A kitagadási okok tartalmának alakulása és fejlődése a régi Ptk. hatályba lépését követő bírói gyakorlatban


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az elkészült első polgári jogi kódex Ötödik, utolsó részében találjuk az öröklési jogra vonatkozó rendelkezéseket, amelyek a korábbiakban alkalmazott rendelkezésekhez képest jelentős változást mutatnak ugyan, de fellelhetőek benne a régi jog elemei is. Kiemelve az öröklési jog területről a kitagadás jogintézményét jelen cikksorozat azt vizsgálja, hogy a régi Ptk. kitagadási szabályai miként érvényesültek a bíróságok joggyakorlatában.

Az Országgyűlés a Magyarország első polgári törvénykönyvéről szóló törvényjavaslatot 1959. július 30. napján fogadta el, majd a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvényt (a továbbiakban: régi Ptk.) 1959. augusztus 11. napján hirdették ki a Magyar Közlönyben és 1960. május 1. napján lépett hatályba.

A kitagadás intézményének rendezése a régi Ptk.-ban nem túl részletes és a törvényhez készült kommentár sem nyújtott kellő útmutatást a jogalkalmazás számára sem a kitagadás okainak értelmezésében, sem egyéb fontos gyakorlati kérdésben. Áttekintve a közzétett határozatokat az előbbiek ellenére a kitagadás gyakorlati megítélésében a bíróságoknak mégsem akadt nehézségük, egyedül a szubjektív, megfoghatatlan kitagadási magatartások peremeinek meghatározása bizonyult elkerülhetetlen feladatnak, amelynek a jogalkalmazás maradéktalanul eleget is tett az idők folyamán, bár amint ez látható lesz, a teljességhez a régi Ptk. hatályba lépésétől eltelt némi idő. Az ítélkezés a kitagadás okainak értelmezése mellett a jogintézmény érvényesítésére, joghatásaira és a megbocsátásra vonatkozóan is komoly és értékes gyakorlatot alakított ki, amelyek fontos irányt jelölnek a jogintézmény jövőbeli alkalmazására vonatkozóan. A jogelméletben a kitagadás rendszerét vizsgáló, fejtegető tanulmányt csak elvétve lehet találni, ennek minden bizonnyal a jogintézmény erős gyakorlati oldala az oka, hiszen a kitagadás okainak sajátosságai, illetve az alkalmazásukkal kapcsolatos nehézségek jellemzően a gyakorlatban merülnek fel. A kitagadás jogintézményéről megállapítható, hogy annak kialakulása és fejlődése teljes mértékben bírói gyakorlatunk munkája.

A kitagadási magatartások gyakorlati értelmezése körében érdekes okfejtéseket tartalmazó, néha egymásnak is ellentmondó eseteket találhatunk, a könnyebb áttekinthetőség érdekében érdemes a magatartások pontjai mentén haladva áttekinteni ezeket, néhol félretéve a kronológiai sorrendet. A régi Ptk. hatálybalépésekor a következőképpen rendelkezett a kitagadás okairól:

„663. § (1) Kitagadásnak van helye, ha a kötelesrészre jogosult

  1. a) az örökhagyó után öröklésre érdemtelen lenne;
  2. b) az örökhagyó sérelmére súlyos bűntettnek minősülő bűncselekményt követett el;
  3. c) az örökhagyó egyenesági rokonainak vagy házastársának életére tört, vagy sérelmükre egyéb súlyos bűntettnek minősülő bűncselekményt követett el;
  4. d) az örökhagyó irányában fennálló törvényes eltartási kötelezettségét súlyosan megsértette;
  5. e) erkölcstelen életmódot folytat;
  6. f) jogerősen ötévi vagy azt meghaladó börtönbüntetésre ítélték.

(2) Házastársát az örökhagyó házastársi kötelességet durván sértő magatartása miatt is kitagadhatja.”

I.

