A Gyermekjogi Egyezmény


A Wolters Kluwer Hungary gondozásában megjelenő, Bereczki Ildikó által írt Gyermeki jogok a szülői felelősségről szóló nemzetközi magánjogi szabályozás perspektívájából című kiadvány gyermekjogi, nemzetközi, valamint európai uniós jogi szempontból is egyaránt rendkívül időszerű. A gyermeki jogok kibontakozását mutatja be és a szülői felelősségről szóló nemzetközi családjogi szabályozásba, illetve ezen keresztül a joggyakorlatba való beintegrálódását járja körül tudományos igénnyel, ugyanakkor gyakorlati megközelítésben – a hazai jogirodalomban hiánypótló jelleggel – átfogó képet nyújtva e komplex témakörről. Az alábbiakban a kiadványnak „A Gyermekjogi Egyezmény” cím alatti magyarázatát olvashatják.


A Gyermekjogi Egyezmény a legszerteágazóbb kihatású, rendkívül széles körben ratifikált[1] nemzetközi jogszabály, amely a gyermekjogok legátfogóbb – társadalmi, polgári jogi, gazdasági és politikai – szabályozási keretét nyújtja. Világos fordulópontot jelez, hiszen általa megtörténik a deklaratív jellegű jogalkotásról a jogilag kötelező erejű normára való áttérés, ami az államok számára jogalkotási kényszert keletkeztet, illetve a belső jog egyezménnyel való összhangjának biztosítására vonatkozó kötelezettséget hoz létre. Koncepcionális változást eredményez a tekintetben is, hogy az 1924. és 1959. évi Deklarációk védelemre szoruló, passzív – elfogadó gyermek –szemléletét a jogokkal felruházott, sajátos jogalanyiságot nyert gyermek[2] fogalma váltja fel.

1979-ben – az ENSZ által a gyermekek nemzetközi évének deklarált évben – A gyermekek jogairól szóló 1959. évi Nyilatkozatra építve Lengyelország előterjesztett egy egyezménytervezetet, és további tíz évet kellett várni arra, hogy 1989-ben az ENSZ egyhangúan megszavazza a konvenciót. A tág körű és gyors ratifikációk ellentmondásos értelmezésre adnak lehetőséget: egyrészt az okmány fontossága és az iránta való érdeklődés, másrészt viszont a valódi elköteleződés hiánya és a hatékonyság ezzel együtt járó elégtelen volta egyaránt kiolvasható belőle;[3] utóbbi szoros összefüggésben állhat a benne foglalt rendelkezések „kevésbé kényszerítő”[4] jellegével.

A Gyermekjogi Egyezmény fő célkitűzése az, hogy az állam aktív kötelezettségvállalása útján hozzájáruljon a gyermekek jólétéhez, és egységbe foglalja a különböző jogszabályokban fellelhető gyermekjogokat. Preambuluma a gyermekek különleges védelmét és gondozását a fizikai, illetve intellektuális érettség hiányával indokolja. A csatlakozó államoknak minden megfelelő lépést meg kell tenniük az egyezmény által garantált jogok érvényesüléséhez; kötelesek a gyermekjogokat biztosítani és védeni a jogalkotás, valamint a végrehajtás során (Gyermekjogi Egyezmény 4. cikk). A Gyermekjogi Egyezmény értelmében a részes államoknak ugyanakkor tiszteletben kell tartaniuk a gyermekekért felelős személyek felelősségét, jogát és kötelezettségét, tekintve, hogy a gyermek nevelése és fejlődésének biztosítása elsősorban a szülőkre, illetve a gyermek törvényes képviselőire hárul, akik iránymutatást adnak a gyermeknek az egyezményben foglalt jogai gyakorlásához, figyelemmel a gyermek folyamatosan alakuló szükségleteire. (Gyermekjogi Egyezmény 5. cikk) Mindemellett az egyezmény utóbbi személyek tekintetében is kimondja, hogy mindenekelőtt a gyermek legfőbb érdekének megfelelően kell eljárniuk. (Gyermekjogi Egyezmény 3. cikk)

A Gyermekjogi Egyezmény a különböző jogrendszerek, hagyományok és kultúrák között szintézist teremt, közös alapelvek és sarkalatos kötelezettségek mentén. Olyan univerzális emberi jogokat állapít meg a gyermekekre nézve, amelyek a gyermekkorból adódóan – a fizikai és szellemi érettség hiányára tekintettel – különleges védelmet és támogatást indokolnak.

