Pulitzer – Egy sajtómágnás útja Makótól New Yorkig

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Bámulatos életpályáját futott be a dél-alföldi kisváros kereskedőjének fia, aki az Újvilágban nemcsak a szerencséjét csinálta meg, hanem forradalmasította a sajtót is. Dokumentumregényben ismerhetjük meg pályáját, munkásságát, elveit.

Nem, nem, Pulitzer keresztneve nem „díj”, hanem Joseph, pontosabban József. Ám a nagyvilágban sokan nem ismerik keresztnevét, mert a hírekben leggyakrabban csak a róla elnevezett díjról hallanak. Arról az egyik legrangosabb amerikai elismerésről, melyet 1917-től minden évben kiosztanak a legjobbnak ítélt amerikai újságíróknak a legváltozatosabb kategóriákban, de regényírók, zeneszerzők is kiérdemelhetik. Magyarországon 1989-től Pulitzer-emlékdíjat adományoznak hazai újságíróknak, szerkesztőségi alkotóközösségeknek. E díjat Fábry Pál, az Egyesült Államokban letelepedett, 2018-ban elhunyt magyar üzletember alapította, a Pulitzer-örökösök jóváhagyásával.

Ez az első magyar átfogó dokumentumregény a Magyarországról elszármazott amerikai sajtócézár életéről és munkásságáról

Színpadi mű után itt a dokumentumregény

Pulitzer kalandos életéről viszonylag keveset tudunk, mert magyar nyelven eddig inkább csak szűk körben elérhető tudományos értekezések vagy elszórtan újságcikkek jelentek meg. 2016-ban a Spinoza Színház Pulitzer-úgy címmel mutatta be Sándor Anna dokumentumdrámáját, mely segített jobban megismerni e különleges ember hitvallását a világról, az újságírás feladatáról, az emberek befolyásolhatóságáról. (A darabról a Jogászvilág.hu is írt, mely itt olvasható.)

Hogy érdemesebb alaposabban is megismerni Pulitzer kivándorlásának, letelepedésének, amerikai sajtócézárrá válásának történetét, a politikusok és az újságírók felelősségéről vallott nézeteit, s annak mindmáig tartó hatását napjaink médiavilágára, arra Wisinger István biztat minket új, Pulitzer című dokumentumregényében. Ebben egyszerre vállalkozik arra, hogy regényes formában megírja e különc, az amerikai társadalomra, sőt politikára is nagy hatást gyakorló figura életét, aki mezei újságíróból valóságos sajtómágnássá nőtte ki magát New Yorkban a XIX. század utolsó két évtizedében. Az újságíróból íróvá vált szerző egyben azt is feladatának tekinti, hogy eközben felvázolja azt a politikai, gazdasági, társadalmi környezetet, amelyben megteremthette és kiépíthette sajtóbirodalmát. A kettőt ötvözve feltárja, miként alkotott új sajtóműfajokat, teremtett új sajtómodelleket és megismertet azzal is, milyenek voltak a világról alkotott demokratikus nézetei.

Kincsek a táskában

Wisinger István 1996 óta maga is Pulitzer-emlékdíjas. Dolgozott újságíróként a Magyar Rádióban, majd a Magyar Televízióban, tanított több főiskolán és egyetemen, s ez már a kilencedik könyve. Társszerzőként írt tankönyvet újságíró-növendékeknek (Általános médiaismeret, 2006), közreadta interjúit Göncz Árpád köztársasági elnökkel (Visszanézve – Beszélgetések Göncz Árpáddal, 2007), s az elmúlt években két sikeres dokumentumregény is fűződik a nevéhez: A Nobel-díjas kém – Dokumentumregény Szent-Györgyi Albert életéről (2016) és az Egy elme az örökkévalóságnak – Neumann János regényes élete (2018, mindkettőt az Athenaeum Kiadó jelentette meg, csakúgy, mint e mostani Pulitzer-kötetet.)

A most 77 éves író–újságíró a Szent-Györgyi- és a Neumann-könyve után úgy gondolta, hogy a két művel be is fejezte kirándulását e műfajban, sőt, felhagy a könyvírással is. Felszámolja a korábbi munkáihoz szükséges, irdatlan mennyiségben felhalmozott jegyzeteit, amelyeket eddig alapos gondossággal gyűjtött össze lakásában. Rendrakás közben azonban egy táskában rábukkant arra a kiadványra, melyben egykoron publikálta egy Pulitzerről szóló ötrészes tévésorozat szinopszisát, mellette pedig azt a sajtómágnás életéről szóló amerikai monográfiát, melyet nem sokkal 1911-es halálát követően publikált közvetlen főnökéről egykori munkatársa.

