Országos Büntető Eljárásjogi Perbeszédverseny 2009

A joghallgatók idei perbeszédversenyét a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának Büntető Eljárásjogi Tanszéke szervezte. E jeles eseményre november 5-én, a debreceni campus falai között került sor. A különböző jogi egyetemek összesen 2 hallgatóval képviseltették magukat: egyik az ügyészi, másik pedig a védői talárt öltötte magára. A sorrendet és azt, hogy ki kivel legyen párban, a verseny előtti sorsolás döntötte el. A pozíciót választhatták, arra viszont figyeltek a szervezők, hogy az azonos egyetemről érkezők ne egy párt alkossanak. Mindenkinek ugyanazt a valós tényeken alapuló, mintegy 3 oldalas jogesetet kellett feldolgoznia. Ennek átadása a verseny nyitányát is jelentette.

Sas Beatrix és Schwartz Csilla a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának IV. éves hallgatói. Idén őket érte a megtiszteltetés, hogy egyetemüket képviselhették az Országos Büntető Eljárásjogi Perbeszédversenyen, ahol Csilla a vádlói, Bea pedig a védői szerepet „játszhatta” el. Csilla egyébként ügyész szeretne lenni, ezért választotta ezt a pozíciót, Bea pedig mind ez idáig ügyvéd akart lenni, de éppen ebben az évben jött az ötlet, hogy talán a rendőrséghez menne, és a jogi egyetem mellett elvégzi még a Rendőrtiszti Főiskolát is.

Dióhéjban összefoglalva az esetet: W. S. vádlott, bánatát az alkoholba fojtva, egész nap azért gyötrődött, mivel élettársa elhagyta. Az asszony arra hivatkozott, hogy már mást szeret. Elköltözésének valódi oka viszont az volt, hogy a szüleihez ment, mert korábbi házasságából született gyermeke ott lakott, és a nagyszülők már nem bírtak a kamaszodó fiúval. A férfi, akit a nő új szerelmének nevezett, csak ismerőse volt, és valójában nem is vonzódtak egymáshoz.

A vádlott viszont azt hitte, hogy élettársa egy másik férfi kedvéért hagyta el őt, ezért ittas állapotban magához vette a korábban engedély nélkül vásárolt fegyverét, és a kocsmában belelőtt „vetélytársába”, akit bár megsebesített, de a sértettnek mégis sikerült az autójához rohannia.

A vádlott nem adta fel, és a távozó gépjárműbe is többször belelőtt, további sérüléseket okozva a benne ülőknek. Majd elindult, hogy megkeresse a „hűtlen” asszonyt. Miután rálelt, több golyót lőtt az élettársába is. Szerencsére egyik sértett sem halt bele sérüléseibe.

1 rb több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete, 2 rb lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette és 1 rb gondatlanul elkövetett életveszélyt okozó testi sértés vétsége miatt emeltek vádat.

Sok mindenre ügyeltek a szervezők, csak arra nem, hogy a jogeset mindkét pozíció számára hasonló nehézségű feladatot jelentsen. Sajnos a „védők”-nek nem volt sok esélyük arra, hogy briliáns érveikkel felmentést, vagy enyhe büntetést indítványozzanak. Talán ebben is hasonlított a való világhoz, ahol „a rutinos tárgyaláslátogató a vád ismertetése után jó eséllyel megtippelheti” a tárgyalás végeredményét. (Bárd Károly: A büntető hatalom megosztásának buktatói. Bp., 1987. 12. o.)

Tovább nehezítette a leendő ügyvédek helyzetét, hogy a megadott tényállástól eltérni nem lehetett, így improvizációra sem volt lehetőségük a joghallgatóknak. Ha a védő mégis próbált becsempészni valamit, amivel saját pozícióját erősíthette volna, akkor ezért fekete pontot kapott a zsűritől. Sebaj – gondolhatta a közönség –, legalább már most felkészülnek a jövőre!

Nekem viszont erről inkább Dosztojevszkij híres regénye jut eszembe, ahol az író éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy minden bűnügy mögött emberi sorsok állnak, és ha ezzel tisztában vagyunk, akkor nemcsak lecsupaszított tényekben fogunk gondolkodni, és azokat a törvények által megfogalmazott tényállásokhoz illesztjük csupán, hanem képesek leszünk segítségül hívni a pszichológiát. Ebből ugyanis „mindent ki lehet következtetni (…), amit csak akarunk. Minden attól függ, milyen kezekben van. A pszichológia regényre csábítja még a legkomolyabb embereket is, mégpedig teljesen önkéntelenül.” (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, II. kötet, 524. o.) Itt viszont szó sem volt ilyenről. A jogeset mellőzött mindenféle eltévelyedést, és pszichológus szakértő szóba se került. (Megjegyzem, hogy elmeorvos szakértői véleménnyel sem találkoztam e jogeset kapcsán.)

