A biztonsági elzárás

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által meghirdetett 2015. évi cikkíró-pályázat keretében született és 12. helyezést ért el.

I. A biztonsági elzárás

A Büntető Törvénykönyvben (Btk.) megjelenő büntetőjogi szankciórendszer legáltalánosabb büntetési neme a szabadságvesztés. Ennek egyik formája a hazánkban jelenleg nem létező, ám ettől függetlenül igen fontos kérdéseket felvető úgynevezett biztonsági elzárás.

A határozatlan ideig tartó szabadságvesztésnek Magyarországon egyetlen formája létezik, az életfogytig tartó szabadságvesztés, és noha manapság a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés körüli viták ismeretesek, jelen cikk éppen ezt igyekszik megváltoztatni azáltal, hogy egy legalább ilyen érdekes témát, a biztonsági elzárás problematikáját mutatja be.

A címben is szereplő elnevezés első ránézésre „suta” fogalomnak tűnhet, mert a magyar büntetőjogi gondolkodásban az elzárás a szabadságvesztéstől független büntetési nem; e fogalomhoz meghatározott anyagi és eljárásjogi szabályok kapcsolódnak. A megnevezés ettől függetlenül helytálló: egy olyan határozatlan idejű szabadságvesztési formára utal, mely során az elítélt – reszocializációja végett – a bíróság által meghatározott büntetési minimum letöltése után a társadalom védelme érdekében elzárva marad.

A következőkben tehát „biztonsági elzárás” alatt a határozatlan idejű szabadságvesztés fentebb meghatározott formáját kell érteni, mely többek között Németországban és az Egyesült Királyságban van, illetőleg volt jelen.

A biztonsági elzárás nehezen illeszthető be a büntetőjogi iskolák keretei közé. Legközelebb a Mark Ancel nevével fémjelzett új társadalomvédelmi irányzathoz áll, melynek lényege, hogy a szankció célja nem a megbüntetés, hanem a bűnelkövető személyiség-adekvát jogkövetkezményekkel történő reszocializációja.

Az első vizsgálandó pont tehát az, hogy a biztonsági elzárás gyakorlati megvalósulása a reszocializációt célozza-e meg, ez ugyanis a szankció angol és német formája esetében is vitatható.

II. A biztonsági elzárás az Egyesült Királyságban

Az Egyesült Királyságban a 2005-től hatályos Criminal Justice Act 2003 (CJA) vezette be az imprisonment for public protection (IPP) büntetést, hogy lehetőséget biztosítson a bíróságok számára egy olyan büntetés kiszabására, mely ugyan határozatlan idejű, de nem életfogytig tart. A szabályozást az indokolta, hogy a törvényhozó megítélése szerint sok erőszakos vagy szexuális bűnelkövető cselekménye nem elég komoly ahhoz, hogy életfogytiglant kapjon, viszont az ilyen bűncselekmények elkövetői közül többen túl veszélyesek ahhoz, hogy a büntetőtörvénykönyvben foglaltak alapján felállítandó büntetési idő leteltével szabadon engedjék őket. Ezért egy olyan rendszert alkottak, mely során a bíró meghatározott minimum büntetési idő (tariff) letöltésére és ezen túl határozatlan idejű szabadságvesztése ítéli az elkövetőt, akinek szabadon engedése a Parole Board (felülvizsgálati bizottság) hatáskörébe tartozik.

Jessica Jacobson és Mike Hough az Unjust Deserts: imprisonment for public protection című 2010-es összefoglaló munkájukban a statisztikákra hivatkozva lejegyezték, hogy 2005 és 2009 között körülbelül hatezer emberrel szemben szabtak ki IPP-t, és ezek közül 2009-ig csupán kilencvennégy szabadult.

