. A versenyre készülés közben már jelentkeztek a baljós előjelek. Az egyik edzés helyszínéül a Velencei-tavat szemeltük ki, de nagyon szeles volt az idő. Körbejártuk a vizet, de sehol sem találtunk csendes horgászhelyet, végső elkeseredésünkben úgy döntöttünk, hogy iszunk egy kávét és veszünk valami csokit.

A dinnyési kikötő melletti szatócsbolt-büfé-horgászcikk egység mellett parkoltunk le, a bolt hátsó bejárata mellett üldögélt egy német juhászkutya és valami pincsi keverék, érdeklődve sasoltak a raktár felé. Beléptünk, de az eladótérben nem találtunk senkit, a hátsó helyiségekből viszont nagyjából a következő hangok szűrődtek ki: vaúúúú – a k. anyád – vaoúúúú… takarodj ki az… Diszkrét köhögésünkre megjelent a gnómszerű eladó, egy seprűvel a kezében káromkodva: az a nagy rohadék német juhász bezavart ide egy kutyát, az istennek sem tudom kiterelni, be is szart a raktárba.

Az eladó vissza is ment illusztrálni a helyzetet, seprűvel baszkurált valamit a sarokban, ami keservesen nyüszített, kívülről csak a büfést láttuk, ahogy ki-kibiccentett, milyen határozottan kezeli a problémát. Nagyjából elment a kedvünk a kávétól, elindultunk kifelé, erre a kutyaütő eladó utánunk szólt, hogy azért kiszolgál. Amikor megittuk a kávét, a bátor büfés éppen hogy csak megvárta, amíg becsukódik mögöttünk a szúnyoghálós ajtó, hátrarohant a raktárba, és tovább folytatta az eb bökdösését, a szerencsétlen jószág újra vonyítani kezdett, két fajtársa meg vigyorogva várta a kijárat mellett. Egy nepáli mondás szerint bökdösött kutya vonyítását hallani szerencsétlenséget jelent.

Mielőtt elérkezett a nagy nap, kértem kölcsön egy terepjárót, hogy legyen helyünk pakolni. A versenyre meghirdetett tavat két héttel korábban leteszteltük, vagyis csak próbáltuk letesztelni, mert tíz órán keresztül egy árva kapásunk sem volt, pedig minden lehetséges módszerrel próbálkoztunk. A terep viszont elég nehézkesnek tűnt, ez újabb okként szolgált a Pajero kölcsönkérésére. A verseny első napján, péntek reggel elkezdett zuhogni az eső.

Az időjósok évszázados hidegrekordot prognosztizáltak. Egy rakás váltóruhával, sátorral, vízhatlan kabátokkal, nadrágokkal azért láttunk valami esélyt a túlélésre. A péntek délutáni csúcsforgalomból kikeveredve és a szokásos M-7-es balesetek által generált dugókon végigaraszolva a sorsolás előtti percekben értünk a helyszínre, ami minden előzetes aggodalmunkat felülmúlta. A korábbi napok esőzései a tó környékét mocsárrá változtatták, a központi táborhoz vezető emelkedőn a Pajero is alig tudott felkapaszkodni.

Bár a sorsolás fedett helyen folyt, a november végét idéző, szitáló eső és erős szél pillanatok alatt legyűrte azt a minimális komfortérzetet is, amit az autó fűtése adott. A reménytelen időjárás miatt az olyan mókás csapatneveken sem tudtunk mosolyogni, mint a Vakegerek, Kukac Betyárok vagy a Borzas Gödény. Majd húzok én, ajánlottam szerencsés kezemet Tanár úrnak, aki pechünkre beleegyezett az ötletbe.

A G 8-as helyet sikerült megkapnunk, egyből indultunk át a túlpartra, hogy kiépítsük a tábort. A tó egy patak felduzzasztása eredményeként jött létre, a gátat alapesetben zárva tartották. A gát alatti rész járhatatlannak tűnt, mi a terepjáróban reménykedve mégis nekivágtunk, a dágvánnyá változott földutat kikerülve egy füves részen próbáltunk keresztülvágni. A fű, mint kiderült, inkább egy zsombékos láp volt, a Pajero minden tudása ellenére néhány méteren belül végleg elakadt. Ugyanígy járt egy Opel Combo is, közben megnyitották a gátat, a többi autó át tudott kelni, bár néhányuknak komoly alváz- és kipufogódob-sérülést sikerült beszerezni.

A Combós sporttársak közben előálltak az évszázad ötletével: Tanár úrral szövetkezve kitolják a Pajerót, és a Pajero utána kihúzza a Combót. Ezzel csak annyit értünk el, hogy mindenki gatyáig átázott, és tiszta sár lett. Végül begyalogoltam a faluba, és egy traktort szereztem, aki kirángatott bennünket. Nemsokára átszakad a gát, tele van buzgárral, ijesztgetett bennünket a traktoros, akkor majd lehet menekülni.

A kezdés után fél órával értünk a kisorsolt helyünkre, jószerivel az egyetlen tóparti részre, ahol nem volt fű, a sátrat is a mocsaras dűlőút szélére tudtuk felverni. Összeraktuk a botokat, felinstalláltam az elektromos kapásjelzőmet, amit öt éve nem használtam, és nekiálltunk ruhát váltani. Az eső nem lankadt, de legalább néhány kapás jelezte, hogy mozognak a halak, Tanár úr fogott is az első félórában egy pontyot.