Tallár Ferenc a Jog és Irodalom kapcsolatáról szóló előadássorozaton hívta fel a hallgatóság figyelmét Dmitrij Karamazov ügyvédjének védőbeszédére: „Ó, én elismerem – mondja a védő, mintegy összefoglalva metakritikai mondandóját –, hogy a tényhalmaz, a tények egybeesése csakugyan eléggé meggyőzőn hat. De vegyék csak szemügyre ezeket a tényeket külön-külön, anélkül, hogy engednének összefüggésük befolyásának (…). Miért okvetlenül azt kell feltenni, amit elképzelünk, amit eleve elképzelni szándékoztunk? A valóságban felvillanhat ezer olyan dolog, amely még a legfortélyosabb regényíró figyelmét is elkerüli.” (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, II. kötet, 533. o.)

A védő taktikája itt éppen az volt, hogy a vád képviselője által összeállított tényekből más történetet hozott össze. És aki emlékszik a regényre, pontosan tudja, hogy nem az ügyésznek volt akkor és ott igaza.

A versenyen erre az „eltévelyedésre” nem volt lehetőségük a szereplőknek, ezért igencsak igazságtalannak tűnt a két pozíció azonos szempontokkal történő megmérettetése. De kérdezzünk meg inkább erről két joghallgatót, akik vádlói, illetve védői pozícióban szembesültek az általam elmondottakkal. A Károli Gáspár Református Egyetem két joghallgatója, Schwarz Csilla és Sas Bea most elmondják az Ügyvédvilág olvasóinak, hogyan látják ezt a versenyt, két héttel „Debrecen” után.

Schwartz Csilla: Én szerencsésebb voltam, mint az évfolyamtársam, mert az ügyészi pozíciót választottam. A kapott jogeset a vádlói pozícióból szemlélve sokkal egyszerűbb volt. Persze, csak azt követően tűnt annak, hogy alaposan áttanulmányoztuk a rövidnek egyáltalán nem nevezhető tényállást. A valódi jogalkalmazás folyamán nem is lenne ezzel az esettel semmi gond, de mivel itt ez verseny volt, és éppen az egyértelműsége következtében nem adott lehetőséget arra, hogy az érvek és ellenérvek kereszttüzében az ügyész bebizonyíthassa, miért gondolja úgy a lefolytatott tárgyalás után is, hogy megáll a vád. Én, bevallom őszintén, kicsit csalódott voltam, vagyok, mert sokkal több volt bennem, mint amit a kapott jogeset feldolgozása után bizonyítani tudtam.

Sajnos, a szerencse sem nekem kedvezett, mivel a sorsolásnál kiderült, hogy az elején kerülök sorra. Így viszont nagyon kevés időm maradt a teljes felkészülésre. Éppen csak meg tudtam írni a vádbeszédet, míg mások, akikre később került sor, meg is tudták azt tanulni. Ráadásul a perbeszéd elmondására biztosított idő is kevés volt arra, hogy a vádbeszéd alatt komoly érvelésbe kezdjünk, mert a rendelkezésre álló idő nagy részét a tényállás ismertetése vitte el, ez pedig, valljuk be őszintén, mivel adott volt a jogeset, nem teremtett lehetőséget túl sok önálló gondolat kifejtésére. Elhagyni sem lehetett, utalva arra, hogy a vádiratban foglalt tényállást az ügyész fenntartja, s így megspórolva némi időt a tartalmi kifejtésre, mivel az új Be. sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a törvényes vádra, ezért a vádbeszédnek is fontos tartalmi kelléke a tényállás ismertetése.

Tehát, az ügyész szerepének jogszabályból eredő változása, bár a mindennapok jogalkalmazásában mindenképpen előnyt jelent, a versenyen inkább csak elvette az időt a kreatív beszéd elől.

A versenyen hangsúlyozták, hogy a kapott jogeset egy valóban lefolytatott eljárás tárgya volt. Biztos vagyok abban, hogy az igazi tárgyalást a 2006. évi LI. tv. (Be. novella) hatálybalépése előtt folytatták, mivel a versenyfeladati tényállás nem helyezett arra nagyobb hangsúlyt, hogy a bizonyítás szabályaiban a novella hatálybalépése óta milyen jelentős változás történt. Mondhatnám azt is, hogy a bizonyítási eszközökre való utalás szinte hiányzott az „ügyiratból”.