A rendszernek két súlyos problémája volt. Egyrészt az elkövetők az általuk elkövetett bűncselekmény súlyához képest aránytalanul sokáig maradtak elzárva, másrészt az IPP-s elítéltek számának hirtelen megugrása miatt (a törvény hatályba lépését követően rövidesen a börtönnépesség 7%-át tették ki) az elítéltek nem tudtak részt venni azokon a rehabilitációs programokon, melyek révén demonstrálhatták volna a felülvizsgálati bizottság számára, hogy reszocializálódtak, és viselkedésük már nem veszélyes a társadalomra. Ennek egyenes következménye, hogy a felülvizsgálati bizottság nem engedélyezte a szabadon bocsátásukat. Ezek a tények pedig megalapozták az Emberi Jogok Európai Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. cikk 1. pontjának megsértését.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának strasbourgi épülete

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: bíróság) a James, Wells és Lee kontra UK-ügyben elmarasztalta az Egyesült Királyságot, és kártérítést ítélt mindhárom említett IPP-s elítélt számára. A panaszosok a bíróság előtt nem azt kifogásolták, hogy törvényellenes lett volna akár a tariff, akár annak letelte után a határozatlan idejű szabadságvesztés, azt viszont a szabadsághoz való joguk megsértéseként értelmezték, hogy nem vagy jóval a tariff letelte után tudtak csak részt venni a rehabilitációs programokon, mely miatt pl. Jeffrey Lee-t a kilenc hónapos tariff 2006. évi letelte után csak 2011 júliusában engedték szabadon. A bíróság mindhármuk esetében megállapította az Egyezmény 5. cikk 1. pontjának megsértését.

2012-ben a Legal Aid, Sentencing and Punishment of Offenders Act eltörölte az IPP-t, azonban azóta is több mint hatezer ilyen elítélt vár a szabadságra bocsátására.

Álláspontom szerint az IPP elméletben jó ötlet, megvalósítása azonban kudarcot vallott, mivel noha a törvényhozó e szabályozás megalkotásával az erőszakos és a szexuális bűnelkövetők meghatározott körével szemben kívánt fellépni, a bíróságok kevésbé súlyos bűnelkövetők ezreit ítélték gyakorlatilag több évnyi szabadságvesztésre, mely büntetés egyáltalán nem áll arányban tettük súlyával.

III. A biztonsági elzárás Németországban

Németországban a biztonsági őrizet (Sicherungsverwahrung) elnevezésű büntetés már az 1933-as Maßregeln der Besserung und Sicherung rendelkezései között is megjelent, és egészen máig a német büntetőjog részét képezi. A biztonsági őrizet célja eredetileg a társadalom a veszélyes bűnelkövetők jövőbeni bűncselekményeitől való védelme volt, ez egészült ki később az elkövetők reszocializációjának szükségességével. Az Egyesült Királysághoz hasonlóan azonban Németországban sem volt megfelelő a szabályozás.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2009-es M. kontra Németország-ügyben 50.000 euró nem vagyoni kártérítésre és a felmerülő egyéb költségek megtérítésére kötelezte Németországot, mert M. esetében megsértette az Egyezmény 5. cikkének 1. és 7. cikkének 1. pontját. A felperest (Reinhard M.) 1986-ban öt év börtönre és ahhoz kapcsolódóan határozatlan idejű szabadságvesztésre ítélték. A bűncselekmény elkövetésekor a szankció határozatlan tartamú részének maximális ideje tíz év volt, azaz M-nek legkésőbb 2001-ben szabadulnia kellett volna. Ennek ellenére egy 1998-ban hozott törvénymódosítás alapján, mely eltörölte a tíz éves határt, 2001-ben meghosszabbították a büntetését. Emiatt fordult végül a bírósághoz, mely 2009-ben ki is mondta a nyilvánvaló jogsértést, hiszen Németország az ügyben a visszaható hatály tilalma megsértésének iskolapéldáját szolgáltatta.

Megjegyzendő, hogy M. súlyos mentális zavarban szenvedett, ennek ellenére biztonsági őrizetének legnagyobb részét börtönben, és nem rehabilitációs célokra megfelelő intézményben töltötte.

Az ítélet után a német törvényhozás újraszabályozta a biztonsági őrizetre vonatkozó rendelkezéseket, ám nem sokkal az új szabályozás hatályba lépése után a német alkotmánybíróság megállapította a rendelkezések alkotmányellenességét, és felszólította a törvényhozót az ismételt újraszabályozásra, melyre 2012-ben sor is került (az új szabályozás 2013-tól hatályos). Ennek értelmében a biztonsági őrizethez kapcsolódó, a rehabilitációt megcélzó gyógykezelési lehetőségeknek lényegesen jobbaknak kell lenniük, mint egy börtönben.