  1. A) Az érdemtelenség, mint kitagadási ok

A régi Ptk. 602. § (1) bekezdése értelmében érdemtelen az öröklésre:

a) aki az örökhagyó életére tört;

b) aki szándékos eljárásával az örökhagyó végakaratának szabad nyilvánítását megakadályozta, vagy annak érvényesítését meghiúsította, illetőleg ezek valamelyikét megkísérelte; továbbá

c) aki a hagyatékban való részesülés céljából az örökhagyó után törvényes öröklésre jogosult vagy az örökhagyó végintézkedésében részesített személy életére tört.

kitagadás

Az örökhagyó életére törés

A kitagadási magatartások első, a kötelesrészre jogosult érdemtelenségére alapított a) pontja elég objektívnek, jól meghatározhatónak tűnik, azonban ahogy látni fogjuk, ez nincs így. Az érdemtelenség, azon belül is az örökhagyó életére törés megállapítása kapcsán érdekes jogeset a 8.P.21.656/2008. számú ügy. A jogeset felperese az édesapja (az örökhagyó) akarata ellenére annak szolnoki lakóházából és műhelyéből különböző ingóságokat (szerszámokat, munkagépeket) szállíttatott el, miközben a felperes és a szállításban segédkezők az örökhagyóval emelt hangon és fenyegetően, sértően beszéltek, aki nem mert semmit tenni, mert állítása szerint félt tőlük. Az örökhagyó a felperest végrendeletében kitagadta arra hivatkozással, hogy vele szemben „olyan cselekedetet tett – 1998. november 14-én minden ingó vagyonomból kiforgatott és a rendőrhatóság előtt igazoltatás során édesapai minőségemet tagadta -, amely teljességgel érdemtelenné teszi az örökségre.” A felperes kitagadás érvénytelenségére alapított keresetét az első fokon eljárt Hajdú-Bihar Megyei Bíróság elutasította, mert álláspontja szerint – függetlenül a büntetőeljárás kimenetelétől – megállapítható, hogy az a magatartás, amellyel a felperes illetve az általa felkért, megbízott személyek az örökhagyót testi sértéssel fenyegetve az ingatlanába behatoltak, onnan szerszámait, munkaeszközeit elszállították olyan jogsértésnek tekinthető, amely az örökhagyó „életére törést” és ebből eredően az érdemtelenséget megvalósítja, de mindenképpen alkalmas annak megállapítására, hogy az örökhagyó sérelmére súlyos bűncselekményt követett el. Az elsőfokú bíróság ítéletét a Debreceni Ítélőtábla helyben hagyta.[i] A fenti magatartás nem tűnik életre törésnek, mert megöléssel való fenyegetés az iratanyag szerint nem történt, sem pedig testi erőszak előidézésének megkezdésére irányuló fizikai fellépés, öröklésjogilag felfogott súlyos bűncselekménynek az örökhagyó és gyermeke viszonyában már annál inkább tekinthető az eset, tehát esetleg a régi Ptk. 663. § (1) bekezdés b) pontjára tekintettel lett volna kitagadási magatartásként érvényesíthető, nem pedig az a) pont alapján érdemtelenségnek minősíthető. Azért is érdekes a fenti jogeset, mert jellemző példája a köztudatban élő érdemtelenség kifejezés használatának, amelynek részletes kifejtésére egy másik cikkben kerül majd sor.