Sas Beatrix: Amikor én erre a versenyre jelentkeztem, nagyon örültem, hogy már a pályaválasztás előtt gyakorolni tudom az ügyvédi hivatást, hiszen ehhez nem elég csak a jogszabályokat megtanulni, a szereplésnek, a bíróság elé történő kiállásnak is nagy jelentősége van. Azt gondolom, hogy a perbeszédversenyekből többet lehet tanulni, mint ha csak otthon olvasgatnánk a jogszabályokat.

Nekem sem volt elég időm arra, hogy alaposan felkészüljek, mert a sorsolásnál kiderült, hogy az első körben szerepelek. Persze, így hamar túlestem az egészen, és legalább nem izgultam halálra magam. Azt ugyanis bevallom, hogy a verseny napján nagyon ideges voltam. Ma már tudom, hogy a szereplést is gyakorolni kell, a „fellépést” is meg lehet szokni. Ezért mindenképpen örülök, hogy részt vettem, vehettem ezen a rendezvényen.

A jogesetről: nagyon kevés lehetőségünk volt nekünk, az ügyvédi pozíciót választóknak arra, hogy a védekezést jól felépítsük. A jogesetből kimaradtak azok a rések, amelyeket éppen a védelem tudna tartalommal feltölteni. Nagyon remélem, hogy a hétköznapok valóságában több esélye van a védőnek, mert ha ez nem így van, akkor a védelem alapelve és a védőhöz való jog csak arra való, hogy törvényeink a jogállamiság követelményeinek megfeleljenek. Persze tudom, hogy egy védőnek, ha elég felkészült, mindig több mondanivalója van a vádlott személyiségére vonatkozóan, mint az ügyésznek, hiszen az ügyvéd sokkal személyesebb kapcsolatban van az eljárás alá vont személlyel, mondhatnám, bizalmi viszonyról van itt szó. A védő éppen ezért, lehet elfogult a védence javára, az ügyésztől viszont mindenki objektivitást vár el. Ugyanakkor a bíróság szerepéről se felejtkezzünk el! A pártatlan és tárgyilagos bíró, ha jól végzi a rábízott igazságszolgáltatást, akkor mindkét oldalra egyaránt figyel, hiszen a két perbeszéd összecsapásából, na meg természetesen az előtte lefolytatott bizonyítási eljárásból – ahol feltehetően, szintén aktívan tevékenykedtek a felek – derül ki, hogy mi is történt valójában. Tehát mindkét oldalra, mindkét pozícióra nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy kiderüljön az igazság.

A bizonyítékokkal kapcsolatban: Egyetértek Csillával, én is jobban örültem volna, ha a jogesetben bizonyítékok is szerepelnek. Egy orvos szakértői vélemény csatolása talán nagyobb esélyt adott volna a védőknek arra, hogy árnyaltabb képet rajzolhassanak a vádlottról. Egy pszichológus kirendeléséről nem is beszélve.

Amennyiben az Önök egyeteme lehetőséget kapna arra, hogy a következő perbeszédversenyt megrendezze, mit tennének másképpen?

Sas Beatrix: Én mindenképpen többnaposra tervezném, mert nagyon fontosnak tartom, hogy a különböző egyetemekről érkező versenyzők megismerkedhessenek egymással, és erre nagyon jó alkalom egy „ottalvós” összejövetel. A verseny előtti napon kicsit szoktathatjuk magunkat a gondolathoz, hogy másnap szerepelnünk kell, a következő este pedig éppen arra jó, hogy levezessük a felgyülemlett feszültséget.

Schwartz Csilla: Én nagyon szeretném, ha jövőre a Károli Gáspár Református Egyetem adna otthont az országos megmérettetésnek. Beával egyetértve, én is nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak versengés legyen a karok között, hanem kapcsolatteremtés is. Ennek pedig jó eszköze a verseny előtti este, valamint az eredményhirdetés utáni fogadás, ahol már felszabadultan koccinthatnak az egybegyűltek.

Sas Beatrix és Schwartz Csilla: Mindketten nagyon hálásak vagyunk tanárainknak, Deres Petronellának, Lajtár Istvánnak és Ihász Sándornak, akik felkészítettek bennünket erre a versenyre, és nem utolsósorban Kapa Mátyás dékánnak, aki lehetővé tette, hogy eljussunk Debrecenbe. Köszönjük nekik.

Dr. Kiss Anna