A csődjog – fizetésképtelenségi jog

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A csődtörvény egyes rendelkezéseinek megértéséhez ismerni kell, milyen hazai fizetésképtelenségi és jogutód nélküli, megszűnéssel kapcsolatos eljárások léteznek, s hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

A Cstv. megszületésével a csődtörvényről szóló 1881. évi XVII. törvénycikk alapján kialakult „csődjog” fogalmát – ami addig szakmailag is helyes meghatározás volt – gyakorlatilag megfosztották szakmai tartalmától, és laikus meghatározássá változtatták. Az 1881-es csődtörvény nagyon sok tekintetben különbözött a hatályos Cstv.-től, de tartalmát tekintve, ha „csődöt nyitottak” az adóssal szemben, akkor az adós eljárásba bevonható vagyonát a hitelezők követeléseivel állították szembe, s a vagyont az eljárás során a hitelezők között szétosztották – ez a hatályos törvény szerinti felszámolási eljárás elveinek felel meg. Reorganizációról, az adóssal kapcsolatos bármilyen megmentési törekvésekről olyan hangsúlyosan nem volt szó, mint ahogyan a modern fizetésképtelenségi törvények ezt kezelik, bár nem vitásan volt arra lehetőség, hogy az adós megállapodjon a hitelezőivel.

A csődtörvény hatálybalépésével a korábbi, és a mindennapi szóhasználatban még ma is élő „csődbe jut”, „csődbe kerül” fogalmak jelentése már nem felel meg a hatályos jogszabályi tartalomnak, hiszen a törvény szerinti csődeljárás esetén nem biztos, hogy az adós már fizetésképtelen, esetleg pontosan ezt a helyzetet akarja elkerülni egy csődeljárás segítségével (melynek a célja az adós és a hitelezők közötti egyezség létrehozása a fizetésképtelenség elkerülése vagy annak megoldása érdekében).

Az is gondot okozhat, hogy a közgazdaságtudomány is a „csőd” szót használja a fizetésképtelenségi helyzet meghatározására, holott a csődeljárás jogilag már nem fedi le teljesen a fizetésképtelenségi eljárásokat.

Ehhez még azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem kizárólag a csődtörvény foglalkozik fizetésképtelen adósokkal kapcsolatos eljárásokkal, hiszen már 1996 óta hatályban van a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárásáról szóló 1996. évi XXV. törvény (Hartv.), amely az önkormányzatok fizetésképtelenségi helyzete esetén alkalmazandó bírósági eljárási szabályokat tartalmazza, s 2015. szeptember 1-jétől hatályos a természetes személyek adósságrendezéséről szóló 2015. évi CV. törvény (Are tv.), amely a nem egyéni cég egyéni vállalkozók, valamint a magánszemélyek adósságrendezési eljárásáról szól.

A fentiekből kitűnően tehát a kialakult magyar helyzetben sem pontos már a „csődjog” kifejezés használata, hiszen a „csődeljárás” sokkal szűkebb tartalommal bír, mint amelyet a köznyelv a „csőd” szónak tulajdonít, ugyanakkor már más elnevezésű, de szintén a fizetésképtelenségi helyzet kezelésével foglalkozó eljárások is léteznek, amelyek ráadásul nem is a csődtörvényben lettek megfogalmazva.

Amikor 2004. május 1-jén az Európai Unió (EU) tagállama lettünk, hatályossá vált Magyarországon is valamennyi olyan jogszabály, ami abban a pillanatban hatályos volt az unió területén, így a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, a Tanács 2000. május 29-ei 1346/2000/EK rendelete (1346/2000/EK rendelet) is. Ezt a rendeletet olyan esetekben kellett alkalmazni, amikor egy adós elleni fizetésképtelenségi eljárásban egy vagy több tagállam joghatósága is érintett lehetett, azaz rendelkezéseket tartalmazott arra az esetre, ha az egyik tagállamban megindítják a fizetésképtelenségi eljárást, de az adósnak vagyona, hitelezői lehetnek a másik tagállamban, s meghatározta az alapvető elveket, hogy ilyenkor a bíróságoknak és egyéb szerveknek hogyan kell eljárniuk. Ha máshonnan nem, hát e rendelet mellékleteiből megtudhattuk, hogy a Magyarországon kialakult dualista rendszer – csődeljárás–felszámolási eljárás – nem minden tagállamban bevett módszer, van, ahol 3-4 különböző eljárásnak a neve is szerepel a mellékletben, s nyilvánvalóan ezek teljesen más tartalommal bírnak, mint a magyar eljárások.

Nem fordíthatók le tehát csődeljárásra vagy felszámolási eljárásra ezek a más tagállamban megindított eljárások, csődjognak pedig – a fent kifejtettek miatt – egyáltalán nem lehet nevezni ezt a területet, az egyetlen – bár nehezen kimondható – meghatározás a „fizetésképtelenségi jog”, s a más tagállamokban vagy a világ más országaiban indított eljárásokat „fizetésképtelenségi eljárásoknak” kell nevezni. Ezzel az eljárás lényegi tartalmát – tehát, hogy az adós már bekövetkezett vagy esetlegesen bekövetkező fizetésképtelenségi helyzetének a megoldására irányul – fejezik ki.

Egyéb közös jellemzőként csak az a nemzetközi megkülönböztetés szolgálhat, hogy

a) vannak a „reorganizációs típusú” vagy „megmentésre irányuló” eljárások – amelyek célja az adós továbbélésének a biztosítása; illetve

b) vannak a „felszámolási típusú” eljárások, amelyeknek a célja az adós vagyonának a szétosztása a hitelezők között oly módon, hogy az adós a tevékenységét már nem fogja folytatni.

Ezt a kettősséget tartalmazta az 1346/2000/EK rendelet is, amely egyrészt a fizetésképtelenségi eljárásokat sorolta fel az A. Mellékletében, majd külön meghatározta a „felszámolási típusú” (winding up) eljárásokat a B. Mellékletében (mely nyilvánvalóan már az A. Mellékletben szereplőknek csak egy részét tartalmazta, így az itt nem szereplők feltehetően az adós továbbélését kívánták elősegíteni).

Az 1346/2000/EK rendelet átdolgozott változata – a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2015. május 20-ai (EU) 2015/848 rendelete [a továbbiakban: (EU) 2015/848 rendelet] – 2017. június 26-ától alkalmazandó, melynek egyik leglényegesebb újítása az, hogy nemcsak az előzőekben említett két típusú eljárás kerül a hatálya alá, hanem az úgynevezett „pre-insolvency” eljárások is, azaz a fizetésképtelenséget megelőző eljárások. Ezeknek az a jellemzője, hogy a gazdálkodó szervezet nem fizetésképtelen – ha az lenne, kizárt lenne az ilyen eljárások indítása alól –, de észlelte a vezetése, hogy a gazdálkodás irányának a fenntartásával fizetésképtelenné válhat, ezért a bíróság segítségét kéri a tagállamonként eltérő „pre-insolvency” eljárásokban a fizetésképtelenség elkerülésére. (Magyarországon a kézirat lezárásakor még nem létezik ilyen eljárás.)

A Cstv. egyes rendelkezéseinek megértéséhez szükséges annak ismerete, hogy milyen hazai fizetésképtelenségi és jogutód nélküli, megszűnéssel kapcsolatos eljárások léteznek, ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

---