A kitagadási okok tartalmának alakulása és fejlődése a régi Ptk. hatályba lépését követő bírói gyakorlatban V. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az elkészült első polgári jogi kódex Ötödik, utolsó részében találjuk az öröklési jogra vonatkozó rendelkezéseket, amelyek a korábbiakban alkalmazott rendelkezésekhez képest jelentős változást mutatnak ugyan, de fellelhetőek benne a régi jog elemei is. Kiemelve az öröklési jog területről a kitagadás jogintézményét jelen cikksorozat azt vizsgálja, hogy a régi Ptk. kitagadási szabályai miként érvényesültek a bíróságok joggyakorlatában.

A régi Ptk. 663. § (1) bekezdésének e) pontja szerint kitagadásnak van helye akkor is, ha a kötelesrészre jogosult erkölcstelen életmódot folytat. Ez a kitagadási magatartás az örökhagyó életére töréssel és az örökhagyó sérelmére elkövetett bűncselekménnyel együtt már a Tripartitumban is szerepelt, majd a polgári kódex nélküli gyakorlatban is gyökeret vert, és annak tartalmi megítélése nem sokat változott az idők során. Az 1959-ben készült miniszteri indoklás semmilyen támponttal nem segített a jogalkalmazás számára a jelen kitagadási ok peremeinek meghatározásában, annyit emelt csupán ki, hogy annak létét a család védelme indokolja.[i] Megállapítható a következő gyakorlati példák alapján, hogy a bíróságoknak a korábban kialakult széleskörű gyakorlatot alapul véve, arra támaszkodva sikerült egységes álláspontot kialakítani a jelen kitagadási magatartást megvalósító erkölcstelen cselekmények kapcsán.

Az erkölcstelen életmódba tartozó cselekményeket jó eséllyel bárki helyesen meg tudja állapítani, ezek egységesen a társadalommal szembehelyezkedő életmód gyűjtőfogalmába tartozó magatartásformák. Látni fogjuk, hogy emellett a gyakorlatban számos tényező vizsgálatára szükség van még a komoly jogkövetkezménnyel járó kitagadás megállapításához.

A BH1989. 312. számú jogesetben kimondta az elsőfokú bíróság, hogy a felperes gyermek alkoholista életmódja és az általa elkövetett bűncselekmények miatt folyó eljárások olyan megbotránkoztató, közösségellenes magatartások, amelyek alapján a kitagadás okaként megjelölt erkölcstelen életvitel megállapítható. A hivatkozott ügyben a Legfelsőbb Bíróság is megerősítette, hogy a felperes gyermek többszörösen büntetett előélete, a vele szemben lefolytatott és elmarasztaló egyéb eljárások, a nem vitásan már huzamos ideje folytatott alkoholista, munkakerülő életmód, a gyermekével, valamint az őt korábban nagy áldozattal segítő édesanyjával szembeni felelőtlen, közönyös életvitel és magatartás a rég Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének e) pontjában foglalt kitagadási okot messzemenően kimeríti. A Legfelsőbb Bíróság kiemelte emellett, hogy a gyermeknek ezt az életmódját nemcsak az örökhagyó ítélte meg kellő súllyal, de az a közfelfogás szerint is olyan mértékben erkölcstelen és elítélendő, mely a kitagadást kétséget kizáró módon indokolttá tette.

A Legfelsőbb Bíróság tehát jelen ügyben is hangsúlyozta azt a korábbi gyakorlattal megegyező fontos szempontot, hogy az erkölcstelen életmódnak nemcsak az örökhagyó szerint kell elítélendőnek lennie, hanem a társadalom többsége szerint is.

Érdekes jogeset a BH2002. 59. számú ügy, amelyben a bírói fórumok nagyon fontos szempontokra hívták fel a figyelmet az alkoholista életmód erkölcstelennek minősítése kapcsán. Az ügyben elsőfokon eljárt bíróság arra tekintettel, hogy a felderített tények szerint a felperes gyermek évek óta rendszeresen fogyasztott szeszesitalt, és több alkalommal lehetett őt ittas állapotban látni, azt a következtetést vonta le, hogy az alperes alkoholista életmódot folytatott, amit erkölcstelen életmód folytatásának minősített, ezért az örökhagyó 1998. június 25. napján készült kitagadást tartalmazó közvégrendeletét érvényesnek mondta ki.

A fellebbezés folytán eljárt másodfokú bíróság helybenhagyva az ítéletet kiemelte, hogy a kitagadási ok érvényes fennállásához elegendő az, hogy a közfelfogás szerint a felperes alkoholista életmódja erkölcstelennek minősül, és szükségtelen annak orvosszakértői igazolása, hogy az alkoholizmus jelei a felperesen megmutatkoznak-e vagy sem, ezért a felperes gyermeknek a szakértői bizonyítás elrendelésére irányuló indítványát elutasította.