Az egyezmény személyi hatálya a 18. életévet be nem töltött személyekre terjed ki, kivéve, ha a rájuk alkalmazandó jog alapján a nagykorúságot már korábban elérik.[5] Megemlítendő, hogy az EJEB az EJEE kontextusában az egyén mint az emberi jogok alanya kapcsán nem rögzítette a személy, illetve a gyermek státusának kezdeti időpontját; miután e tekintetben európai konszenzusról nem lehet beszélni, ennek absztrakt megállapítására nem vállalkozott.[6] A gyermekkor végét illetően az uniós tagállamok többségében a 18. életkor általánosan elfogadott; az uniós jog nem tartalmaz egységes definíciót a gyermek fogalmára nézve.[7]

Az 54 cikkből és Preambulumból álló Gyermekjogi Egyezmény az emberi jogok széles spektrumát felsorakoztatja, és ezek érvényesülése terén mindenfajta diszkriminációt kizár. Bevezeti a „gyermek mindenek fölött álló érdekének” fogalmát, és azt a gyermekkel kapcsolatos minden döntés fókuszpontjába helyezi.[8] Deklarálja „az ítélőképessége birtokában lévő” gyermek véleménynyilvánításhoz, illetve meghallgatáshoz való jogát, kimondva, hogy a gyermek véleményét „kellően tekintetbe kell venni” „figyelemmel korára és érettségi fokára”. (Gyermekjogi Egyezmény 12. cikk) Témánk szempontjából szintén megemlítendők a diszkriminációmentességről (Gyermekjogi Egyezmény 2. cikk), a családban való nevelkedés jogáról (Gyermekjogi Egyezmény 5., 9. és 18. cikk), az alternatív gondoskodásról (Gyermekjogi Egyezmény 20. cikk), valamint a tisztességes eljáráshoz való jogról (Gyermekjogi Egyezmény 40. cikk) szóló rendelkezések. A Gyermekjogi Egyezmény a gyermeket megillető jogokat különböző kategóriákba sorolja:[9] polgári és politikai jogok (Gyermekjogi Egyezmény 6–10., 12–17. cikk), gazdasági, szociális és kulturális jogok (Gyermekjogi Egyezmény 6., 18., 24., 26–29. és 31. cikk), speciális védelem a családban és a társadalomban (Gyermekjogi Egyezmény 11., 19., 32–37., 39–40. cikk), a gyermekek speciális csoportjainak a védelme (Gyermekjogi Egyezmény 20–21., 23., 25. és 30. cikk), valamint a gyermekek védelme rendkívüli helyzetekben (Gyermekjogi Egyezmény 22. és 38. cikk)

[…] Az egyezmény végrehajtásának felügyeletére az 1991-ben független szakértőkből létrehozott Gyermekjogi Bizottságot bízták meg. (Gyermekjogi Egyezmény 42–45. cikk) E Bizottság feladata ellenőrizni a részes államokban az egyezmény végrehajtásával összefüggésben elért eredményeket. A Gyermekjogi Egyezmény alapján a részes államoknak ötévenként kötelezően benyújtandó jelentésben kell beszámolniuk arról, milyen intézkedéseket tettek az egyezmény rendelkezéseinek végrehajtása érdekében. A jelentéseket a Gyermekjogi Bizottság elemzi, és az adott állam civil szervezeteinek, illetve kormányának a meghallgatását követően publikusan hozzáférhető ajánlásokat tesz. Ily módon az államokat igyekszik rászorítani – vagy legalábbis egyfajta nyomást gyakorolni rájuk – az egyezmény rendelkezéseinek tiszteletben tartására, illetve figyelmen kívül hagyásának megfékezésére. E rendszer ’ütőképessége’, tényleges hatékonysága kétségeket ébreszthet; felvethető, hogy miért nem egy államok feletti bírói fórum lett felruházva az egyezményben részes államok jogalkalmazásáról, gyakorlatáról való ítélkezés jogával.[10] Egy ilyen ’forgatókönyv’ azonban vélhetően sok államot tartósan távol tartott volna a ratifikálástól, így ebben a ’puhább’ formában lehetett realitása a konvenció globális elfogadásának. Mindazonáltal a Gyermekjogi Egyezmény rendelkezései közvetlenül hivatkozhatók a nemzeti hatóságok előtt, ennek módját azonban a belső jog határozza meg, különös tekintettel az érintett alanyi kör cselekvőképességének hiányára, illetve annak korlátozott voltára.