Amikor Wisinger István 2020 októberi könyvpremierje idején élőben beszélgetett a Facebookon Nyáry Krisztiánnal, elárulta: ekkor fogalmazódott meg benne, hogy talán mégis érdemes lenne könyvben is feldolgoznia Pulitzer életét. Visszaemlékezett arra is, hogy amikor 1980-ban Fulbright-ösztöndíjasként a kaliforniai Stanford Egyetemen kommunikációt hallgatott, meglepődve tapasztalta, az amerikaiaknak fogalmuk sincs arról, hogy világhírű díjalapítójuk és sajtómoguljuk magyar származású. De még a mai Magyarországon is csak kevesen tudják, hogy az 1847-ben, Makón született Pulitzer József tizenhét éves koráig szülővárosában, majd Pesten élt, míg útnak nem indult a nagyvilágba.

Manhattan első felhőkarcolója volt a New York World Building, Pulitzer sajtóbirodalmának székháza. A 95 méter magas épületet 1890-ben adták át. (Fotó: Wikipédia)

St. Louistól New Yorkig

Tekintélyes terménykereskedő fia volt Pulitzer József, aki 1847-ben Makón, zsidó családban látta meg a napvilágot. Anyjának osztrák–német felmenői voltak, így a magyar mellett a német is anyanyelvének számított. Hat édestestvére született, de csak ő és Albert öccse érte meg a felnőttkort, aki szintén kivándorolt Amerikába. József viszonylagos jómódban élte meg gyermekkorát. Nyolcéves volt, amikor a család Pestre költözött. Apja néhány évvel később meghalt, anyja elszegényedett. Az ifjút vonzották a lovak, s ifjonti hévvel arra gondolt, hogy beáll az Osztrák–Magyar Önkéntes Császári Hadtestbe, hogy Mexikóban, a Habsburg–francia szövetségben lovaskatonaként harcoljon. De csak Észak-Amerikáig jutott, ahol a dúló polgárháborúban az északiak hadseregébe állt be. Nyolc hónap elég volt ahhoz, hogy kiábránduljon a katonaéletből, még ha a Lincoln lovasezred katonája is lehetett, a német nyelvű alakulatban.

Egyetlen szót sem tudott angolul, mikor az Újvilág földjére lépett. Leszerelését követően ezért is ment St. Louisba, az amerikai németek fővárosába. Volt kőművessegéd, pincér és lovászfiú a helyi postahivatalnál. Közben könyvtárba járt és politikai nagygyűlésekre, hogy fejlessze angoltudását. Jó sakktudásának köszönhetően hamar bekerült a város társasági életébe, ahol megismerkedett a helyi újság tulajdonosával és egy jogásszal, aki ügyvédi irodájában alkalmi munkákkal bízta meg. 1867-ben szerezte meg amerikai állampolgárságát. Amikor egy toborzási csalásról a helyi lapba ironikus panaszlevelet írt, felfigyelt rá a tulajdonos, és felvette munkatársnak. És innen már szinte száguldani kezdett tollforgató karrierje. Egyelőre még németül. Egy idő után a tulajdonosok felajánlották neki, hogy vegye meg az újságot. Ekkor már tudta, hogy lapszerkesztő akar lenni, így élt a lehetőséggel. Sőt, amikor 1878-ban megvásárolta a város másik német nyelvű, délutáni lapját, a kettőt összevonva megalapította a St. Louis Post-Dispatch. Az egyetlen centért árusított négyoldalas kiadvány már angol nyelven jelent meg, a tulajdonos-főszerkesztő szándéka szerint az igazság szócsöveként. Az első lapszám első oldalán így írt vezércikkében újságjáról: „Szembeszáll minden csalással és ámítással, legyen az bármi és bárhol; elveket és eszméket fog támogatni, nem előítéleteket és pártoskodást…”

A lapban a szórakoztató cikkek mellett a fő helyet az állam korrupciós ügyeinek leleplező írásai foglalták el. Fontos szerkesztőelv lett a szenzációs események megdöbbentő tálalása, megszületett a sportrovat, és megjelentek a nőknek szóló írások. A lap példány- és oldalszáma fokozatosan növekedett, vállalkozása felvirágzott. Érdeklődése pedig egyre inkább az ország legnépesebb városa, New York irányába fordult.

Műfajokat teremtett, megsokszorozta a példányszámot, s neki köszönheti New York a Szabadság-szobor márványtalapzatát (Fotó: Wikipédia)

A The Worlddel meghódítja a világot

A szerző alapos ismerettel írja le, hogy Pulitzer milyen sajtópiaci helyzetet is tapasztalhatott maga körül New Yorkban az 1880-as évek elején, és izgalmasan meséli el, miként találta meg leendő helyét e környezetben, s változtatta azt meg. 1883-ban vásárolta meg az akkor 15 ezer példányban megjelenő The New York Worldot. Teljesen átformálta a lapot. Könnyed, színes stílust teremtett hétköznapi nyelvezettel, karikatúrákkal, grafikákkal, képregényekkel, a pontosságra, az érdekességre helyezte a hangsúlyt. Egyedül többnyire általa írt vezércikkei maradtak szárazabbak, ugyanakkor indulatosak, meghökkentő kifejezésekkel.