A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az alsóbb bírói fórumokkal és elvi éllel mondta ki, hogy az alkoholizmus nem egyszerűen szeszes italok rendszeres fogyasztása, hanem alkohol tartalmú italok mértéktelen fogyasztása következtében kialakuló szenvedélybetegség, ami testi és pszichikai tünetekkel jár együtt. Az erkölcstelen életmód folytatásának megállapításához azt kellett volna az alperesnek bizonyítania, hogy a felperes az italfogyasztással együtt járó olyan magatartást tanúsított, amelyből erkölcsi felfogásának züllöttségére lehet következtetni, és ez az életmódjává vált, amely folyamatosan megnyilvánuló többletmagatartást feltételez. A Legfelsőbb Bíróság szerint önmagában a túlzott mértékű rendszeres italfogyasztás nem tekinthető erkölcstelen életmód folytatásának, ezért a tárgybeli esetben a régi Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerinti kitagadási ok nem állt fenn.

A Legfelsőbb Bíróságéhoz hasonló álláspontra helyezkedett a Somogy Megyei Bíróság a P.20.590/2007. számú ügyben, amikor kifejtette, hogy a felperes gyermek tanúk által is megerősített alkoholista életmódja, valamint a gyermekeinek nem megfelelő nevelése nemcsak a köztiszteletben álló vallásos örökhagyó, hanem a közfelfogás szerint is erkölcstelenek és elítélendők, és mivel a felperes hosszabb időn keresztül folyamatosan tanúsította az erkölcsi normákba ütköző magatartását, az kimeríti a régi Ptk. 663. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt kitagadási okot.

Fentiekkel megegyező döntésre jutott a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság P.20.878/2008/66. számú ítéletében, amikor az alperes házastársa általi kitagadását érvényesnek mondta ki, mert a tanúvallomások és az okirati bizonyítékok alapján bizonyítást nyert, hogy a kitagadott férj alkoholista, züllött életmódja következtében gyermekeit és feleségét fizikailag bántalmazta, italozó életmódja és agresszivitása miatt gyermekei elmenekültek otthonról, valamint mindnyájukat többször tettlegesen bántalmazta és életveszélyesen megfenyegette. Ebben a jogesetben is egyértelműen megjelent az alkoholizmus következtében fellépő többletmagatartás, amely az erkölcstelen életmód megállapíthatóságához és így a kitagadás érvényességéhez vezetett.

Az erkölcstelen életmód peremeinek meghatározása kapcsán nagyon fontos megállapításokra jutottak az eljáró bíróságok az egyik híres képzőművészünk utáni hagyatéki per során. Az elsőfokon eljárt Somogy Megyei Bíróság P.20.065/2008/86. számú ítéletében kimondta, hogy noha az örökhagyó, mint szülő nem mindig, és nem megfelelően gondoskodott gyermekéről – az ügy egyik felpereséről -, mégis érvényes az örökhagyó 1999. március 29. napján kelt magánvégrendeletének a felperes erkölcstelen életmód folytatására alapított kitagadást tartalmazó része. Az ügyben feltárt tények szerint a felperesnél fiatal éveitől kezdődően alkoholos drogfüggőség alakult ki, valamint politoxikománia – amikor az alkoholt kombinálják különféle gyógyszerekkel -, amely miatt a negyvenes éveire rendkívül gyakran szorult pszichiátriai és addiktológiai kezelésre. A bíróság megállapította, hogy a felperes nehezen tudott beilleszkedni, emiatt rokkantnyugdíjazásáig alig valamivel több, mint tizenegy éves munkaviszonya volt, édesapjával való kapcsolata arra korlátozódott, hogy pénzt próbált tőle kérni. A peradatok szerint a felperest ugyan nem az örökhagyó nevelte, de édesanyjától és annak férjétől szeretetben és gondoskodásban részesülve nőtt fel, ennek ellenére alakult ki nála a fent leírt állapot és életmód. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a közfelfogást alapul véve erkölcstelen életmódot folytatott, ezért a kitagadás érvényes. A fellebbezés folytán eljárt Pécsi Ítélőtábla Pf.20.445/2010/4. számú ítéletében (BDT2011. 2493.) megváltoztatva az elsőfokú döntést kimondta, hogy a felperes kitagadása érvénytelen. Fellebbezésében a felperes előadta, hogy az általa is bevallottan mértéktelen szeszesital fogyasztás önmagában nem elegendő az erkölcstelen életvitel megállapításához, emellett sem az örökhagyó, sem pedig a társadalom sérelmére semmiféle olyan negatív magatartást nem tanúsított, amely italozó életmódja mellett többletmagatartásként értékelhető lett volna. A másodfokú bíróság szerint a felperes által folytatott életvitel az alapvető társadalmi normákkal és elvárásokkal nem egyeztethető össze, így életmódját az elsőfokú bíróság helyesen minősítette erkölcstelennek.