A gyermeki jogok gyakorlatban való eredményesebb érvényre juttatását célozza a Gyermekjogi Egyezményhez fűzött, a kommunikációs eljárásról szóló – 2012. február 28-án elfogadott – Harmadik Fakultatív Jegyzőkönyv.[11] A Gyermekjogi Egyezmény alapjaira épülő, de önálló nemzetközi szerződésnek minősülő Harmadik Fakultatív Jegyzőkönyv szerint az érintett gyermekek közvetlenül vagy jogi képviselőjük útján egyéni panasszal fordulhatnak a Gyermekjogi Bizottsághoz az egyezményben foglalt jogaik megsértésére hivatkozással, azzal a feltétellel, hogy a belső jog szerinti jogorvoslati lehetőségek kimerítése megtörtént.[12] A Gyermekjogi Bizottság a jegyzőkönyv által létrehozott új kompetencia[13] birtokában megvizsgálja a panaszt, egyezségre irányuló kísérlet tesz, majd megállapításait és a felekre nézve kötelező javaslatait továbbítja az adott állam hatóságainak, amit a megtett intézkedések utánkövetése kísér.[14] A gyermekjogok súlyos és rendszeres megsértése esetén vizsgálati eljárás indítható. A hazai jogorvoslatok kihasználásának előírása közvetve a nemzeti szintű rendezést igyekszik szorgalmazni,[15] ez azonban hatékony nemzeti eljárásrend függvénye. A Harmadik Fakultatív Jegyzőkönyv megerősíti a gyermek igazságszolgáltatáshoz való jogát, aminek a hatékony jogorvoslathoz való jog is a részét képezi.[16] E jegyzőkönyvet Magyarország nem ratifikálta.

A Gyermekjogi Egyezményt az ENSZ, az ET és az EU minden részes állama ratifikálta; kivételként csak az Amerikai Egyesült Államok, Szomália és Dél-Szudán nevesíthető. Minthogy a Gyermekjogi Egyezményhez csak államok csatlakozhatnak, az EU nem részese annak. Az Alapjogi Charta is átveszi a gyermek legfőbb érdekének alapelvét, és ebben is megtalálható a gyermek véleménynyilvánításhoz való jogára utaló rendelkezés – eszerint „[…] véleményüket szabadon kifejezhetik” és azt „[…] az őket érintő ügyekben életkoruknak és érettségüknek megfelelően figyelembe kell venni” –, továbbá a szülőkkel való rendszeres kapcsolattartás joga (Alapjogi Charta 24. cikk) is nevesítve van a dokumentumban. […]

A Gyermekjogi Egyezmény hatását és érvényre juttatásának lehetőségeit bővíti az, hogy a benne foglalt alapelvek és jogok lassanként beintegrálódtak az európai szintű nemzetközi jogszabályokba és joggyakorlatba.[17]

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

[1] 196 állam ratifikálta; minden uniós tagállam részese (2020. 01. 19-i állapot); letölthető: https://indicators.ohchr.org/.

[2] Kerry O’Halloran: The Welfare of the Child: The Principle and the Law. Aldershot, Ashgate/Arena, 1999, 281. o.

[3] Claire Neirinck – Marine Bruggeman: La Convention Intérnationale des Droit de L’enfant, une convention particulière. Paris, Dalloz, 2014, 2. o.

[4] Bertrand de Lamy: À propos de la nature des droits qu’elle proclame. In: Claire NEirinck – Marine Bruggeman: La Convention Intérnationale des Droit de L’enfant, une convention particulière. Paris, Dalloz, 2014, 16. o.

[5] Gyermekjogi Egyezmény 1. cikk.

[6] EJEB, 2004. július 08., Vo. kontra France ügy, no. 53824/2000.

