Volt egyszer egy tanár II.

A konfliktusok során elszenvedett sérelem megtorlása kezdetben az egyénre hárult, aki képességei szerint a saját erejére támaszkodva érvényesíthette érdekeit. Ennek legfontosabb módja a magánharc volt; ezt a szemben álló felek ereje, ügyessége döntötte el. Később az állam, miután korlátok közé szorította a magánbosszút, átvette a bűncselekmények megtorlásának terhét. Tette ezt azért, hogy ne a sértettnek vagy hozzátartozóinak kelljen az elkövetőt üldöznie, valamint azért, mert a deviáns cselekmények az álamra és az egész társadalmi rendre nézve súlyos veszélyt jelentettek. A büntetőjogi felelősség alapja így az egyéni helyett a közösségen esett sérelem lett.

Dr. Helmeczy László ügyvéd
1949-ben született, az ELTE ÁJK-n szerzett diplomát 1979-ben, még ebben az évben ügyvédjelölt lett. Az ügyvédi szakvizsgát 1982-ben szerezte meg. Nyíregyházán él, de Budapesten nyitott ügyvédi irodát, ezért sokat utazik. Az MLSZ jogi ügyekért felelős alelnöke és a Szabolcs-Szatmár Megyei Labdarúgó Szövetség elnöke, így a hobbija természetesen a foci. Lakóhelyén a megyei közgyűlés tanácsosa, korábban pedig 4 évig volt a Magyar Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottságának tagja.
Három lánya született: Erika jogász, Éva újságíró és Zsófi V. éves joghallgató.

Az állam azzal, hogy magára vállalta a bűnüldözés terhét, azt is kimondta, hogy az igazságot ő szolgáltatja. A bűncselekményt szenvedett személy ebben a folyamatban viszont mellékszereplővé vált: sérelmét szűk körben orvosolhatta, és a magánszféra védelméhez, valamint a biztonsághoz fűződő érdekeit sem védték garanciális szabályok. A vád tehát közfunkcióvá vált, s így a büntető igény érvényesítése felett csak az államközösség rendelkezhetett.

A büntetőjog fejlődése folyamán tehát a sértett elveszítette az eljárásban korábban ráosztott főszerepet, és ma már elmondható, hogy érdemtelenül tengődik az igazságszolgáltatás perifériáján. Találó Nils Christi megjegyzése, miszerint az állami hatalom eltulajdonította az érintettek konfliktusait; az igazságszolgáltatás csak arra jó, hogy fájdalmat okozzon.[1] Mint ahogy Bárd Károly is írja, „a sértett rég trónfosztott szereplője a büntetőjognak és az igazságszolgáltatás rendjének. Az eljárás hivatásos résztvevői végérvényesen eltulajdonították a közvetlenül érintettek konfliktusait. A per egykori ura, a vádfunkcióval korlátlanul rendelkező sértett a modern eljárási rendszerekben alig több, mint a tanúk egyike. A büntetőjogi szankció elsődleges célja már rég nem a sértett kompenzációja, sem anyagilag, sem pedig lélektanilag.”[2]

A hétköznapok gyakorlata igazolja, hogy a jogszabályok által meghagyott lehetőségek a jogalkalmazás folyamán tovább szűkülnek, és a sértett, illetve halála esetén hozzátartozója kívülállóként, kiközösítettként tengődik az eljárásban; tájékozatlanul és kiszolgáltatottan tapogatózik a jogalkalmazás világában.

Ezek a megállapítások a büntetőeljárások többségében igazaknak bizonyulnak, az „olaszliszkai per” viszont azt mutatja, hogy akadnak kivételek ez alól. Ebben az eljárásban ugyanis, Helmeczy László ügyvédnek köszönhetően, a sértett hozzátartozójának, illetve képviselőjének biztosított törvényes jogok maradéktalanul érvényesültek: részben azért, mert az eljáró jogalkalmazók ezt biztosították, részben pedig azért, mert az elhunyt sértett családjának képviselője mindvégig komoly szerepet játszott a bizonyítási eljárásban. A vádat erősítve, annak megállapításait alátámasztva, a bizonyítási folyamatnak olyannyira aktív részese volt, hogy még magánnyomozást is végzett.