Emellett helyesen utalt az elsőfokon eljárt bíróság arra is, hogy az erkölcstelen életmód meghatározásának a közfelfogáson kell alapulnia, az örökhagyó szubjektív erkölcsi ítélete kitagadási okként nem fogadható el. Az ítélőtábla kimondta, hogy előzőeknek megfelelően általánosságban erkölcstelen életmódnak a kötelesrészre jogosultnak az alapvető társadalmi elvárásokkal, erkölcsi normákkal szembehelyezkedő, azt sértő, huzamosabb időn keresztül tanúsított magatartása, életvitele tekinthető, amely mellett az örökhagyó szerepének vizsgálata sem hagyható figyelmen kívül. Ebben a körben a másodfokon eljárt ítélőtábla a bizonyítékok alapján megállapította, hogy ugyan nem lehet tényszerűen megállapítani, hogy a felperes magatartásának megváltozását kizárólag édesapjának külföldre való távozása, kapcsolatuk megszakadása idézte elő. Az azonban bizonyos, hogy életének ebben a jelentős, a felnőtté válás szempontjából meghatározó korszakában – amikor a nem vitásan egyre fontosabbá váló baráti és kortársi kapcsolatok mellett még mindig kiemelkedő a szülők szerepe – apja támogatására, segítségére – akihez a tanúvallomások szerint is ragaszkodott, és akihez való kötődése verseiben is erőteljesen megjelenik – nem számíthatott, lényegében a teljes mellőzöttségét, elutasítását kellett megélnie. Apjának ez a magatartása – amelyet nevelőapja szeretete és gondoskodása sem tudott ellensúlyozni – mindenképpen alkalmas lehetett arra, hogy a tanúvallomások szerint gyermekkorától kezdődően pszichés problémákkal küzdő felperest negatív irányba befolyásolja, a társadalom peremére sodródását felgyorsítsa. Az egyébként közismerten kiemelkedően jó vagyoni helyzettel rendelkező örökhagyónak az ítélőtábla szerint alapvető erkölcsi kötelessége lett volna a rendkívül rossz anyagi körülmények között élő felperessel való kapcsolattartás, fejlődésének figyelemmel kísérése, a szükséges szülői támogatás és irányítás. Az ítélőtábla szerint előbbi kötelességeinek elmulasztásával az örökhagyó felróhatóan közrehatott a felperes általa is kifogásolt életmódjának kialakulásában, ezért az erre alapított kitagadást a másodfokú bíróság nem fogadta el érvényesnek.