2013-ban egy másik ügy kapcsán – melyben éppen a fentebb vázolt új szabályozást sértették meg – a strasbourgi bíróság jelezte, hogy Németországnak a börtönnél megfelelőbb helyet kell biztosítania a biztonsági őrizetre ítéltek számára.

A biztonsági őrizet nagyban hasonlít az IPP-hez, Németországban azonban a kötelező kétévenkénti felülvizsgálati rendszer révén egészen más jellegű problémák jelentek meg, mint az Egyesült Királyságban. Véleményem szerint a biztonsági őrizetet az IPP-hez hasonlóan jó elméleti elgondolás, ám annál kevésbé helytálló gyakorlati megvalósítás jellemzi. Viszont dicséretesnek tartom, hogy a németek nem adták fel a szankció egyezménykonform szabályozásának kialakítását, mert társadalmi szükséglet, hogy a bűnelkövetők ne csak megbüntetve legyenek, hanem már a büntetés ideje alatt reszocializálódjanak, hogy szabadulásukat követően be tudjanak illeszkedni a társadalomba.

IV. A biztonsági elzárás valódi kérdése

Változásfigyeltetés
Ne maradjon le! Használja Változásfigyeltetés szolgáltatásunkat az Önt érdeklő jogszabályok, jogterületek és tárgyszavak figyeltetésére! Megrendelés >>

Ez a gondolat vezet el minket a biztonsági elzárás mögött húzódó valódi büntetőjog-tudományi vitához, mely a büntetőjogi szankció rendeltetéséről szól. A kérdés ugyanis végső soron az, hogy a büntetésnek lehet-e egyáltalán reszocializációs jellege, ugyanis ha a válasz nem, akkor a biztonsági elzárás minden formája elvetendő. Ha viszont igen, akkor a kérdés az, miként lehetne ezt implementálni.

Szabó András, a neoklasszikus büntetőjogi iskola jeles képviselője szerint a büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, és egyedül a tettel arányos büntetés lehet alkotmányos jogállami büntetés, mert csupán ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével, mivel minden egyéb tekintet az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet.

Ezzel aligha tudok teljes mértékben egyetérteni. Vitán felül áll, hogy a büntetések kiszabásánál a zsinórmértéknek a tettnek kell lennie, ugyanakkor a büntetés ezzel párhuzamosan reszocializáló funkciót is betölthet. A büntetőjognak mindenekelőtt a társadalom érdekeit kell szem előtt tartania, hiszen értelmetlen lenne, ha a jogrendszer záróköveként emlegetett büntetőjog ezen érdekeket figyelmen kívül hagyná. Márpedig ilyen érdek, hogy a bűnelkövető már a szabadságvesztés büntetés alatt reszocializálódjon.

Összegzés

A büntetés elsődleges célja a társadalom védelme, melynek szerves része a bűnelkövetők társadalomba való visszavezetése. Álláspontom szerint a biztonsági elzárás, mint reszocializációt célzó határozatlan idejű szabadságvesztés elfogadható, sőt, kívánatos, ha nem sérti a tettarányosság követelményét. Németország ebben talán példát tud mutatni számunkra, és később remélhetőleg a magyar büntetőjogban sem lesz idegen a biztonsági elzárás kifejezés.

A tanulmány szerzőja: Kázsmér Dávid

Források, felhasznált irodalom

1. Belovics Ervin, Nagy Ferenc, Tóth Mihály: Büntetőjog I. (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2014) 2. Jessica Jacobson, Mike Hough: Unjust Deserts: imprisonment for public protection – http://www.prisonreformtrust.org.uk/uploads/documents/unjustdesertsfinal.pdf (utolsó letöltés: 2015.10.19) 3. Német alkotmánybírósági határozat a biztonsági őrizetről: https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2011/05/rs20110504_2bvr236509.html (utolsó letöltés: 2015.10.19) 4. Case of M. v. Germany: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-96389 (utolsó letöltés: 2015.10.19.) 5. Case of James, Wells and Lee v. the United Kingdom: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-113127 (utolsó letöltés:2015.10.19)

I. A biztonsági elzárás

A büntető törvénykönyvben (Btk.) megjelenő büntetőjogi szankciórendszer legáltalánosabb büntetési neme a szabadságvesztés. Ennek egyik formája a hazánkban jelenleg nem létező, ám ettől függetlenül igen fontos kérdéseket felvető úgynevezett biztonsági elzárás.