[7] Agence des droits fondamentaux de l’Union européenne et Conseil de l’Europe (FRA): Manuel de droit européen en matière de droits de l’enfant. Office des publications de l’Union européenne, Luxembourg, 2015, 18. o.

[8] Gyermekjogi Egyezmény 3. cikk (1) bekezdés.

[9] Filó Erika – Katonáné Pehr Erika: Gyermeki jogok, szülői felelősség és gyermekvédelem. Budapest, HVG–ORAC, 2015, 25. o.

[10] Bertrand de Lamy: À propos de la nature des droits qu’elle proclame. In: Claire NEirinck – Marine Bruggeman: La Convention Intérnationale des Droit de L’enfant, une convention particulière. Paris, Dalloz, 2014, 15. o.

[11] Optional Protocol to the Convention on the Rights of the Child on a Communications Procedure adopted on 19 December 2011, letölthető: https://www.ohchr.org/EN/ProfessionalInterest/Pages/OPICCRC.aspx; 46 állam ratifikálta, közöttük 16 uniós tagállam (2020.01.19-i állapot). Magyarország nem csatlakozott e dokumentumhoz.

[12] A másik két Fakultatív Jegyzőkönyv, A gyermekek fegyveres konfliktusokban való részvételéről szóló, 2000-ben kelt jegyzőkönyv és A gyermekkereskedelemről, gyermekprostitúcióról és gyermekpornográfiáról szóló, szintén 2000-ben kelt kiegészítő jegyzőkönyv témánk tekintetében nem bír relevanciával.

[13] Harmadik Jegyzőkönyv 10. cikk.

[14] Harmadik Jegyzőkönyv 11. cikk.

[15] Rhona Smith: The Third Optional Protocol to the UN Convention on the Rights of the Child? – Challenges Arising Transforming the Rhetoric into Reality. Leiden, International Journal of Children’s Rights, 2013/21. sz., 315. o.

[16] Ton Liefaard: Access to Justice for Children: Towards a Specific Research and Implementation Agenda. Leiden, International Journal of Children’s Rights, 2019/27. sz., 200. o.

[17] Alapjogi Ügynökség: Kézikönyv a gyermekjogokra vonatkozó európai jogról. Luxembourg, Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2016, 27. o.




Kapcsolódó cikkek

2021. december 8.

A tisztességes eljáráshoz való jog a digitális korban – 4. rész

Sorozatunkban a Wolters Kluwer Hungary gondozásában megjelenő, dr. Tóth J. Zoltán által szerkesztett A tisztességes eljáráshoz való jog című kötetből közlünk részleteket. Negyedikként A tisztességes eljáráshoz való jog a digitális korban című fejezetéből olvashatnak egy kivonatot.

2021. december 7.

Szerződésmódosítás eredményes közbeszerzés után – 12. rész

A Wolters Kluwer Hungary gondozásában, dr. Dezső Attila szerkesztésében megjelenő, Nagykommentár a közbeszerzési törvényhez című könyv a korábbi kommentár jelentősen átdolgozott és kibővített változata. A könyv célja, hogy részletesen és teljeskörűen feldolgozza a közbeszerzési törvény szabályozását és fogalomrendszerét a Kbt. és a kapcsolódó jogszabályok közötti összefüggésekre is kitérve, valamint kimerítő jelleggel bemutassa az elmúlt időszak joggyakorlatát, nagy hangsúlyt fektetve nemcsak a hazai döntőbizottsági és bírósági, hanem az uniós jogalkalmazói gyakorlatra is. Ezúttal az eredményes közbeszerzés utáni szerződésmódosítás speciális szabályairól olvashatnak egy részletet.

2021. december 6.

Tájékoztató a koronavírus-oltásokra vonatkozó jogszabályi rendelkezések elleni alkotmányjogi panaszokkal kapcsolatban

Az elmúlt időszakban nagy számban fordultak az indítványozók az Alkotmánybírósághoz a védettségi igazolványhoz fűződő jogosultságokkal, a természetes immunitás alapján kiállított, ellenanyaghoz kötött igazolvány kiállításának feltételeivel, valamint az egészségügyi dolgozók kötelező védőoltásával kapcsolatban, jellemzően indítványminta alapján, azonos szöveggel benyújtott alkotmányjogi panasz indítványokkal.