Megállapította az erkölcstelen életmód fennállását és egyben az örökhagyó 2003. június 13. napján alkotott végrendeletének érvényességét a Debreceni Törvényszék a P.20.451/2011. számú ügyben, amelynek felperese az örökhagyó végrendelete szerint és a bizonyítékok alapján egyaránt kábítószerező, alkoholista, játékgép szenvedélyes, munkakerülő, tanulmányait nem folytató, és szülői segítségnyújtást el nem fogadó életmódot folytatott. A jogeset azért fontos, mert az elsőfokon eljárt törvényszék a peradatokból megállapította, hogy az a körülmény, hogy az örökhagyó a felperessel folyamatosan kapcsolatot tartott, családi rendezvényeken együtt vettek részt, közös fotókat készítettek, illetve hirtelen megrendült egészségi állapotában a felperes segítségét, támogatását elfogadta, önmagában a megbocsátás tényének igazolására nem alkalmas, emellett az örökhagyó akkor is kapcsolatban állt a felperessel, amikor a kitagadásra sor került. Az ügy örökhagyója a felperes és hasonló szenvedélybetegségben szenvedő fiatalok támogatására alapítványt hozott létre, illetve lakást vásárolt neki, amelyet a felperes rendelkezésére bocsátott a kitagadás ellenére és nem vitatottan anyagilag is folyamatosan segítette, támogatta gyermekét. Jelen ügyben tehát a felperes gyermek minden segítséget és támogatást megkapott édesapjától, aki ennek ellenére is erkölcstelen életmódot folytatott. A kitagadás érvényességének fennállásához nem kellett tehát a felek között rossz viszonynak lennie, a bíróság a felek kapcsolattartása mellett is érvényesnek fogadta el a gyermek kitagadását annak kifogásolható életmódjára figyelemmel. A fellebbezés folytán eljárt Debreceni Ítélőtábla Pf. 20.292/2013/5. számú ítéletében hangsúlyozta, hogy az erkölcstelen életmód fogalmát a közfelfogásnak kell megítélni, nem lehet engedni, hogy az örökhagyó által szubjektíve elítélt egyes cselekmények – amelyeket a közfelfogás egyáltalán nem ítél el – kitagadási okként szerepeljenek. Fellebbezésében a felperes előadta, hogy a szenvedélybetegség kialakulásához szükséges volt a szülők elnéző magatartása is, felelősségük e körben nem hagyható figyelmen kívül. Érvelése szerint az általa folytatott tevékenységek nem léptek túl azon a határon, ami ma már gyakorinak tekinthető a fiatalkorúak körében. A felperes szerint, ha a kiskorúság idején megkezdődött szenvedélybetegség erkölcstelen életmódnak lenne tekinthető, „akkor Magyarország lenne a kitagadottak országa”. Az ítélőtábla nem osztva a felperes érvelését rámutatott, hogy irreleváns lenne, hogy „ma már” gyakorinak lenne tekinthető az ilyen magatartás, mert egyrészt még mindig elenyésző kisebbség folytat ilyen életmódot, másrészt azt a közfelfogás továbbra is erkölcstelennek tartja. Hivatkozott a felperes az örökhagyó és a közte fennálló kapcsolattartásra, mint a megbocsátás megvalósulására, amellyel kapcsolatban kiemelte az ítélőtábla, hogy ugyan nem kétséges, hogy a felperes folyamatosan részesült szülői támogatásban minden téren, ám ez nem egyenlő a megbocsátással. Az ítélőtábla véleménye szerint a felperes vélekedésével ellentétben nem szükségszerű, hogy a kitagadást követően a kitagadó és a kitagadott között a kapcsolat megszűnjön. Az, hogy az örökhagyó anyagilag támogatta a fiát, alapítványt hozott létre a hasonló helyzetűek támogatására, intenzív kapcsolatot tartott vele, közös programokban vett részt, nem azt igazolja a fellebbezés érvelésével szemben, hogy nem gondolta komolyan a kitagadást. Előző cselekmények azt igazolják, hogy az örökhagyó lehetővé akarta tenni olyan helyzet, állapot elérését, amiben a felperes önálló életvitelt alakít ki, és igazolja, hogy megváltozott, erkölcstelen életmódjával felhagyott, és így okot szolgáltat a megbocsátásra, de elképzelése nem vált valóra. Az ítélőtábla az elsőfokú döntést helybenhagyta. A Kúria a Debreceni Ítélőtábla ítéletét hatályában fenntartva – Pfv.20.181/2014/5. – nyomatékosan kiemelte, hogy nem hagyható figyelmen kívül, hogy milyen objektív és szubjektív körülmények játszanak közre abban, ha valaki munkakerülő, alkoholizáló, drogfüggő életmódot folytat, és az sem, hogy ő maga hogyan viszonyul káros szenvedélyéhez, mindent megtesz-e annak érdekében, hogy attól megszabaduljon, elfogadja-e a felajánlott segítséget, együttműködő magatartást tanúsít-e, továbbá, hogy az örökhagyónak milyen szerepe volt a kitagadott életmódjának a kialakulásában. A Kúria szerint a perbeli esetben az örökhagyó szülők mindent megtettek annak érdekében, hogy a felperes megfelelő képesítést szerezzen, mind anyagilag, mind érzelmileg mellette álltak, támogatták, az átlagosat meghaladó életszínvonalat biztosítottak a számára így tényként állapítható meg, hogy semmilyen szerepük nem volt abban, hogy a felperes életvitele negatív irányba forduljon. A Kúria kiemelte, hogy helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy az a tény, miszerint az örökhagyó a kitagadást követően is támogatta a felperest, még önmagában nem minősül megbocsátásnak. Ez legfeljebb arra a következtetésre ad alapot, hogy az örökhagyó megbocsáthatónak tartotta a felperes korábbi életmódját, feltéve, ha azon az elvárásai szerint változtat. A lefolytatott bizonyítás eredményeképpen megállapítható volt, hogy a kitagadás mögött elsősorban anyagi megfontolások húzódtak, az örökhagyó nem akarta, hogy halála esetén a fia az általa felhalmozott vagyont felélje.

A fenti jogesetből az a következtetés vonható le, hogy a kitagadás túlnyomó részt érzelmi alapú döntés, de nem jelenti azt, hogy annak szándékolt öröklési jogi hatásai mellett az örökhagyó érzelmileg és fizikailag is szakítani akar a kitagadott rokonával.

[i] Indokolás a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvének Javaslatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 518. o.