Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
II. János Pál és XXIII. János pápa április végi szentté avatásához a Szentszék által elismert csodára is szükség volt. A kanonizálási folyamatban az egyház tudományos eszközökkel igyekszik bebizonyítani, hogy egy-egy gyógyulás földi okokkal megmagyarázhatatlan módon következett be – következésképp az égiek segítségére volt szükség a felépüléshez.
„A püspök, kezében az ereklyetartóval, lassan járt fel és alá az oltár előtt, ütemes mozdulatokkal emelte a magasba az aranykeretes üveglapok közé forrasztott, alvadt vérdarabot, mintha valamilyen félelmes fetiscsecsemőt dajkálna. Egy segédpap közvetlenül a püspök mögött haladt, és égő gyertya lángjával világította át az ereklyetartót, a száraz, alvadt vért. (…) A püspök diadalmasan emelte a magasba az arany ereklyetartót, aztán a térdeplő kardinálishoz vitte a kegytárgyat, s a bíboros és mindenki, aki az oltár előtt térdelt, megcsókolta a kerek üveglapot. Csak a kanadai kardinális segédpapja nem csókolta meg az ereklyetartót. Lehajtott fejjel térdelt az oltárhoz vezető lépcső legalsó fokán, és a breviáriumot olvasta. Sötéten nézett maga elé. Pillantása sem volt a megvalósult csoda számára. Úgy nézett, mint aki ezt mondja: „Elég hinni. Minek a vér?”
Fenti idézetet Márai Sándor San Gennaro vére című regényéből ollóztuk. A szerző a Nápoly védőszentjeként ismert Szent Januáriusz kultuszáról írta e sorokat; annak a püspöknek a tiszteletéről, aki hatodmagával halt mártírhalált az ókori Római Birodalomban a Diocletianus császár idején indult keresztényüldözések során. A szent nevéhez fűződik a nápolyi vércsoda, melynek lényege, hogy Januáriusz üvegtégelyben megőrzött alvadt vére időről időre folyékonnyá válik és felbuzog. A jelenség általában májusban és szeptemberben következik be, mindkét alkalom után nyolc napig tart, hogy aztán a vér ismét megalvadjon.
A kritikusok az elmúlt évszázadokban sokféleképpen magyarázták a történést. Ezek közül a leginkább tudományos lábon az az okfejtés áll, mely szerint a tégelyekben valójában nem vér található, hanem tixotrópikus vegyület, például hidratált vasoxid. Az ilyen anyagokban ugyanis megnő a viszkozitás (belső súrlódás), ha sokáig mozdulatlan állapotban vannak, illetve csökken – ezáltal a folyadék hígabbá válik –, ha megmozdítják őket. A kérdésben azonban nem lehet egyértelmű tényekről beszélni, mert a katolikus egyház, attól tartva, hogy azzal visszafordíthatatlan kár következne be, nem járul hozzá a tégely felnyitásához és tartalmának tudományos vizsgálatához.
II. János Pál pápa (balra) és XXIII. János pápa (jobbra). Forrás: Wikipédia
Orvosi esetek
Miként persze a Márai-regényben szereplő kanadai segédpap példája mutatja, az igazi hit nem lehet függvénye bármilyen csodának; az egyház előszeretettel idézi az evangéliumból Szent Tamás apostol esetét, akinek hitetlenkedésére feltámadása után Jézus azt mondja: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Ebből a szempontból lényeges adalék, hogy bár a Szentszék mindig is támogatta Januáriusz kultuszát és a csoda megünneplését, hivatalos álláspontot nem alakított ki az ügyben. Sőt a katolikus világban szintén régi múltra visszatekintő jelenésekről – úgy is, mint a csodák egyik válfajáról – azt tanítja, hogy közülük még azokat sem kell feltétlenül elfogadni, amelyeket hivatalosan is elismert az egyház (például Lourdes vagy Fatima).
Ezzel együtt van egy olyan terület, ahol a csoda bizonyíthatósága perdöntő: ez a boldoggá-, illetve szentté avatások eljárása. (Szentté vagy boldoggá az egyház azokat az elhunytakat nyilvánítja, akikről bizton állítja, hogy bejutottak a mennyországba. Ilyen értelemben a két kategória egyenértékű, azzal a különbséggel, hogy a boldogok tiszteletét egy szűkebb közösség, a szentekét viszont minden katolikus számára elrendeli.) A két eljáráshoz alapesetben egy-egy csodát kell bizonyítani; vagyis azt a tényt, hogy valamely földi szempontokkal megmagyarázhatatlan jelenség az elhunyt közbenjárására következett be.
Az elismert csodák 99 százaléka egészségügyi természetű. Ennek oka a bizonyíthatóságban keresendő, hiszen az orvostudomány meg tudja állapítani, ha egy betegség esetén olyan gyógyulás következett be, amire nem lel evilági magyarázatot. Más jellegű csodák bizonyítása ellenben objektív akadályokba ütközik, hiszen miként igazolható például, hogy az úttestre lelépve a felém vészesen közeledő autó a szentté avatásra jelölt közbenjárására nem ütött el, vagy hogy szorult helyzetemben az égiek támogatásával nyertem a lottón?