Nagyon érdekes ügy a P.törv.II.20.325/1990. számú jogeset, amelyben a bírói fórumok az életre törés fogalma kapcsán figyelemreméltó következtetésekre jutottak. A felperes leszármazó 1986. január 29. napján késsel többször megszúrta édesanyját és nagyanyját, az örökhagyót. A felperes édesanyja sérüléseibe belehalt, míg az örökhagyó nyolc nap gyógytartamot meghaladó sérüléseket szenvedett. A büntetőbíróság jogerős ítéletével a felperest több emberen elkövetett emberölés bűntettének kísérlete miatt emelt vád alól felmentette, egyben kényszergyógykezelést rendelt el, mert megállapította, hogy elmebetegsége miatt nem büntethető. Az örökhagyó 1988. január 12. napján kelt írásbeli magánvégrendeletében unokáját, a felperest kitagadta, amelynek indokaként a fenti eseményeket jelölte meg. A felperes leszármazó kitagadás érvénytelenségének megállapítása és a kötelesrész kiadása iránti keresetét az elsőfokú bíróság elutasította a kitagadás megalapozottságára tekintettel és kifejtette, hogy az „életére tört” vagy „sérelmükre egyéb súlyos büntettet követett el” megkülönböztetése álláspontja szerint egyértelműen arra utal, hogy a köznapi kifejezés valamint a büntetőjogi értékelés elkülönítésével a törvény a polgári törvénykönyvben írt életellenes cselekményt függetleníteni kívánja a büntetőjogi értékeléstől, így az alanyi oldal teljességétől. Az elsőfokú bíróság tehát az életére tört megfogalmazást nem büntetőjogi, hanem köznapi értelemben fogta fel, amelyhez polgári jogi jogkövetkezmények kapcsolhatók a cselekmény büntetőjogi megítélésétől függetlenül. A másodfokú bíróság, amely ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, még érdekesebb okfejtést vezetett le. A másodfokú bíróság szerint a régi Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének a) pontjában rendezett kitagadási ok rokon az ugyanazon bekezdés b) illetve f) pontjában foglalt okokkal. A különbség az, hogy az örökhagyó élete ellen elkövetett cselekmény lehet, hogy nem minősül bűncselekménynek (alanyi oldal hiányában) illetőleg nincs meg az f) pontban megkívánt mértékű szabadságvesztés kiszabása, mégis a törvény feljogosítja az örökhagyót, hogy a kötelesrészre jogosultat a kitagadással a vagyonából való részesedéstől megfossza. Ellenkező álláspont elfogadása esetén szükségtelen lett volna, hogy a törvényalkotó – mind az érdemtelenségi okoknál, mind a kitagadásnál – különbséget tegyen és az egyébként bűncselekménynek minősülő élet elleni cselekményt „életére tör” fogalommal jelölje. A törvényességi óvás folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az alsóbb bíróságokkal, álláspontja szerint a régi Ptk. az érdemtelenség és a kitagadás szabályozási rendszerében nem véletlenül nem az élet elleni bűntett meghatározást használja, azonban ez a megkülönböztetés amiatt van, mert a fogalom magában foglal minden olyan szándékos cselekményt, amely az örökhagyó élete ellen irányul, így tehát a kísérletet és a tettestársi, felbujtói és bűnsegédi magatartásokat is. A Legfelsőbb Bíróság szerint emellett a bűncselekmény teljes alanyi oldalát is megkívánja a jogszabály, tehát alapvető feltétel, hogy a kitagadott elkövető vétőképes, azaz cselekvőképes legyen, ez jelen esetben nem valósult meg.

