Az utazás ajándék az öregedés ellen
Tudományos kutatás is igazolja, hogy az idősödésre jótékony hatással van az ismeretlen tájak felfedezése.
Tények, tanúk a kitörés napjáról
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Visszaemlékezők történeteit felhasználva írt újabb könyvet a második világháború ellentmondásos budapesti epizódjáról a téma történészszakértője, Ungváry Krisztián.
Ahogy közeleg évről évre február 11-e, úgy nő meg a közérdeklődés egy második világháborús budapesti történelmi esemény iránt, mely a „kitörés napja” vagy a „becsület napja” néven vált ismertté. E napot az teszi sajátossá, és kapcsolja össze az aktuális politikával, hogy a magyar szélsőjobboldal megemlékezéssel, felvonulással, emléktúrával igyekszik még hangsúlyosabbá tenni. Így az 1945-ös esztendő e tragikus háborús epizódja minden év februárjában beszédtéma, vélemények fogalmazódnak meg pro és kontra, többnyire felületes tény- és történelmi ismeretek alapján.
Ezen próbál idén is segíteni Ungváry Krisztián történész, aki Utak a senkiföldjén – Kitörés 1945 című, nemrég megjelent könyvében a lehető legalaposabban tárja fel a februári, húszezer ember halálával járó budapesti háborús történések előzményeit, a hadművelet konkrétumait. Történelmi áttekintése során öt tanulmányban foglalja össze azt a tudást, amellyel ma rendelkezhetünk, sőt, a kitörésről húsz fontos visszaemlékezést, illetve emlékező interjút is publikál. Közülük három magyarországi magyar, két magyarországi és egy romániai német, valamint tizenkét németországi német katona történetét ismerhetjük meg. (A teljes megértéshez magyarázó jegyzetek járulnak hozzá.) Mellettük önálló tanulmányként olvashatók egy német katona akkoriban írt, el nem küldött levelei, melyek fennmaradtak a magyar fővárosban, és szövevényes úton, éppen negyven évvel később jutottak el – nem a címzettekhez, hanem a feladóhoz, aki még a háború előtti címén élt Németországban.
A budai védősereg kitörési kísérlete magyar szemszögből azért is jelentős, mert a halottak többsége ugyan német egyenruhát viselt, de nem feltétlen volt németországi születésű – jegyzi meg a szerző. A Budapesten harcoló 22. SS-lovashadosztályt ugyanis magyarországi németekből is verbuválták, és a 8. SS-lovashadosztály is ugyanebből a körből töltötték fel. Ráadásul az SS-ben szolgáló magyarországi németek túlnyomó többsége nem önként öltötte magára az SS egyenruháját. A magyar és a német állam megállapodása alapján a magyar hatóságok kényszerítették őket, hogy a német hadosztályok soraiba kerüljenek. „Sorsuk tehát a magyar történelem része, és a rájuk történő emlékezés is magyar felelősség” – állapítja meg Ungváry Krisztián.
A kitörést német hadműveleti tervként is elemző szerző megállapítja: a magyar főváros ostroma során a német védősereg többször tervezte a budapesti szovjet ostromgyűrű áttörését, a város feladását, és a nyugat felé menekülést, ezt a tervet azonban Hitler, politika céljai érdekében – késleltetni a szovjet csapatok nyugat felé nyomulását – mindvégig ellenezte. A budapesti német erők főparancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch ennek megfelelően járt el, de végül, az utolsó pillanatban, mégis rászánta magát a kitörésre. Ekkor már egyértelművé vált, hogy a szovjet csapatok Buda maradék részét, a Várat és a Naphegyet is elfoglalják. A főparancsnok az ösztönös túlélés reményében szegte meg Hitler parancsát, és a kapituláció helyett választotta az ellenállást, a kitörést, majd tervei szerint az azt követő menekülést, nyugati irányba.