A határozatlan ideig tartó szabadságvesztésnek Magyarországon egyetlen formája létezik, az életfogytig tartó szabadságvesztés, és noha manapság a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés körüli viták ismeretesek, jelen cikk éppen ezt igyekszik megváltoztatni azáltal, hogy egy legalább ilyen érdekes témát, a biztonsági elzárás problematikáját mutatja be.

A címben is szereplő elnevezés első ránézésre „suta” fogalomnak tűnhet, mert a magyar büntetőjogi gondolkodásban az elzárás a szabadságvesztéstől független büntetési nem; e fogalomhoz meghatározott anyagi és eljárásjogi szabályok kapcsolódnak. A megnevezés ettől függetlenül helytálló: egy olyan határozatlan idejű szabadságvesztési formára utal, mely során az elítélt – reszocializációja végett – a bíróság által meghatározott büntetési minimum letöltése után a társadalom védelme érdekében elzárva marad.

A következőkben tehát „biztonsági elzárás” alatt a határozatlan idejű szabadságvesztés fentebb meghatározott formáját kell érteni, mely többek között Németországban és az Egyesült Királyságban van, illetőleg volt jelen.

A biztonsági elzárás nehezen illeszthető be a büntetőjogi iskolák keretei közé. Legközelebb a Mark Ancel nevével fémjelzett új társadalomvédelmi irányzathoz áll, melynek lényege, hogy a szankció célja nem a megbüntetés, hanem a bűnelkövető személyiség-adekvát jogkövetkezményekkel történő reszocializációja.

Az első vizsgálandó pont tehát az, hogy a biztonsági elzárás gyakorlati megvalósulása a reszocializációt célozza-e meg, ez ugyanis a szankció angol és német formája esetében is vitatható.

II. A biztonsági elzárás az Egyesült Királyságban

Az Egyesült Királyságban a 2005-től hatályos Criminal Justice Act 2003 (CJA) vezette be az imprisonment for public protection (IPP) büntetést, hogy lehetőséget biztosítson a bíróságok számára egy olyan büntetés kiszabására, mely ugyan határozatlan idejű, de nem életfogytig tart. A szabályozást az indokolta, hogy a törvényhozó megítélése szerint sok erőszakos vagy szexuális bűnelkövető cselekménye nem elég komoly ahhoz, hogy életfogytiglant kapjon, viszont az ilyen bűncselekmények elkövetői közül többen túl veszélyesek ahhoz, hogy a büntető törvénykönyvben foglaltak alapján felállítandó büntetési idő leteltével szabadon engedjék őket. Ezért egy olyan rendszert alkottak, mely során a bíró meghatározott minimum büntetési idő (tariff) letöltésére és ezen túl határozatlan idejű szabadságvesztése ítéli az elkövetőt, akinek szabadon engedése a Parole Board (felülvizsgálati bizottság) hatáskörébe tartozik.

Jessica Jacobson és Mike Hough az Unjust Deserts: imprisonment for public protection című 2010-es összefoglaló munkájukban a statisztikákra hivatkozva lejegyezték, hogy 2005 és 2009 között körülbelül hatezer emberrel szemben szabtak ki IPP-t, és ezek közül 2009-ig csupán kilencvennégy szabadult.