Riportsorozatunk második részében Helmeczy Lászlót most arról kérdezzük, hogy sajátos eljárási pozíciójából milyennek látja ezt a büntetőeljárást, hogyan értékeli saját tevékenységét: munkájának köszönhetően, történt-e olyan eljárási cselekmény, amelyre elégedetten tekint vissza.

Dr. Helmeczy László: Nagyon fontos volt nekem ez az ügy, és nemcsak mint jogásznak, hanem mint a sértetti család régi barátjának is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a közreműködésemmel sikerült felkutatni azokat a tanúkat, akiknek a magnószalagra rögzített vallomásai segítették a tényállás rekonstruálását. Maga az első fokú ítélet indokolása is kitér a szerepemre.

Igen, valóban, az indokolás végén az első fokú bíró írja, hogy „a megyei bíróság álláspontja szerint dr. Helmeczy László ügyvéd, mint az elhunyt sértett családjának jogi képviselője, hivatásának gyakorlása során törvénytelen eszközöket és módszereket nem alkalmazott. Minden erejével azon fáradozott, hogy a néhai halálában ténylegesen szerepet játszó tettesek és részesek ne kerülhessék el büntetőjogi felelősségre vonásukat. (…) Dr. Helmeczy László ügyvéd évtizedek óta hivatását gyakorló jogász, akinek valós ismereteit önmagában is kellően igazolja, hogy az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium Jogi Szakvizsga Bizottságának hosszú ideje kinevezett cenzora, azaz vizsgabiztosa. A per során éppúgy, mint a nyomozati eljárásban eddig mindenkor, az ügyvédi hivatásához méltó magatartást tanúsított.”

Az ítéletből idézett gondolatok egyrészt arról tanúskodnak, hogy a bíró külön hangsúlyozta Helmeczy László pozitív szerepét, másrészt viszont úgy tűnik, hogy védeni is kellett Önt valakivel szemben. Mi áll ennek hátterében?

Két tanút is felkutattunk, hogy ne csak a sértett lányának és a védett tanúknak a vallomása álljon szemben a vádlottakéval. Az említett tanúk közül az egyikkel Sárospatakon, a másikkal Olaszliszkán találkoztam, és az ő tudtukkal és beleegyezésükkel felvettem magnóra mindazt, amit akkor elmondtak nekem, majd a felvételt eljuttattam a Borsod-Abaúj-Zemlén Megyei Főügyészségre, ők pedig elküldték a bíróságra. A bíróság előtt a tárgyaláson lejátszották a felvételt, így ez a bizonyítási eljárás részévé vált.

Egyébként itt jegyzem meg, hogy a bíróság nem az általában megszokott bizonyítási eljárást folytatta ebben az ügyben, hanem többször is helyszíni tárgyalást rendelt el. Sőt, kiküldött bíró előtt történt azoknak a kiskorú tanúknak a kihallgatása, akik a hangfelvételek szerint végignézték a bűncselekményt, és így a kihallgatásukkor a vádlottakra nézve terhelő vallomást tettek.

Arra is büszke vagyok, hogy az általam becsatolt pszichológusi véleményt okiratként elfogadva, a bíróság eltekintett a sértett kisebbik gyermekének kihallgatásától.

A másik kérdéssel kapcsolatban: A II. és V. rendű vádlott védője indítványozta, hogy a bíróság tanúként hallgasson ki engem, az általam felkutatott tanú vallomását rögzítő hangfelvétel elkészítésének körülményeire nézve. A bíróság ezt a bizonyítási indítványt már a tárgyaláson elutasította, részletes indokolását viszont az ítélet tartalmazza. Az ügyvéd kolléga azt is kérte, hogy ismételten rendeljenek ki igazságügyi hangtechnikai szakértőt, mert szerinte vitatott a hangfelvétel eredetisége. Indítványában ugyanis arra utalt, hogy a szalagot megvágták.

A bíróság tényként állapította meg, hogy a hangfelvételen felismerhető vágás vagy torzítás nem jelent meg. Különben is, a vitatott tanú érdemben nyilatkozott arról, hogy a magnón rögzített előadását fenntartja.