Ateista hematológus
II. János Pál pápa április végi kanonizálásához is csodára volt szükség. (XXIII. János esetében az egyház elegendőnek találta az egykori boldoggá avatáshoz elismert csodát.) Karol Wojtyla 2011-es boldoggá nyilvánítását az tette lehetővé, hogy egy francia apáca kigyógyult a Parkinson-kórból; abból a betegségből, amelyben egykor a pápa is szenvedett. A boldoggá avatás napján pedig egy Costa Rica-i asszony felépült agyérbetegségéből, s az orvosok nem találtak tudományos magyarázatot a történtekre, így ez a kórtörténet lett a szentség bizonyítéka.
A szentté avatást ünneplő tömeg a Szent Péter téren. Forrás: Wikipédia
Miközben sokan fenntartásokkal kezelik az egyház ilyen irányú gyakorlatát, a Szentszék aprólékosan vizsgálódik, s gyakran csak sokéves vizsgálat után üti rá a pecsétjét egy-egy csodaszámba menő eseményre. A gyógyulásnak orvosilag megmagyarázhatatlannak kell lennie, vagyis önmagától, spontán sem következhetett be, de kezelés vagy terápia sem eredményezhette; a pártatlanság érdekében a vizsgálódó orvoscsoport tagjai nem ismerik egymás nevét, a testületbe nem hívő szakembereket is meghívnak, s ahhoz, hogy egy eset a teológusok testülete elé kerüljön, az szükséges, hogy a felkért hét orvosból legalább négynek pozitív legyen az ítélete.
Amint a Magyar Kurír katolikus hírügynökség beszámolt róla, a Szentszék több ízben is támaszkodott a magát ateistának tartó kanadai hematológus orvosnő, Jacalyn Duffin szakvéleményére. Először egy női szerzetesrend alapítójának szentté avatási eljárásában kérték fel vizsgálatra. A hematológus egy, a rendalapító közbenjárásáért imádkozó leukémiás beteg csontvelőmintáit elemezte. Diagnózisa szerint az első csontvelőminta a leukémia legsúlyosabb típusára engedett következtetni, a következő a betegség visszahúzódását, majd az újabb minta a betegség kiújulását jelezte. Mármost a hematológusok általános véleménye szerint a kiújuló leukémia nem gyógyítható, Duffin azonban arra jutott, hogy a betegség másodszor is visszahúzódott, ami a tudomány mai állása szerint nem lehetséges. A vatikáni szakértők azonban az esetet először nem fogadták el csodának, mondván, ha egyszer orvosilag igazolt volt a betegség visszahúzódása, akkor az másodszor is megtörténhetett, és csak hosszas fellebbezési folyamat után ismerték el a csodát. Duffin az esettől még nem tért meg, de, mint nyilatkozta, meghatározó tapasztalat volt számára, ahogy a szentté avatási eljárás folyik: a Szentszéknél nem fogadnak el szubjektív véleményeket, csak igazolható tényekkel dolgoznak.
Két helyen egyszerre
Miközben a nagyobb vallások szinte mindegyikének tanításában szerepel a csoda lehetősége, leginkább a katolikus világban találkozunk a természetfeletti eme megnyilvánulásának kultuszával. A gyógyuláson kívül ezek közül is kiemelkednek a pap által átváltoztatott ostyával, illetve borral kapcsolatos misztikus események. A krónikák több esetet is feljegyeztek, amikor az Oltáriszentség vétele vagy felmutatása gyógyuláshoz, egy természeti katasztrófa elhárításához vezetett, de állítólag volt több olyan eset is, hogy valakinek az egyetlen tápláléka több hónapig vagy akár évig a rendszeres szentáldozás volt. Emellett számos feljegyzés szól olyan történetekről, amelyekben a pap átváltoztató szavai után az ostya vérezni kezdett, vagy éppen valódi hússá – esetenként konkrétan szívizommá – változott, a bor pedig vérré alakult.
Pio atya földi maradványai. Forrás: Wikipédia
A görög-keleti egyház a szentté avatás feltételének tekinti, hogy valakinek a teste a halála után – mesterséges konzerválás nélkül – romlatlan állapotban maradjon meg; a római katolikus egyház ezt a szent lét jelének, de nem feltételének tartja. A szentek történeteiben külön helyet foglalnak el a stigmák – amikor az illető testén megjelennek Jézus sebei –, de ismerünk olyan esetet is, amikor valakiről azt tartották, képes a levitációra, vagyis a föld feletti lebegésre. Alighanem minden szentek legcsodásabbika a XX. században élt Pio atya; az olasz kapucinus szerzetes a stigmái mellett arról híresült el, hogy képes volt gyógyítani, egyszerre két helyen is tudott lenni, vagyis bilokált (állítólag Mindszenty József magyar bíborosnak is megjelent a börtönében), emellett lebegett, jövendölt, csodákat tett, nem aludt és nem evett, s amikor sírját 2008-ban felnyitották, testét épen találták.