A rendszernek két súlyos problémája volt. Egyrészt az elkövetők az általuk elkövetett bűncselekmény súlyához képest aránytalanul sokáig maradtak elzárva, másrészt az IPP-s elítéltek számának hirtelen megugrása miatt (a törvény hatályba lépését követően rövidesen a börtönnépesség 7%-át tették ki) az elítéltek nem tudtak részt venni azokon a rehabilitációs programokon, melyek révén demonstrálhatták volna a felülvizsgálati bizottság számára, hogy reszocializálódtak, és viselkedésük már nem veszélyes a társadalomra. Ennek egyenes következménye, hogy a felülvizsgálati bizottság nem engedélyezte a szabadon bocsátásukat. Ezek a tények pedig megalapozták az Emberi Jogok Európai Egyezménye (továbbiakban: Egyezmény) 5. cikke 1. pontjának megsértését.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: bíróság) a James, Wells és Lee kontra UK ügyben elmarasztalta az Egyesült Királyságot, és kártérítést ítélt mindhárom említett IPP-s elítélt számára. A panaszosok a bíróság előtt nem azt kifogásolták, hogy törvényellenes lett volna akár a tariff, akár annak letelte után a határozatlan idejű szabadságvesztés, azt viszont a szabadsághoz való joguk megsértéseként értelmezték, hogy nem vagy jóval a tariff letelte után tudtak csak részt venni a rehabilitációs programokon, mely miatt pl. Jeffrey Lee-t a kilenc hónapos tariff 2006. évi letelte után csak 2011 júliusában engedték szabadon. A bíróság mindhármuk esetében megállapította az Egyezmény 5. cikk 1. pontjának megsértését.

2012-ben a Legal Aid, Sentencing and Punishment of Offenders Act eltörölte az IPP-t, azonban azóta is több mint hatezer ilyen elítélt vár a szabadságra bocsátására.

Álláspontom szerint az IPP elméletben jó ötlet, megvalósítása azonban kudarcot vallott, mivel noha a törvényhozó e szabályozás megalkotásával az erőszakos és a szexuális bűnelkövetők meghatározott körével szemben kívánt fellépni, a bíróságok kevésbé súlyos bűnelkövetők ezreit ítélték gyakorlatilag több évnyi szabadságvesztésre, mely büntetés egyáltalán nem áll arányban tettük súlyával.

III. A biztonsági elzárás Németországban

Németországban a biztonsági őrizet (Sicherungsverwahrung) elnevezésű büntetés már az 1933-as Maßregeln der Besserung und Sicherung rendelkezései között is megjelent, és egészen máig a német büntetőjog részét képezi. A biztonsági őrizet célja eredetileg a társadalom a veszélyes bűnelkövetők jövőbeni bűncselekményeitől való védelme volt, ez egészült ki később az elkövetők reszocializációjának szükségességével. Az Egyesült Királysághoz hasonlóan azonban Németországban sem volt megfelelő a szabályozás.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2009-es M. kontra Németország-ügyben 50.000 euró nem vagyoni kártérítésre és a felmerülő egyéb költségek megtérítésére kötelezte Németországot, mert M. esetében megsértette az Egyezmény 5. cikkének 1. és 7. cikkének 1. pontját. A felperest (Reinhard M.) 1986-ban öt év börtönre és ahhoz kapcsolódóan határozatlan idejű szabadságvesztésre ítélték. A bűncselekmény elkövetésekor a szankció határozatlan tartamú részének maximális ideje tíz év volt, azaz M-nek legkésőbb 2001-ben szabadulnia kellett volna. Ennek ellenére egy 1998-ban hozott törvénymódosítás alapján, mely eltörölte a tíz éves határt, 2001-ben meghosszabbították a büntetését. Emiatt fordult végül a bírósághoz, mely 2009-ben ki is mondta a nyilvánvaló jogsértést, hiszen Németország az ügyben a visszaható hatály tilalma megsértésének iskolapéldáját szolgáltatta.

Megjegyzendő, hogy M. súlyos mentális zavarban szenvedett, ennek ellenére biztonsági őrizetének legnagyobb részét börtönben, és nem rehabilitációs célokra megfelelő intézményben töltötte.

Az ítélet után a német törvényhozás újraszabályozta a biztonsági őrizetre vonatkozó rendelkezéseket, ám nem sokkal az új szabályozás hatályba lépése után a német alkotmánybíróság megállapította a rendelkezések alkotmányellenességét, és felszólította a törvényhozót az ismételt újraszabályozásra, melyre 2012-ben sor is került (az új szabályozás 2013-tól hatályos). Ennek értelmében a biztonsági őrizethez kapcsolódó, a rehabilitációt megcélzó gyógykezelési lehetőségeknek lényegesen jobbaknak kell lenniük, mint egy börtönben.

2013-ban egy másik ügy kapcsán – melyben éppen a fentebb vázolt új szabályozást sértették meg – a strasbourgi bíróság jelezte, hogy Németországnak a börtönnél megfelelőbb helyet kell biztosítania a biztonsági őrizetre ítéltek számára.

