Napszállta: álomszerű utazás, figyelmeztetéssel

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Felfokozott érdeklődéssel várta a világ Nemes Jeles László új alkotását. Megérkezett, láthatjuk, elemezhetjük.

Hivatalosan még be sem mutatták Magyarországon a Napszálltát, Nemes Jeles László új filmjét, máris telt házzal vetítették a filmszínházak. A 2018. szeptember 27-i premiert megelőzően ugyanis Budapesten és több vidéki városban – Szentendrétől Szegedig –közönségtalálkozóval egybekötött előadásokat szervezett az alkotást forgalmazó Mozinet Kft. Az érdeklődés nem volt véletlen, hiszen a rendező 2015-ben készült első egész estés műve, a Saul fia egyből beírta magát filmtörténelembe, s besöpörte a világ legjelentősebb filmdíjainak javát. (Nyert többek között Oscart és Golden Globe-ot, cannes-i nagydíjat és BAFTA-t.)

A Napszállta világpremierje szeptember elején a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének tagjai FIPRESCI-díjukat adományozták a produkciónak.  Rá egy hétre már a Torontói Filmfesztiválon vetítették a művet, ahol az alkotói stáb személyesen találkozhatott az észak-amerikai nézőkkel, kritikusokkal, a filmipar képviselőivel. Együtt mutatkozhattak be a Sony Pictures Classics munkatársaival; ez az a cég, amely Észak-Amerikában és Ausztráliában forgalmazza majd a Napszálltát.

Ezt követte a részvétel a 15. Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon szeptember közepén, ahol sajtótájékoztatón vettek részt az alkotók, majd megkezdődött számukra az országjárás, közönségtalálkozók sorával. Megjelentek a filmről az első nemzetközi és honi kritikák is, mivel a velencei bemutatkozást néhány nappal már követte is a magyar sajtóvetítés.

Eközben pedig, bő két héttel a hivatalos hazai bemutató előtt máris döntött az Oscar-díjra nevező magyar bizottság: Magyarországot a 91. Oscarra a 2018. évi legjobb idegennyelvű film kategóriájában Nemes Jeles László Napszállta című filmje képviseli.

A produkció érdekessége, hogy a rendező nagyrészt ugyanazokkal az alkotótársakkal dolgozott, mint az első, világhódító művében. Így az operatőr Erdély Mátyás, a zeneszerző – az azóta elhunyt – Melis László, a hangmérnök Zányi Tamás, a díszlettervező Rajk László, a jelmeztervező Szakács Györgyi volt. Sőt, a főszereplő, Jakab Juli epizodistaként játszott a Saul fiában. Producerként ismét Sipos Gábor és Rajna Gábor jegyezték Nemes Jeles László rendezését a Filmalap támogatásával, a Laokoon Filmgroup gyártásában, ezúttal a francia Playtime-mal koprodukcióban.

A történet akár egyetlen mondatban is összefoglalható: Az első világháború előtti utolsó teljes békeévben Triesztből tér vissza Budapestre egy elárvult fiatal lány, hogy néhai szülei hírneves kalapszalonjában dolgozhasson, miközben megtudja, hogy él egy testvére, akinek keresésére indul. Eközben pedig felrajzolódik a végnapjait élő Monarchia, egy a nyüzsgő világváros képe, s különféle lakóinak alakja.

Talán nem is a történet a legfontosabb, hanem azok a figurák, jellemek, díszletek és jelmezek, sejtelmes városi hangulatok, amelyek jellemezték, jellemezhették ezt a korszakot, amit aztán szinte pillanatok alatt sodort el az első világháború. Ezt emelték ki pozitívumként mind az első nézők, mind a kritikusok, de maga a rendező is elsősorban erről szólt a közönségtalálkozókon és nyilatkozataiban. Mint fogalmazott, már régóta – már előző filmjének elkészítése előtt – foglalkoztatta őt az elmúlt századnak ez az időszaka, valamint az olyan történelmi periódusok, melyekben az emberek még nem sejtik azt a jövőbeni gyökeres fordulatot, mely alapjaiban változtatja meg életüket. Sokszor feltette magának a kérdést, vajon mi történt Európával a XX. században, miért lakozik egy élettel teli civilizációban az önpusztítás képessége. Úgy gondolta, a civilizációs lélekről szólnia kellene egy filmnek.

Így született meg a Napszállta, mesélte Nemes Jeles László az Uránia Filmszínházban 2018. január 17-én este is, a vetítést követően rendezett közönségtalálkozón. Alkotásában szubjektív utazásra hívja a nézőt – magyarázta –, melyben a főszereplő útját egyfajta labirintusban követi. Ezt a célt szolgálja a narráció, a vizuális stratégia, a jelenetek felépítése. Rejtvényt ad fel a nézőnek, egyben megadva számára a lehetőséget, hogy továbbgondolja a látottakat. Tisztában van azzal, hogy filmje felépítésében, stílusában eltér a megszokottól, de a tartalom ezt a formát követeli meg. Alkotása ugyanis a bizonytalanságról, a világ hanyatlásáról szól, ezt próbálta megfogalmazni vizuálisan, egy álomszerű utazásban.

Nem dicséretként, inkább tényként hangzott el: a rendező ugyanazokat a stílusjegyeket alkalmazza második filmjében is, mint az elsőben. Egyetlen főhős szemével, alakjával láttatja a világot. A kamera gyakorta csak őt követi hátulról, sokszor nyaktól felfelé, a körülötte forgó világ viszont már elhalványul, életlen. Ugyanakkor a környezetéből érkező hangok, zörejek, párbeszédek hangosak, túlontúl is hangsúlyosak.

A főszereplő Jakab Juli védelmébe vette direktorát. (Juli különben hivatását tekintve inkább tekinti magát dramaturgnak, mint színésznőnek.) Mint fogalmazott, stílusában valóban hasonlít a rendező második filmje az elsőhöz, de a Napszálltában is csak a hőst követve, vele együtt tudunk haladni a történetben, s úgy véli, a képi megvalósítás ezúttal is pontosan illeszkedik a dramaturgiához. Az pedig természetes, egy alkotó egy adott korszakában hasonló stílusban dolgozik. Jancsó Miklóst hozta fel példaként, akinek szinte védjegyévé váltak a hosszú jelenetek, mégsem gondolta senki, hogy emiatt nem megy el megnézni új filmjét.

Viszont már bírálatként vetődött fel: a főszereplő és a számára fontos emberek között zajló párbeszédek szűkszavúak, sejtelmesek, sőt rejtelmesek, kevéssé vezetik a nézőt. Mintha a rendező (aki Clara Royer és Matthieu Taponier társaival hármasban jegyzi a forgatókönyvet), szándékosan akarná tudatlanságban, bizonytalanságban tartani a nézőt. A rendező a felvetésre így felelt: filmjében valóban kevés a konkrét, kimondott információ, de ezzel is fel akarja rúgni a konvenciókat. A közönség manapság – részben a dél-amerikai tévésorozatok láttán ­– túlontúl is hozzászokott a befogadás egyszerű módjához, ahhoz, hogy alapvetően a szövegben kapja meg az információkat, ám ő ezzel szándékosan szakít. A filmnek van egy látványvilága, víziószerűsége, márpedig ő elsősorban ezzel szeretné vezetni a nézőjét.

---