Az említett védő egyébként a Btk. 243. § (1) bekezdésében meghatározott mentő körülmény elhallgatása, valamint a Btk. 242. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott hatósági eljárás akadályozása miatt feljelentést tett ellenem, és más tanúk ellen is.

Polgári eljárást is kezdeményezett az egyik vádlott. A II. rendű a lincselés szó használata miatt adott be felperesként keresetet az ügyészség és a bíróság ellen.

Igen, mert véleménye szerint a lincselés kifejezés sérti a vádlottak személyiségi jogait, befolyásolja az ítélkezést, és egyébként is, rossz színben tünteti fel a romákat.

A Legfőbb Ügyészség szóvivője szerint a lincselés szó a köznyelvben elfogadott, az értelmező kézi szótárban is megtalálható: indulati alapon, tömegesen elkövetett, erőszakos önbíráskodásra utal.

Az első fokú ítélet indokolása több helyen is tartalmazza ezt a kifejezést, és hadd jegyezzem meg, hogy jogosan. A megyei bíróság a büntetés kiszabása körében, a súlyosító körülmények felsorolása között hivatkozott arra valamennyi vádlott esetében, hogy a cselekmény lincselés jellegű, csoportos és társtettesi, valódi motivációt nélkülöző elkövetés volt. Azzal, hogy az elkövetők a sértettet saját gyermekei szeme láttára ütötték-rugdosták halálra, jogos közfelháborodást váltott ki, és megingatta az állampolgárok biztonságérzetét.

A Roma Polgárjogi Mozgalom egyik vezetője kifejezetten azt nyilatkozta, hogy a vádlott keresete az ügyészség és a bíróság ellen egyéni kezdeményezés, és a romák nevében elhatárolta magát az esettől, mert szerinte, ez az egész cigányságnak árt.

Szerintem a büntetőeljárás elhúzása volt a tényleges célja ennek a felperesként történő fellépésnek. Érdekessége ennek a polgári pernek, hogy az első fokon életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt II. rendű vádlott indította, és a kereset százmillió Ft kártérítés megfizetésére irányult. Ezen felül a felperes kérte, hogy a bíróság kötelezze még az alpereseket, hogy közérdekű célra egymilliárd Ft-ot fizessenek meg.

A II. rendű vádlottat képviselő ügyvéd megegyezik azzal a kollégával, aki a már korábban említett feljelentést tette ellenem és a két tanú ellen. (Én most az ügyvéd-kolléga magatartását nem szeretném minősíteni.)

A bíróság egyébként a felperesként eljáró II. rendű vádlott keresetét jogerősen elutasította.

Az egyik vádlott védője perbeszédében kijelentette: „Más bűncselekményekből is ismert tény, hogy sajnos – nevén kell nevezni – cigány elkövetők az értelmetlen pusztításra igencsak hajlamosak, ha az a másé. A kocsi minden ablakát betörték. Miért? Sajnos az is ismert, hogy ha sok cigány van együtt, rendkívül bátrak, míg ellenkező esetben inkább passzívak. Hát ebben az esetben nem ez történt. Rossz a kifejezés, de találó lehet: »Felforrt az agyvizük«. Természeti adottságukból eredően cselekedeteiken uralkodni nem tudnak. Ez nem mentő körülmény, de a hisztérikus helyzetre magyarázatként szolgálhat. (…) Tény, bár többen tagadják, hogy létezik cigánybűnözés, vagyis vannak olyan bűncselekmények, amelyeket általában romák követnek el és csoportosan. Ezek a személyek az adott helyzetben nagyon bátrak, és tény, hogy cigányokra jellemző módon viselkednek.”

A médiában ugyanakkor többször is megjelent, hogy az elkövetők egyike az „Öld meg a magyart!” felszólítást használta. Ön szerint az olaszliszkai tragédia összefügg az elkövetők bőrszínével?

Sokan próbálták úgy beállítani ezt a bűnügyet, miszerint a vádlottak ellen roma származásuk miatt indult eljárás, és a cél a cigányság lejáratása. A terhelti vallomások és a védőbeszédek után azt hihette a külső szemlélő, hogy vádlottaknak semmi közük sincs a sértett halálához, és csak azért állnak a bíróság előtt, mert cigányok. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy származásuktól függetlenül brutálisan meggyilkoltak valakit. Ezért pedig bűnhődniük kell.

