Nyomasztó jövőkép az ügyész új regényében

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Egyszerre akar szórakoztatni és figyelmeztetni Az utolsó tanú című új regényével a pécsi ügyész, Lőrinczy Judit.

– Mi késztet arra egy ügyészt, hogy írni kezdjen, méghozzá novellákat, regényeket?

– A kreativitás a személyiségem része. Nemcsak írok, hanem festek is, mostanában főleg akvarellel. Az írás és a festés még az egyetemi évek előtt kezdődött, jóval korábban, minthogy ügyész lettem volna. Az agyam más területét használom ilyenkor, ami nekem kikapcsolódás is, kihívás is, több egyszerű hobbinál. Sokan mondják, hogy a regényírás teljesen eltér a hivatásomtól, de vannak olyan büntetőjogászok, ügyészek, akik szintén nagyon kreatív emberek. A szakma és a művészeti tevékenység jól megférnek egymás mellett.

– Miként választott műfajt Az utolsó tanú című, sorrendben harmadik regényéhez, és miért éppen fantasyt?

– Vannak, akik a fantasy műfaji kategóriába sorolják a regényemet, de én nem szeretem beskatulyázni az írásaimat. Talán fikciós, fantasztikus irodalmi történeteknek nevezném őket. Az utolsó tanú western („eastern”) és bűnügyi történet is: szeretek egyszerre több témát is összeolvasztani a nagyobb lélegzetű írásaimban.

– Új regénye 2052-ben játszódik. Szerepelnek benne másélők, akik nem emberi, hanem az emberek félelmeiből táplálkozó lények, de betyárok is, akik lóháton közlekednek, a történet egyik gyilkosságát pedig íjjal követik el. Megtudhatjuk például, hogy az oroszok a 2040-es években kiberháborút folytattak, hogy orosz és kínai vírusok fertőzik meg a járművek fedélzeti számítógépeit. Víziója szerint Szegedet városfal védi az idegenektől, és egyben az Európai Unió legbiztonságosabb városa. Az uniós pénzeket és javakat pedig mesterséges intelligencia segítségével osztják el az energiahiány közepette. Miből gyökerezik ez a fantáziavilág?

– Elsősorban az alföldi létemből, abból, milyen azt megélni, hogy az Alföldön születik, nő fel az ember, és milyen Szegeden élni. Teljesen más a szegedi lét, és azok az emberek is mások, akik ott születtek. Az Alföld másképp formálja az emberi lelket is. Mindez belülről is fakad, mivel én Szolnokon születtem, Szegeden jártam jogi egyetemre, így megismerhettem ezt a világot. Ez volt az első dolog, ami nagyon izgatott a regény megírásakor. A másik fontos dolog, ami írásra késztetett, az a klímaváltozás. Az alföldi régiót már kőkeményen sújtja a globális felmelegedés. Ezt nehezen fogadják be az emberek. Már olvasni is sokat lehet róla, de az emberek emiatt valahogy immunissá is váltak. Ám talán egy irodalmi kalandregényben, amelyben már túlvagyunk a változásokon, és elérkezett a másik élet, egy fantasztikus elemekkel fűszerezett emberi történettel mindezt hangsúlyosabbá lehet tenni. Átélhetővé, hogy íme, ez az, amit el kellene kerülnünk.

– Ezt az átélhetőséget segíti, hogy regényében száraz viharok tombolnak, a Hortobágy sivataggá vált, az Alföldön skorpiók jelentek meg, már kiszáradt a Tisza-meder – itt követték el azt a kettős gyilkosságot, amelynek kiderítéséért folyik a nyomozás –, mindennaposak a vízlopások. Ennyire foglalkoztatja a klímaváltozás kérdésköre?

– Igen, nagyon is foglalkoztat. Ha ebben a regényben kicsit is ráébresztem az olvasót arra, hogy milyenné válhat a világ, amit a mai formájában még természetesnek gondolunk, eredményt értem el. Hogy azok a kényelmi dolgok, amelyek ma még karnyújtásnyira vannak tőlünk, a jövőben már nem lesznek elérhetők. Az a fogyasztói társadalom, amelyben élünk, hosszútávon nem fenntartható.

– Az utolsó tanú olvasása során végig érződik, hogy nagyon érzékeny Magyarország, a világ jövője iránt. Írásából azonban meglehetősen lesújtó jövőkép rajzolódik ki. Vagyis a szórakoztatás mellett egyben figyelmeztetni akar arra, hogy rossz irányba haladunk, és nem a mostani a fejlődés útja?