Közben a szomszédokkal barátkoztunk némi házi pálinka segítségével és fokozatosan felépítettük a horgászláda-installációkat esernyőkkel kiegészítve. A sötétben legalább négy kapást szúrtam el hajnali kettőig, valószínű a kis horgok miatt, egy leszakadt, de a szomszédok sem kapkodták a halakat. Irigykedve néztük a szemközti csapat kivilágított óriássátrát, a mi esernyős felépítményeinkhez képest lakosztálynak tűnt. Három fele kezdett rázni a hideg, bevackoltam magam a sátorba, aludtam két órát, Tanár úr kitartott, de teljesen feleslegesen.

Az első fordulóban kis csapatunknak egy halat sikerült zsákmányolni. A következő – ragadozó halas – forduló teljesen reménytelennek tűnt. Kishalat esély sem volt fogni, pergetve a ránk eső kis szakaszt tíz perc alatt végig tudtam tapogatni. Bohóckodtam mindenfajta csodacsalival egy órát, majd kapás híján feladtam, és körbejártam a térségünket, hogy állnak a többiek. Jobbára sehogy sem, ragadozó halban épp olyan erős volt a víz, mint keszegekben.

Az eső elállt reggelre, a parton vacogó horgászok üldögéltek az ötletesebbnél ötletesebb kuckóikban, néhány év erdei hajléktalan előélettel biztos én is felkészültebb lettem volna. A parton szálltak némi kósza hírek egy megfogott csukáról, de senki nem erősítette meg hivatalosan a fogás tényét.

A reggelivel a szervezők nem tettek ki magukért, a Tesco gazdaságos virslit csak némi erőlködéssel sikerült a torkomon lenyomni. Tanár úr csoda etetőanyag keverésével készült a következő, úszós fordulóra. Mivel az nyilvánvalóvá vált, hogy pontyon kívül esély sincs más halra, Match botos horgászattal próbálkozott gyakorlatilag minden versenyző.

Az önsúlyos úszót akár negyven méterre is be lehetett dobni, és csúzlival lövöldöztük az etetőanyagot az úszó köré. A pontyokat ez nem nagyon hatotta meg, a horgászat idővel céllövő versennyé alakult át, aki nem aludt a székében, az folyamatosan lövöldözött. A forduló első három órájában a szektorunkban senki nem fogott semmit. Többen megpróbálkoztak más versenyhorgász módszerekkel, rakós botozással, spiccbotokkal, teljesen eredménytelenül, se keszeg, se kárász, semmilyen alternatívával nem lehetett a pontyokat kiváltani.

A pontyok élvezték a helyzetet, vígan lubickoltak a víz tetején, Tanár úr akkor vágta földhöz az alkoholmentes sörét, amikor két úszónk között egy négy kiló körüli ponty kiugrott a vízből, körülnézett, majd eltűnt a habokban, egy rajzfilmben sem lehetett volna szebben megkomponálni. Állhatatosan lövöldöztünk, arra nem is gondolva, hogy az alvó szomszéd szerelésére hordja az áramlás az anyagot, aki a forduló vége felé beérett etetésünk jutalmaként vidáman rángatott ki egy kettes pontyot. Itt még reménykedtünk, hogy ha a fishermanra nem is, de az iron jelzőre gyúrhatunk.

A viszonylag fogyasztható chilisbab ebédet követő fenekező fordulóra nem is érdemes szót vesztegetni, a fáradtabbak aludtak a székükben, az éberebbek közül néhányan kínjukban harsány anyázásba kezdtek az alvégen. A madárszeretők kakukkoltak vagy kukorékoltak, hogy elüssék az időt. Futótűzként terjedt a parton, ha valaki fogott egy kárászt, vagy egy kisebb pontyot. A nap néha előbújt, legalább a ruhák egy részét ki tudtuk szárítani.

A vacsora a reggelin is túltett, hagymás zsíros kenyerek között lehetett tunkolni. Addigra nagyjából a csapatok fele hazament, mi is alig tudtuk tartani magunkat. Pesten vihar van, szóltak a kósza hírek, és hurrikán tart a tó felé is. Tanár úrral úgy döntöttünk összepakoljuk a cuccok nagy részét, még egy esős éjszakát nem kockáztatunk meg.

Nagyjából egy óra alatt bepakoltunk a kocsiba, a legszükségesebb szerelékeket elöl hagyva. A tó este is hozta az aznapi formáját egy mozdítást sem láttunk. A szomszédok sem kapkodták ki a halakat. Este tíz körül viharos szél támadt, a bottartókat is feldöntötte. Az eső újra elkezdett zuhogni. Szó nélkül összeraktuk a botokat, elköszöntünk a kitartóbb sporttársaktól, akik reménytelenül meredtek a világítópatronos úszójukra.

Éjfél után értünk Pestre, a kocsit cuccostul beállítottam a pincegarázsba. Reggel, amikor kinyitottam a raktér ajtaját, legalább négy erdei egér ugrott ki belőle, valószínű az áporodott bűz elől menekülve, és futott szanaszét. Ők sem bírták a kőkemény horgászéletet.

Dr. Bodolai László

---