Vagyis, ebben az ügyben egyáltalán nem számított, hogy ki milyen származású.

Az első fokú bírósági ítélet mind a nyolc vádlott bűnösségét kimondta. Azért csak nyolcét, mert a vádiratban ők szerepeltek, holott tudjuk, hogy sokkal többen vettek részt az elkövetésben. A többiek részvételét azért nem lehetett bizonyítani, mert egyrészt a tanúkat megfélemlítették: volt olyan tanú a tárgyalóteremben, aki félelmében elájult. Másrészt viszont számos olyan kriminalisztikai hiba is történt az eljárás elején, amely lehetővé tette, hogy a fontos nyomok eltűnjenek: pl. az elkövetők átöltöztek, a véres bűnjeleket pedig elégették; összebeszéltek, későbbi vallomásaikat egyeztették stb.

Az ítélet indokolása utal arra, hogy az egyik vádlott a tárgyaláson éppen az Ön kérdései következtében, majdnem megváltoztatta a vallomását.

Igen, így történt. Amikor a III. rendű vádlotthoz kérdéseket intéztem, határozottan úgy tűnt, hogy erősen fontolgatja korábbi vallomásának megváltoztatását, és részletes, társaira is terhelő tényeknek a kimondására vállalkozik, de ez sajnos akkor elmaradt. Véleményem szerint, neki ezt az ügyet, bizonyos okok miatt, el kellett vállalnia. A válaszaiból viszont az derült ki, hogy sokkal többet tud az elkövetők személyéről, a konkrét bántalmazásról, de a részletekről mindezidáig nem volt hajlandó vallomást tenni. Az első fokú bírósági eljárás befejezése után még mindig az a véleményem, hogy amennyiben bármelyik vádlott feltáró, a részletekre is kiterjedő, őszinte vallomást tenne a másodfokú eljárás folyamán, akkor meggyőződésem, hogy sokkal több elkövetőnk lenne, akár a tettesi, akár a részesi oldalon.

Mire számít másodfokon?

Véleményem szerint az első fokú ítélet tényállása felülbírálatra alkalmas és megalapozott. A felmentésre és/illetve enyhítésre irányuló védői, vádlotti fellebbezések minden alapot nélkülöznek. Néhány vádlott vonatkozásában viszont az ügyészi súlyosításra irányuló fellebbezés talán alapos lehet.

Éppen tegnap kezdődött a másodfokú tárgyalás, és ennek során ma ismét a helyszínen jártunk. Mint sértetti képviselő azt tartom teljesen elképesztőnek, hogy a vádlottak a másodfokú eljárás során sem tanúsítanak őszinte megbánást.

Az édesapja brutális meggyilkolását végignéző, végigszenvedő Szögi Emese az eljárás sikeres befejezése érdekében, kénytelen volt vallomást tenni és szembenézni az édesapja halálát okozókkal. Eddig még egyikük sem kért tőle bocsánatot, egyikük sem mondta, hogy sajnálja a történteket, megbánta, amit tett. Sőt! A bíróság folyosóján várakozó vádlotti hozzátartozók a távozó sértetti családot sértegették, becstelen szavakkal illették.

Befejezésként azért azt hadd hangsúlyozzam, hogy az eljárás egyértelműen igazolta, hogy Szögi Lajos sértett nem sodorta el a kislányt, az autó hozzá sem ért. Akkor és ott „mindössze annyi” történt, hogy a két leány lelépett az úttestre, átszaladt a szabályosan közlekedő Szögi Lajos előtt, majd az egyik gyerek elesett. A sértett kötelességének érezte, hogy megálljon. Lelkiismeretességével sajnos a saját halálát idézte elő.

Olaszliszka neve a kegyetlen bűncselekmény óta fogalommá, az értelmetlen gyilkosság szimbólumává vált.

Dr. Kiss Anna

[1] Lásd részletesen Christi, N.: A fájdalom korlátai, Európa Kiadó, Bp., 1991. 5. o.

[2] Bárd K.: „Alkalmazott” viktimológia Észak-Amerikában, Magyar Jog, 1984/1. sz. 21. o.

A cikk előzménye:
Volt egyszer egy tanár I. – Dr. Ormay Gábor