Nagyvárosok horgászszemmel – I. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A nagyvárosi horgászatnak nálunk is komoly hagyományai vannak, gondoljunk csak a Budapestet átszelő Duna-szakaszra esküsző, a legbizarrabb helyeket is meghorgászó pecásokra, akik a szennyvízkifolyóknál vadásznak óriás márnákra, vagy hídlábaknál próbálkoznak harcsára, süllőre.


Baradlai ösztönösen a város északi részét kedvelte Duna-ügyben, a legfelső városi szennyvízkifolyó alá nem merészkedett, csak egyszer, amikor valamelyik ügyfele rávette, nézzék meg a Dagály strand alatti kövezést, mert emelkedett a víz, beálltak az óriás dévérek. Persze a dévérek máshová álltak be, viszont Baradlai az egyik legkülönösebb látványélményét köszönte ennek a horgászatnak. A strand medencevizét este hat körül szokták leereszteni a Dunába, egy csövön; a cső alatt valami miatt korábban egy körülbelül kilenc négyzetméteres betonmedencét építettek a dunai kövezésre, mintegy derítőként. Már fél hat körül elkezdett bóklászni a kőmedence körül néhány hajléktalan, Baradlai először nem értette, mi célból. Viszonylag hűvös, májusi késő délután lévén azon még jobban elképedt, hogy a parton néhányan nekivetkőznek alsónadrágra.

Innentől kezdve nem a botot nézte, hanem kíváncsian várta, mi történik. A nekivetkőzött hajléktalanok is vártak.

– Most jön! – kiáltott fel az egyik, s abban a pillanatban elkezdett zubogni a csövön kifelé a leeresztett melegvíz a strandról, a hajléktalanok pedig önfeledten beültek a betonmedencébe, kurjongattak, sikongattak, mint a gyerekek. Volt, aki a hátát dögönyöztette az erős vízsugárral, volt, aki csak elfeküdt a vízben, néhányan nejlonzacskót kötöttek a fejükre, hogy ne legyen nedves a hajuk.

Amikor véget ért a zubogás, megtörölköztek, és ruhákat mostak a kőmedencében maradt langyos vízben. Baradlai hazafelé baktatva az emberi leleményesség határtalanságán tűnődött, sokáig nem szabadulva a belérögzült képtől…

A gerillahorgászat izgalmával először Pekingben találkozott. Tanár úrral négy napot ragadt a kínai fővárosban, az ulánbátori gépre várva, akkor még tele reménnyel, hogy megfogják a nagy tajment a Chulut-folyóban. Peking nem különösebben nyűgözte le őket, esténként a diákhotel lépcsőjén kortyolgatták az olcsó söröket, bámulgatva a közeli huttongba hazabóklászó pincérlányokat, nap közben meg másnaposan rótták a kötelező köröket a megnézendő műemlékek között. Második este kiszúrták, hogy rengetegen horgásznak a Tiltott Várost körülvevő folyó hídjáról. Valószínűleg nem teljesen legálisan, mert mindig sasolt egy figyelő, jön-e valami hatósági közeg. A hat-hét méter magas hídról koipontyozó helyiek különös módszerrel „szákolták” meg a már megakasztott halat: egy sörösdobozra vastag, egy milliméter körüli damilt tekertek, amelynek a végén egy brutális hármashorog fityegett. A megakasztott és kifárasztott hal mellé leeresztették a hármashorgot, kívülről beakasztották, és azzal húzták fel a szerencsétlen pontyot, hogy ne terheljék a horgászbotot – bár valószínűleg amúgy is leszakította volna magát.

Baradlaiék eldöntötték, úgy nem mennek el Pekingből, hogy nem fogtak ők is pontyot. Másnap este egy teleszkópos pergetőbotot úszósra szereltek, vittek egy fonott zsinóros orsódobot, egy nagyobb kanállal – legyen mivel kihúzni a halat. Bár ettől a módszertől mind Baradlai, mind Tanár úr viszolygott, de más szákolási lehetőség ötlettel ők sem bírtak. Úgy tervezték, a kifogott halat egy kevésbé szerencsés sporttársnak adják. Odasettenkedtek a hídhoz, befészkelték magukat a többiek közé, főtt kukoricával csaliztak, amit a Nyári Palotában vettek egy árustól még napközben. A többi horgász gyanakodva méregette őket, elhúzódtak mellőlük, az egyik próbált indulatosan magyarázni valamit nekik. – Biztos az engedélyt kéri – poénkodott Tanár úr. Rövidesen megakasztottak egy halat, ám ez végképp kiverte a biztosítékot a többiek körében. Valaki füttyentett egy hangosat, a kínai horgászok villámgyorsan elkezdtek rámolni, és szerteszét rohantak. A távolban megjelent két rendőrnek vagy biztonsági őrnek látszó figura. Tanár úr elcsípte a zsinórt, gyorsan összecsukták a botot, és ők is rohanni kezdtek. Nem tudták megállapítani, üldözi-e őket valaki, csak a közeli utca sűrű tömegében mertek hátranézni. Visszasompolyogtak a hotelba, eldugták a botot, és ijedtükben a szokásosnál korábban kezdték el szopogatni a helyi söröket – hogy aztán a következő reggel a legmásnaposabb kínai napjukat kezdjék el a Nagy Fal lábánál, tíz kilométert gyalogolva a sivatag peremén, őrtoronyról őrtoronyra…

Baradlai azért pozitív élményként emlékezett a pekingi gerillahorgászatra, innentől kezdve minden utazásra vitt magával egy könnyű, univerzális teleszkópos botot, amit szinte bármire fel lehetett szerelni.

