Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Egyszerre áldás és átok a fekete arany, melynek izgalmas történetét magyar szerző tollából olvashatjuk el.
Szutykos, ragacsos, sárgásfekete színű, szurokillatú folyadék, mely áldás és átok egyszerre. Jótékony hatással van a világra, miközben pusztító erejű is. Ez nem más, mint az olaj.
Csaknem másfél évszázadon át inkább áldásként tekintett rá az emberiség, de amióta bebizonyosodik közvetett és közvetlen kártékony hatása, felelőssége a világ pusztító folyamataiban, s előtérbe kerül kiválthatósága alternatív energiával, úgy változik megítélése. Bolygónk kőolajtartalékának döntő részét már feltárták, a készletek legalább felét kiszivattyúzták a földből. A fekete aranynak azonban még ma is meghatározó ereje van a nagyvilág gazdasági, társadalmi folyamataiban, s a politika is igencsak olajjal átitatott az Egyesült Államoktól a Közel-Keleten, Oroszországon át egészen Kínáig. Mindezt napról napra érezzük – saját bőrünkön is, repülőjegy-vásárláskor, tankoláskor.
De nem csupán ezért izgalmas alaposabban is megismerkednünk az olaj történetével. Bokor Pál: Az olaj regénye – Így lett és így maradt a világhatalom a fekete arany című érdekes, olvasmányos munkája révén ugyanis számos kérdésre választ kapunk, elgondolkodtató módon.
Az első, kezdetleges olajfúrások az 1860-as évek legelején, Észak-Amerikában, a Nagy-tavak vidékén kezdődtek meg, miután a részben gyógyhatása miatt keresett, ám elsősorban világításra használt olaj felszíni előfordulása mind ritkább lett, viszont az igény rá egyre nagyobb. A könyvben érdekes történeteket ismerhetünk meg az első olajfúrókról, a kezdetleges viszonyokról, az első olajláz kialakulásáról, a kalandorokról, a kezdeti anarchikus állapotokról. De a fúrások sikeresek voltak, s míg 1860-ban egy hordó olaj ára még 20 dollár volt, egy évvel később, a hirtelen megnőtt termelés hatására már csak tíz cent… A kitermelésre rátelepedtek a földből kinövő olajfinomítók, az olajipar virágzásnak indult, maga mellé felhúzva olyan ágazatokat, mint a feldolgozás, a hordógyártás, a szállítás és a kereskedelem. És 1862-ben feltűnt a színen egy 23 éves fiatalember, egy bizonyos John D. Rockefeller. A kötetben regény a regényben Rockefeller története, mely szorosan egybefügg az olajipar felemelkedésével. S bár a róla szóló irodalom gyűlölködőbb része személyiségét a modern gazdaságtörténet gátlástalan, korrupt csirkefogójaként, kizsákmányolójaként jellemzi, a szerző mindehhez tárgyilagosan hozzáfűzi: „az általa elsőként végrehajtott bődületes tőkekoncentráció nélkül Amerika ma aligha lehetne a világ gazdasági hatalma”.
Olvashatunk arról, hogy a Rockefeller nevéhez fűződő Standard Oil sikerévtizedei után hogyan oszlatták fel 1911-ben a szinte a teljes amerikai olajipart maga alá gyűrő trösztöt, és mi lett az utódcégekkel, melyeket együttesen csak „hét nővérnek” nevez a szakma. Megismerhetjük a holland Shell sztoriját, a Nobel-testvérek szerepét a bakui olajmezők kiaknázásában, s bizonyságot kapunk arra is, hogy a világháborúk kirobbanásában, történetében milyen fontos szerepet játszott a nyersanyag birtoklása, a hadszínterek üzemanyag-ellátása. Eddig talán végig sem gondoltuk a megállapítás igazát: „az elmúlt évszázadban a bolygón egyetlen olyan fontos esemény sem történt, amely valamilyen módon ne állna összefüggésben az olajjal.”
Az olajtörténelem eseményeinek felelevenítésekor visszatérő, ismerős fogalom, szóösszetétel vagy rövidítés a koncesszió, a tőkekoncentráció, a kartell, a hatalom, a stratégiai tényező, az olajárrobbanás, az olajembargó, az Öböl-háború vagy az OPEC. Az olajtörténelem szempontjából fontos országok – Egyesült Államok, Irán, Irak, Szaúd-Arábia, Szovjetunió majd Oroszország, Venezuela vagy Nigéria – szerepéről, jelentőségéről is sok szó esik a könyvben. Mégis joggal állapítja meg a szerző, hogy az olajbirodalom nemzetek felettivé vált, s új világrend kialakulásához járul hozzá.
Az olaj leülepedése a földkéregben több száz millió évig tartott, míg pár száz év elég ahhoz, hogy a fekete aranyat az ember teljesen kiaknázza. Az atomkorszakot kiegészítő olajkorszak még javában tart, bár tudatában vagyunk annak, hogy egyszer, talán már nem is az oly távoli jövőben véget ér. De nem elsősorban ezért létfontosságú, hogy az emberiség kialakítsa új energiaháztartását, hanem hogy mérsékelje a klímaváltozás sebességének ütemét, lehetőleg ne pusztítsa tovább környezetét, közvetve pedig saját magát.
A XX. század kétségkívül az olaj évszázada volt. Hogy az marad-e a XXI.-ben is, sok mindentől függ: a megújuló energia iparágának fejlődésétől kezdve az érdekelt és ellenérdekelt felek nagy-nagy küzdelméig. De egyelőre még túlontúl sok erő érdekelt az olaj kitermelésében, fogyasztásában, az olajpiac működtetésében, hogy ez a század már döntő változásokat hozzon – vonja le a következtetéseket a szerző figyelemreméltó kötetében.
(A könyv az Atlantic Press gondozásában jelent meg.)