Ezen utóbbi esetből azt a következtetést lehet levonni, hogy az érdemtelenség és így a kitagadás megállapításának feltétele a büntetőjogi felelősség megállapítása, azonban a 8.P.21.656/2008. számú, fentebb ismertetett ügyben a Legfelsőbb Bíróság kiterjesztően értelmezve az életre törés fogalmát állapította meg az örökös érdemtelenségét, noha a leírt tényállás alapján büntetőbíróság valószínűleg nem állapított volna meg élet elleni bűncselekményt, pontosabban annak kísérletét. Sem a régi Ptk.-hoz készült 1959-ben közzétett miniszteri indoklás, sem az 1977-es módosításhoz készült indoklás, de az azt követő kommentárok– így a hatályos Ptk.-hoz fűzött indoklás – sem tesznek arról említést, hogy az örökhagyó életére törést jogerős büntető ítéletben meg kell-e állapítani vagy azt megteheti a polgári bíróság is. A törvényszövegből és a 663. § (1) bekezdés b), c) és f) pontjaihoz fűzött indoklásból következtetve nincs szükség jogerős marasztaló ítéletre a cselekmény megállapításához, ennélfogva a polgári bíróság mérlegelése körébe tartozik a konkrét eset körülményeinek vizsgálata során, hogy vajon megvalósult-e az életre törés cselekménye vagy sem, így történhetett meg, hogy kiterjesztő értelmezéssel megállapításra került a 8.P.21.656/2008. számú ügyben az érdemtelenség, noha életre törésről büntetőjogi értelemben nem beszélhetünk. Ennek a gondolatmenetnek az alapján nem tűnik helytállónak a Legfelsőbb Bíróságnak a P.törv.II.20.325/1990. számú ügyben hozott azon döntése, amelyben a bűncselekmény teljes alanyi oldalának fennállását kívánta meg, mert ezen érdemtelenségi ok – ahogyan a súlyos bűncselekmény kategóriájánál is látni fogjuk– szintén öröklésjogi, és nem büntetőjogi értelemben felfogott magatartás. Ezért használja a jogalkotó az életre törés fogalmát az élet elleni bűntett meghatározás helyett és nem azért, mert abba beletartoznának a kísérlet és részesi magatartások. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá a régi Ptk.-hoz 1959-ben készült kommentár is, amely kizárólag a kitagadási magatartások f) pontjához – tehát a jogerősen szabadságvesztésre ítéléshez – fűzi hozzá,[ii] hogy a büntethetőséget megszüntető vagy korlátozó ok miatti el nem ítélés nem érvényesíthető kitagadási okként.

Az életre törés meghatározása kapcsán a Budapest Környéki Törvényszék a P.23.911/2012. számú ügyben kifejtette, hogy a cselekmény fogalma alatt minden olyan, az örökhagyó élete elleni támadást, továbbá minden testi épség elleni támadást érteni kell, ami objektíve alkalmas az élet kioltására. A törvényszék szerint nem feltétel, hogy az örökhagyó az életét veszítse, de a támadás súlyának olyan mértékűnek kell lennie, amely az élet kioltására alkalmas. Ez az érvelés a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság és a Debreceni Ítélőtábla fentebb ismertetett ügyben írt álláspontjával teljesen ellentétes, ellenben helyesebbnek tűnő megállapítás az életre törés definiálása kapcsán. A törvényszék a jelzett ügyben kifejtette még, hogy az életre törés mindenképpen aktív magatartást feltételez, a passzív cselekménnyel megvalósult bűncselekmény öröklésjogilag nem róható a kötelesrészre jogosult terhére még akkor sem, ha annak következtében hunyt el az örökhagyó és az örökös bűnösségét jogerős büntető ítélet megállapította segítségnyújtás elmulasztása címén.