Havannában a parti sétányon beült a helyiek közé, figyelte a módszerüket, majd a kikötőben néhány apróbb halat is fogott, amit a mellette próbálkozó, öreg kubai horgásznak adott. Az öreg kapott néhány horgot is ajándékba.

A New York-i Central Park tavairól az a legenda járta, hogy elszaporodtak benne a fekete sügérek. Baradlainak régi álma volt, hogy legalább fél órát horgászhasson valamelyikben. Amikor arabtudós barátja, aki az egyik közeli egyetemen kutatott, meghívta, rá is készült rendesen. Az arabtudós már az elején kijelentette, nem lesz ebben partner, nem kockáztat egy orvhorgászat miatti kiutasítást. Baradlai a kint tartózkodás utolsó napján csak azért is nekivágott New Yorknak. Az Empire State Building biztonsági őrei meghökkenve vették el a botot Baradlaitól, amikor horgászat előtt úgy döntött, megnézi felülről is a várost. Nem értette, milyen biztonsági kockázatot rejtett magában egy teleszkópos kis bot, talán attól féltek, hogy megakaszt egy tetőteraszon haknizó King Kong figurát. Amikor leért a lifttel, az egyik biztonsági őr vigyorogva éppen a botját suhogtatta, alig akarta visszaadni.

Ezután Baradlai elmetrózott Harlembe körülnézni. A latin Harlemtől mindenki óvta – persze, rossz felé indult, be a veszélyes rész szívébe. Akkor kezdte érezni, hogy az irányt eltévesztette, amikor lelassított mellette egy japánokat szállító páncélozott turistabusz, és csak Baradlait fényképezték mint New York City legmerészebb vagy legfélkegyelműbb turistáját.

A kitérőt Baradlai atrocitás nélkül megúszta, és nekiindult a Central Parknak. Direkt ehhez az akcióhoz vásárolt békaimitáció poppert, amit fekete sügér csaliként hirdettek.

– A rendőr elől ne kezdj elrohanni, ahogy Pekingről mesélted! – intette arabtudós barátja. A parkban kinézte magának az egyik közepes tavat: kicsit egy Woody Allen-film szereplőjének képzelve magát elkezdett dobálni. Arra számított, hogy megbámulják, de legnagyobb bánatára senki nem foglalkozott vele, a futók ugyanúgy elfutottak mellette, a napozók tovább napoztak.

Amikor halat fogott, akkor sem foglalkozott vele senki. A vízben tényleg hemzsegtek a fekete sügérek, amúgy élvezetes peca volt. Egy rendőrjárőr elmotorozott mögötte egy robogóval, de rá sem hederített.

Körülbelül fél óra múlva melléállt egy aktatáskás, ügyvédnek kinéző, öltönyös fazon, és rábiccentett. Az aktatáskából elővarázsolt egy négyrészes legyezőbotot, összerakta, és a lehető legnagyobb természetességgel elkezdett szárazlegyezni. Rövidesen még két hasonló figura is megjelent, láthatóan ismerték egymást, ez volt a munkaidő utáni levezető szórakozásuk. A zakójukat egy szétnyitható vállfán egy faágra akasztották, és feltűrt ingujjal visszaeresztették a halakat a vízbe, majd kendővel törölgették meg a kezüket.

– Milyen volt a gerillapeca? – kérdezte az arabtudós, amikor Baradlai visszaért az egyetemi kisvárosba.
– Megszokott, mint nálunk a szennyvízcsatorna melletti márnázás – morgott Baradlai.
– Új extrém helyszínt kell keresni.
Talán a felduzzasztott Kabul folyó a pakisztáni határ felé, ott biztosan kevesen horgásznak…
– Próbáld meg az Amritsari Arany Templom tavát Nyugat-Indiában – vigyorgott az arabtudós. – Tele van óriásponttyal, kézből esznek, szent halak, ha igazi kihívásra vágysz. Ha a szikh harcosok nem kaszabolnak le egy fárasztásért, akkor te mindent túlélsz.
– Akkor inkább Bagdad, Husszein volt palotájának tavában is hemzsegnek a sügérek, gyere tolmácsolni! De az Eufrátesz sem rossz víz – szőtte tovább az ötletet Baradlai, miközben a botot próbálta sérülésmentesen belegyömöszölni a zsákjába pakolás közben a másnapi hazarepüléshez.

Dr. Bodolai László

 

 

Nagyvárosok horgászszemmel (Szarajevo) – II. rész


Kapcsolódó cikkek