A parancsot rádiótáviratban február 11-én adta ki, melyben sötétedés utánra tette a harci cselekmények indulását a harcképes német részekkel, a magyar csapatokkal és a hozzájuk csatlakozott nyilaskeresztesekkel. Ténylegesen egy-két ezer magyar vehetett részt a kitörésben, szemben a korábbi 20 ezres adatokkal – jegyzi meg Ungváry. Bár a német erők létszáma meghaladta a 40 ezret, közülük alig 14 ezren nem voltak sebesültek. A Budát támadó szovjet csapatok létszáma meghaladta a 65 ezret. A borzalmakkal teli kitörési kísérlet, mint hadművelet, gyakorlatilag értelmetlen és öngyilkos vállalkozás volt – összegez a történész.
Része Budapest ostromának, mely a második világháború öt legvéresebb városostromához tartozik (Berlin, Leningrád, Sztálingrád, Varsó mellett). A budai kitörési próbálkozás főszereplői egy ordas eszme védelmében olyan hadseregben szolgáltak, olyan oldalon álltak, mely országok, népek leigázásáért, emberek millióinak haláláért, tudatos meggyilkolásáért volt felelős.
Február 17-éig alig több mint hétszáz katona jutott túl a városon, a „senkiföldjére”, a lakosság között pedig legfeljebb két-háromezer átöltözött magyar, illetve magyarul beszélő, német egyenruháját levetett sváb származású katona tudott elrejtőzni. Az ezt követő időszakban azonban az NKVD (a szovjet belügy) nagyszabású razziákba fogott, s ezeknek több tízezer budapesti civil esett áldozatul. Részben a bujkálók elfogása érdekében folyt a „hadifogoly-begyűjtési” akció, részben amiatt, mert korábban a szovjet jelentések jelentősen eltúlozták a városi védősereg tagjainak számát, így utólag kellett „igazolni” hadifoglyokban a jelentések „valóságtartalmát”.
Miközben a szovjet oldalon minimális, hétszáz alatti volt a halottak és az eltűntek száma, addig a körülbelül 20 ezer német és magyar áldozat értelmetlen veszteséget jelentett a másik oldalon. Kapituláció esetén a szovjet fogságba eső katonáknak nagy esélye lett volna a túlélésre.
Ungváry Krisztián egyébként 2021-ben elindította a Kitörés napja elnevezésű weboldalát, melyen érdekes módon dolgozza fel a kétségbeesett kísérlet néhány napjának történetét fotókkal, életrajzokkal, fogalomtárral, a mítosz eloszlatásának szándékával írt gondolatokkal. A honlap érdekessége, hogy egy menüpontra kattintva virtuális emléktúra részesei is lehetünk: képek, magyarázó szövegek és térkép segítségével tájékozódhatunk, merre haladt a kevés túlélő útja azokban a februári napokban a „senkiföldjére”, és olvashatjuk el néhány akkori főszereplő életrajzát.
Az emlékezők akár a valóságban is bejárhatják az útvonalat. Mindehhez a történész a weboldalon hozzáfűzi: „A kitörési kísérletre sokféleképp lehet emlékezni. Illő kegyeleti aktus az is, ha a kitörők nyomában az emlékezés egy kegyeleti túrával történik A rendezők és résztvevők felelőssége, hogy ennek során méltó módon emlékezzenek és gyászoljanak. Az az emlékezés, amely kritika nélkül átveszi a korabeli nemzetiszocialista propaganda szólamait, a történelmi eseményt is meghamisítja. Meggyalázza az áldozatokat.”
Új könyvében a szerző megfogalmazza: a múlt azért és akkor érdekes, mert a mának szól, s azok a tanulságok, amelyek a szélsőséges élethelyzetekkel kapcsolatos szembenézésre vonatkoznak, nem vesztettek aktualitásokból. „Amennyiben ez a kötet annyit képes elérni, hogy az emlékezés értelméről, az egyéni felelősségről és a túlélés stratégiáiról elgondolkodtatja az olvasót, akkor munkám nem volt hiábavaló.”