A Pécsi Járásbíróságon P.21.217/2015. számon indult, majd a Kúria előtt Pfv.21.328/2018. számon befejeződött perben a bíróságok egymásnak ellentmondó döntésekre jutva fontos kérdésekre világítottak rá az örökhagyó életére törés fogalmi elemeinek meghatározása kapcsán. Az ügyben az örökhagyó örököse felperesként arra hivatkozott az örökhagyó időközben elhunyt házastársával szemben, hogy az azért érdemtelen az öröklésre, mert bizonyíthatóan az örökhagyó életére tört. A peradatok szerint a 2008. június 27-én elhunyt örökhagyót felesége járóbotjával olyan súlyosan bántalmazta, hogy annak eltörött a karja, megsérült a combja és a mellkasa, valamint a fején és az arcán is látható sérüléseket szenvedett. A cselekmény kapcsán az örökhagyó felesége ellen büntetőeljárás indult, amelyet azonban a gyanúsított nem sokkal későbbi halálára figyelemmel a hatóság megszüntetett, tehát jogerős marasztaló határozat a büntetőügyben nem született. Az öröklési vita kapcsán indult perben az elsőfokon eljárt bíróság az örökhagyó házastársának érdemtelenségét kimondva a lefolytatott bizonyítás alapján megállapította, hogy a házastárs 2008. május 30-án az örökhagyó életének kioltására irányuló, szándékos, célzatos magatartást tanúsított. Az iratanyag szerint az örökhagyó bántalmazásának a házastársak lakóhelyére érkező személyek vetettek véget, az örökhagyó házastársa az odaérkező két személyt is megfenyegette, hogyha közelebb mennek, ők is „megkapják a magukét”, majd újból ütlegelni kezdte az örökhagyót, közben azt kiabálta, hogy agyonüti a házastársát, aki fájdalmában kiabált. Ekkor az egyik tanú megakadályozta a további bántalmazást. A bíróság döntésében jelentőséget tulajdonított az örökhagyó házastársának tanúk előtt tett azon kijelentéseinek, hogy nem a fa, hanem a fém bottal kellett volna elütlegelnie a házastársát, továbbá abból a korábban tett kijelentéséből is, miszerint lelöki férjét a lépcsőn és úgy állítja majd be, hogy ez balesetnek tűnjön. A bíróság az élet ellen törésre következtetett továbbá abból a szintén tanúk– rendőrök és a helyszínre érkezett orvos – előtt történt eseménysorozatból, hogy a bántalmazást követően a házastárs megakadályozta az örökhagyó kórházba szállítását. A fellebbezés folytán eljárt Pécsi Törvényszék megváltoztatva az ítéletet a bizonyítékok széles körű mérlegelését követően megállapította, hogy nem lehet egyértelműen következtetni az örökhagyó életére törésre, hiába támasztják alá azt tanúvallomások illetve a büntetőeljárás iratai. A törvényszék szerint a házastárs magatartásának értékelésénél nem volt figyelmen kívül hagyható, hogy a bántalmazást követő három napig még együtt laktak a házastársak és ez alatt az idő alatt további bántalmazásra nem került sor, a bántalmazást követően az örökhagyó nem kért rendőri védelmet és nem hagyta el az otthonát. A törvényszék felhívta a figyelmet arra, hogy miután az örökhagyó idősotthonba került, nem tett olyan nyilatkozatot, hogy a feleségét ki akarná tagadni, őt az öröklésből ki szeretné zárni, és végrendelet sem készített annak ellenére, hogy ehhez minden feltétel a rendelkezésére állt.

A Kúria a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartva hangsúlyozta, hogy tekintettel az érdemtelenséghez fűződő súlyos jogkövetkezményre, a törvényben felsorolt érdemtelenségi okok megszorítóan értelmezendők, kiterjesztő értelmezésnek ebben a körben nincs helye. A Kúria rögzítette, hogy a törvényben írt „életére tört” meghatározás alá – amint azt az elsőfokú bíróság is kifejtette – kizárólag azok a szándékos magatartások vonhatók, amelyek célzottan az örökhagyó életének kioltására irányultak. Tényként állapította meg a Kúria, hogy az örökhagyó sem a háziorvos sem a rendőr előtt nem tett olyan nyilatkozatot, hogy a felesége a bántalmazás során kifejezetten az életére tört, csupán a felesége büntetőjogi felelősségre vonását kívánta, így helyes a törvényszék azon következtetése, hogy annak ellenére, hogy az örökhagyó haragudott a házastársára és szorgalmazta a büntetőjogi felelősségre vonását, alapos okkal nem lehet arra következtetni, hogy a magatartását úgy ítélte meg: a házastársa érdemtelenné vált az öröklésre. A Kúria szerint mindezeket egybevetve helyes a másodfokú bíróság következtetése, amely szerint a házastárs magatartásának célzatos szándéka nem nyert bizonyítást, a tanúvallomások alapján nem volt kétséget kizáróan megállapítható, hogy az örökhagyó életére tört. Rámutatott a Kúria arra is, hogy önmagában az örökhagyó súlyos, de nem az élet kioltásának célzatával történő bántalmazása – bár erkölcsileg elítélendő – az öröklési jog rendszerében nem alapozza mag a régi Ptk. 602. § (1) bekezdés a) pontja szerinti érdemtelenségi okot.