Vallotta, hogy ha egy újság valóban a közérdeket akarja szolgálni, nagy példányszámra van szüksége. Az pedig hirdetést jelent, a hirdetés pénzt vonz, a pénz meg függetlenséget teremt. Három évvel később példányszámát már megtízszerezte a The World címre egyszerűsödött lap, vasárnapi kiadvánnyal. Az éves profit elérte a félmillió dollárt. Újságíró alkalmazottjainál megvalósította a teljesítményarányos bérezési modellt. Megteremtette az oknyomozó újságírás műfaját, cikksorozatokat indított, de megalkotta a bulvárt is, mely újabb és újabb olvasókat – és piaci ellenségeket szerzett. (A legnagyobb William Hearst volt, szintén sajtómágnás, akiről Orson Welles a főhősét mintázta az Aranypolgár című filmben.).

Sikeres pénzgyűjtést szervezett lapjában a Franciaországtól ajándékba kapott Szabadság-szobor márványtalapzatának megépítéséhez, így Bartholdi ajándékszobrát 1886-ban végre fel lehetett állítani a Bedloe-szigeten, melyet az átadás napján Liberty Islandre neveztek át. 1890-re a belvárosban felépült a The World szerkesztőségi épülete is, New York első felhőkarcolója. A kilencvenes években már évi egymillió dollárra nőtt Pulitzer profitja.

S mindeközben rendületlenül folytatódott a bevándorlás az Egyesült Államokba, érkezett az új munkaerő, s zajlott a globális nagyhatalommá válás folyamata…

Hitvallás, újságíróegyetem, díj

A sikersztori idején azonban a sajtócézár egészsége folyamatosan rosszabbodott. Tüdőbetegsége mellett egyre romlott a látása, gyakran küzdött depresszióval, és mind több időt kezeltette magát Európában. Távollétében, 1900-ban a láng martalékává vált az amerikai családi ház, s a feleség, a gyerekekkel új, New York-i lakásba költözött. (Pulitzer hét gyermeke közül kettő ekkor már nem élt.). Házastársától gyakorlatilag külön élt, egymástól függetlenül járták a világot, egymással szinte csak leveleztek.

A mágnás Pulitzer számára sovány vigaszt jelentett, amikor 1907-ben elkészült másfél millió dolláros jachtja, valójában óceánjáró gőzöse, a Liberty. Annyira rászabták a hajót, hogy élete hátralévő részéből sok időt töltött fedélzetén. Körbehajózta Európát, majd a francia Riviérán, egy hegyoldalban vett egy csendes rezidenciát.

1915-ben a The World példányszáma már meghaladta a 700 ezret. Néhány hónappal halála előtt egy levelében arról írt, mennyire gyűlölné, ha halálát követően pusztán egy sikeres laptulajdonosként emlékezne rá a világ: „Nem önmagában a tulajdonlás tudata, hanem a politika volt a szenvedélyem, de nem általánosságban, önző értelemben, hanem mindazért, amivel a politizálás gyakorlata hozzájárul a szabadság és az igazságosság eszméjéhez.” Az újságírás, a pénz mindehhez az eszköz volt.

Úgy vélte, hogy a köztársaság, a demokrácia építésének jövője részben az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz. Ezért szorgalmazott hathatós anyagi támogatással egy újságíróegyetemet, mely végül a Columbia Egyetemen valósulhatott meg önálló újságírói karként, halála után egy évvel, 1912-ben. Javaslatára a tantárgyak között többek között olyanok szerepeltek, mint lapkészítési alapelvek, sajtóismeret, stilisztika, jog, etika, irodalom, történelem, melyek ma sem hiányozhatnának egy jó újságíróképzésről. A következő újságírónemzedékekre hagyta nézeteit az újságírás, a sajtó szerepéről: „Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó – amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is – képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga” – fogalmazott abban a levelében, mely egy újságíróiskola felállítását szorgalmazta.

Szintén halálát követően, 1917-ben osztották ki először a róla elnevezett, rangját a mai napig őrző díjat, a Columbia Egyetem égisze alatt. Wisinger István kötete zárófejezeteiben foglalja össze a Pulitzer-díj történetét, a magyar Pulitzer-emlékdíj megszületését, és írja meg azt a sajnálatos tényt is, hogy e magyar elismerés, illetve háttere két éve válságban van.

Izgalmas, olvasmányos, tanulságokkal teli könyvet tarthatunk a kezünkben; a szerző a tudományos publikációk világából egy ismeretterjesztő kiadvány lapjaira emelte át egy Magyarországról elszármazott, egyedi karriert befutó ember meseszerű élettörténetét, és máig ható gondolatait.

---