– A világ sokkal bonyolultabb, minthogy néhány egyszerű folyamattal, megérzéssel le lehessen írni. Hiába dönt úgy az egyik ország, hogy cselekszik a klímaváltozás ellen, az nem lehet elég, mert az egész bolygón kellene foglalkozni vele, az egyes embereknek a saját szintjén is. Ha nem ez történik, akkor például az az Alföldön egy ilyen, általam leírt világot eredményezhet. Máshol másfajta változás lesz. Az a baj, hogy a változást követő időszakokhoz mindig hozzászokunk. A regényben is szerepel, hogy akik már a megváltozott világba születtek bele, azoknak az lesz a normális, és már elképzelni sem tudják, milyen lehetett harminc–negyven évvel korábban egy olyan tél, amikor például a hó miatt napokig nem jártak a vonatok.

– Regényében rendőrök, ügyészek erednek a gyilkosságok nyomába, és bár segítségükre vannak testhőt figyelő drónok, mintha a mai módszer szerint dolgoznának. Sőt, a rendszerváltás előtti időszakra emlékeztet, hogy egyik hősének a tihanyi „zárt üdülési program” keretében három évet kell várnia egy beutalóra. Ilyen rossz sorsa lesz majd az állam alkalmazásában álló közszolgáknak, jogászoknak?

– Remélem, hogy nem… Számítottam arra, hogy a rendszerváltás előtti időszakot idézheti fel egy-egy olvasóban a jegyrendszer vagy a háromévenkénti nyaralás regénybeli megjelenítése. Valóban merítettem abból az időszakból, aminek az az oka, hogy akkoriban nem volt minden elérhető az üzletekben, sok mindenre várni kellett. Az a világ, melyet most ismerünk, akkortájt csak „csökkentett” módon létezett. De akkor is éltünk, a mai túlfogyasztás nélkül. Könnyen lehet, hogy ismét olyan életünk lesz, amelyben újra várnunk kell olyan tárgyakra, kényelmi dolgokra, amelyek most karnyújtásnyira vannak.

– Munkája során számtalan üggyel, bűnüggyel találkozik. Miért nem a jelen történeteivel, irodalmi megfogalmazásaival szólítja meg a ma olvasóját?

– Ha nem dolgozom, szeretnék kikapcsolódni. Soha nem volt arra késztetésem, hogy bűnügyi történeteket írjak. De, mint író, figyelem az embereket, igyekszem megérteni az emberek mozgatórugóit. Inkább ezek hatnak rám, semmint az ügyekben rejlő „krimi történet”. Van olyan novellám is, amely a közszolga, a hivatalnok lelkével foglalkozik, azzal, hogy őt mennyire terheli meg a hivatása.

– Gondolkodik már azon, miről fog szólni legújabb regénye?

– Folyamatosan, de eddig mindhárom regényemnél előbb volt meg egy fő ötlet, amiről tudtam, hogy meg kellene írni. Amiről tudom, hogy szétfeszíti a novella terjedelmi kereteit. De mindaddig nem ülök le regényt írni, ameddig azt – valamiféle katalizátorként – az alapötlettől teljesen eltérő ötletek be nem indítják. Az utolsó tanú egyszerre ötvözi a bűnügyi történetet, a westernt és a fantasztikumot. A történet sokáig csak tudat alatt formálódik. Aztán egyszer csak ott találom magam, hogy a cselekményt közvetítő karakterek, szereplők megtalálják az utat a felszínre – ekkor aztán leülök írni.

– Kollégái tudják, hogy egy vérbeli íróval dolgoznak együtt?

– Vannak, akik tudják. Kérdezik is, mikor és hol fog megjelenni a következő regényem.

– És olvasnak is Lőrinczy Judit-regényeket?

– Igen, előfordul. Volt, aki már mondta, hogy várja a következőt. Most megérkezett.

---

Névjegy

Lőrinczy Judit 1982-ben Szolnokon született, ott végezte el az általános- és középiskolát. A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2006-ban szerezte meg jogi diplomáját. Mivel a büntetőjog áll hozzá a legközelebb, Pécsett, az ügyészségen helyezkedett el.

Novelláit 2005 óta publikálja antológiákban, magazinokban. Negyvenhárom másodperc című ötperces színművét bemutatták Londonban (Royal Academy of Dramatic Arts). Első regénye az Ingókövek – Sztálingrád másik csatája (2013), ezt követte az Elveszett Gondvána (2018). Az utolsó tanú című műve 2022 júniusában, a 93. Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

---

---