A fenti indoklásokból több konklúzió is levonható. A Kúria azon megállapításával, hogy az érdemtelenség okai körében kiterjesztő értelmezésnek nincs helye, a jogintézmény súlyos következményeinek fényében nem lehet vitatkozni, ezért a 8.P.21.656/2008. számú ügyben a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság és a Debreceni Ítélőtábla döntése fentiek okán szintén nem helytálló. Emellett azzal a másodfokú bíróság által írt érvvel sem lehet vitatkozni, hogy ha az örökhagyónak módja volt házastársát kitagadni annak érdemtelenségére hivatkozva, megtehette volna. Ebben az esetben viszont nem lenne értelme az érdemtelenség ipso iure érvényesülő jogintézményének illetve annak, hogy arra nemcsak az örökhagyó, hanem mások is hivatkozhatnak. Számos oka lehet annak, hogy a leendő örökhagyók a fentihez hasonló esetekben nem tagadják ki örökösüket, nem is ritka helyzet ez. A kitagadás mellőzésének legfőbb oka lehet a családi ügyek magánszférában tartása vagy a külvilág előtti szégyen, illetve a társadalom megítélő véleményének elkerülése. Mindezek mellett a per iratanyagából nem derül ki, hogy a bántalmazás következtében halt-e meg nem sokkal később az örökhagyó és a megszüntetett rendőrségi nyomozás sem nyújt segítséget ennek tisztázásához. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az életre törés kísérlete is érdemtelenségre vezető magatartás, amelynek fennállása valóban nem állapítható meg egyértelműen a tanúvallomásokból és a vázolt tényállásból, de kétséget kizáróan azt sem lehet kimondani, hogy a házastárs cselekménye nem tartalmazott élet kioltására irányuló szándékot, mert nem egy alkalommal tett erre irányuló kijelentést, amelyet aztán cselekmény is követett.

A fenti jogeseteket látva eltéréseket fedezhetünk fel az életre törés fogalmi elemeinek kapcsán a bíróságok gyakorlatában. Egyedül a jogerős bírósági marasztaló ítélet léte mellett egyértelmű az életre törés és így az érdemtelenség fennállásáról való döntés az öröklési jogi vitában,[iii] míg a kísérleti stádiumban maradt esetek bizonyíthatósága, a büntetőjogi és a polgári jogi elemek elválasztása, valamint a büntethetőséget kizáró – vagy korlátozó – tényezők fennállásának jelenléte nehéz kérdéseknek bizonyulnak.

[i] Pf.20.886/2010/10.

[ii] Indokolás a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvének Javaslatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 518. o.

[iii] Így például elég volt a jogerős bűnösséget megállapító ítéletre való hivatkozás a Váci Városi Bíróság előtt folyó P.20.385/2007. számú perben, így bizonyítási eljárás elrendelése nélkül állapította meg a feleségét erős felindulásból meggyilkoló örökös érdemtelenségét a bíróság, amelyet a másodfokon eljárt Pest Megyei Bíróság majd a Legfelsőbb Bíróság egyaránt helyben hagyott.




Kapcsolódó cikkek

2024. június 19.

Önkormányzati választás: hosszú út az alakuló ülésig

Az önkormányzatok életében egy furcsa, eddig még nem tapasztalt időszak következik. A választások befejeztével kialakultak az új képviselő-testületek, kiderültek az új polgármesterek, azonban a munkát egészen októberig még nem ők, hanem a korábbi, 2019-ben választott testület végzi.