A biztonsági őrizet nagyban hasonlít az IPP-hez, Németországban azonban a kötelező kétévenkénti felülvizsgálati rendszer révén egészen más jellegű problémák jelentek meg, mint az Egyesült Királyságban. Véleményem szerint a biztonsági őrizetet az IPP-hez hasonlóan jó elméleti elgondolás, ám annál kevésbé helytálló gyakorlati megvalósítás jellemzi. Viszont dicséretesnek tartom, hogy a németek nem adták fel a szankció egyezménykonform szabályozásának kialakítását, mert társadalmi szükséglet, hogy a bűnelkövetők ne csak megbüntetve legyenek, hanem már a büntetés ideje alatt reszocializálódjanak, hogy szabadulásukat követően be tudjanak illeszkedni a társadalomba.

Titkos adatgyűjtés a büntetőeljárásban
Kis László kötete a büntetőeljárás egy nagyon vékony, ám annál szerteágazóbb kérdésének, a titkos adatgyűjtésnek próbálja felfedni minden vonulatát. További információ és megrendelés >>

IV. A biztonsági elzárás valódi kérdése

Ez a gondolat vezet el minket a biztonsági elzárás mögött húzódó valódi büntetőjog-tudományi vitához, mely a büntetőjogi szankció rendeltetéséről szól. A kérdés ugyanis végső soron az, hogy a büntetésnek lehet-e egyáltalán reszocializációs jellege, ugyanis ha a válasz nem, akkor a biztonsági elzárás minden formája elvetendő. Ha viszont igen, akkor a kérdés az, miként lehetne ezt implementálni.

Szabó András, a neoklasszikus büntetőjogi iskola jeles képviselője szerint a büntetéskiszabás logikája nem cserélhető fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, és egyedül a tettel arányos büntetés lehet alkotmányos jogállami büntetés, mert csupán ez fér össze a jogegyenlőség eszméjével, mivel minden egyéb tekintet az egyén valamilyen személyiségi állapotát vagy státusát tekintené a büntetés zsinórmértékének és nem a tettet.

Ezzel aligha tudok teljes mértékben egyetérteni. Vitán felül áll, hogy a büntetések kiszabásánál a zsinórmértéknek a tettnek kell lennie, ugyanakkor a büntetés ezzel párhuzamosan reszocializáló funkciót is betölthet. A büntetőjognak mindenekelőtt a társadalom érdekeit kell szem előtt tartania, hiszen értelmetlen lenne, ha a jogrendszer záróköveként emlegetett büntetőjog ezen érdekeket figyelmen kívül hagyná. Márpedig ilyen érdek, hogy a bűnelkövető már a szabadságvesztés büntetés alatt reszocializálódjon.

Összegzés

A büntetés elsődleges célja a társadalom védelme, melynek szerves része a bűnelkövetők társadalomba való visszavezetése. Álláspontom szerint a biztonsági elzárás, mint reszocializációt célzó határozatlan idejű szabadságvesztés elfogadható, sőt, kívánatos, ha nem sérti a tettarányosság követelményét. Németország ebben talán példát tud mutatni számunkra, és később remélhetőleg a magyar büntetőjogban sem lesz idegen a biztonsági elzárás kifejezés.

A tanulmány szerzője: Kázsmér Dávid

Források, felhasznált irodalom

1. Belovics Ervin, Nagy Ferenc, Tóth Mihály: Büntetőjog I. (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2014) 2. Jessica Jacobson, Mike Hough: Unjust Deserts: imprisonment for public protection – http://www.prisonreformtrust.org.uk/uploads/documents/unjustdesertsfinal.pdf (utolsó letöltés: 2015.10.19) 3. Német alkotmánybírósági határozat a biztonsági őrizetről: https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2011/05/rs20110504_2bvr236509.html (utolsó letöltés: 2015.10.19) 4. Case of M. v. Germany: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-96389 (utolsó letöltés: 2015.10.19.) 5. Case of James, Wells and Lee v. the United Kingdom: http://hudoc.echr.coe.int/eng?i=001-113127 (utolsó letöltés:2015.10.19)

---