A remény rabjai? Egy strasbourgi döntés elemzése – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az elemzés középpontjául szolgáló ügynek [Vinter and Others v. The United Kingdom [GC], nos. 66069/09, 130/10 and 3896/10] még strasbourgi viszonylatban is igen hosszú és kalandos pertörténete van. Az Egyesült Királyság bíróságainak számos döntését követően a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (Bíróság) is két, egymással ellentétes döntést hozott.

Pertörténet

Az ügy három, egymástól független brit panaszos kérelmére indult, amelyeket a Bíróság Negyedik Szekciója (Kamara) hasonlóságuk okán összevont, s azokat együttesen tárgyalta.

Az első kérelmező, az ekkor már többszörösen büntetett előéletű Douglas Gary Vinter 2008. február 5-én, alkohol és kokain hatása alatt feleségét, annak lánya szeme láttára egy autóba kényszerítette, elhajtott vele, majd különös kegyetlenséggel megölte. 2008 áprilisában a bíróság előtt bűnösnek vallotta magát. A perbíró az angol – de Skóciában nem érvényesülő – jog előírásai szerint kötelező életfogytiglani szabadságvesztésre (mandatory life sentence) ítélte és döntésében kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét (whole life order). A fellebbviteli bíróság 2009. június 25-én elutasította felülvizsgálati kérelmét, megállapítva, hogy a gyilkosságért már elítélt, különös visszaesők esetében a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (TÉSZ) megfelelő büntetésnek tekinthető.

A második kérelmező, Jeremy Neville Bamber 1985. augusztus 7-én lelőtte szüleit, azok fogadott lányát és az ő két gyermekét, a vád szerint előre megfontoltan, anyagi haszonszerzés végett és hidegvérrel. Ez utóbbi körülményre utal, hogy a gyilkosság helyszínét úgy rendezte át, mintha az örökbefogadott lány végzett volna a családdal, majd önmagával. Az eljáró bíró kiszabta az akkori, 1986-os szabályozás értelmében kötelező életfogytiglant, majd a kötelezően letöltendő rész (tariff) meghatározása végett megküldte az ítéletet az illetékes miniszternek (Secretary of State). A perbíró ajánlásában legalább 25 évet javasolt, amelyhez a főbíró (Lord Chief Justice) azt a megjegyzést csatolta, hogy ő a maga részéről soha nem engedné szabadon az elítéltet. Az illetékes miniszter 1988-ban az utóbbi álláspontot magáévá téve kizárta a feltételes szabadulást (whole life tariff). Az akkori gyakorlatnak megfelelően erről a kérelmezőt egészen 1994-ig nem értesítették. 2008-ban azután jogszabály-változás következtében a miniszter büntetéskiszabási jogkörét megvonták, és az ilyen ítéletek bírósági felülvizsgálatát rendelték el. A kérelmező ügyében azonban a bíróság a miniszteri döntéssel egybevágó TÉSZ kiszabása mellett döntött (whole life order). A kérelmező fellebbezését a fellebbviteli bíróság 2009. május 14-én elutasította, majd a Lordok Házához fordulást lehetővé tévő „igazolás” kiadását is megtagadta.

A harmadik kérelmező, Peter Howard Moore 1995 szeptembere és Karácsonya között 4 homoszexuális férfit ölt meg. A perbíró a fent ismertetett szabályoknak megfelelően kiszabta a kötelező életfogytiglant és javasolta a miniszternek a feltételes szabadulás kizárását. A főbíró minimum 30 évet javasolt, a miniszter pedig a szigorúbb javaslatnak megfelelően döntött. 2008-ban azután az ő ítéletét is felülvizsgálta a bíróság, az enyhítésre azonban az ügy súlyosságára tekintettel nem látott lehetőséget, és a Lordok Házához fordulást sem engedélyezte.

A Kamara eljárása

A három elítélt a fent leírtak után a Bírósághoz fordult és kérte – többek között – annak megállapítását, hogy a rájuk kiszabott büntetés az Emberi Jogok Európai Egyezményének (Egyezmény) 3. cikkébe ütközik, amely a kínzás és embertelen, megalázó bánásmód illetve büntetés tilalmát deklarálja.

A TÉSZ brit intézményének az Egyezmény 3. cikkével való konformitása már a szigetország bíróságai előtt is felmerült kérdésként, a strasbourgi ítélet pedig először e releváns belső joganyagot foglalja össze.

Meghatározó jelentőséggel bír a vizsgált kérdéskörben a brit R v. Bieber [2009] 1 WLR 223 ítélet, amelyben az angol bíró a strasbourgi Bíróság egy korábbi döntése, a Kafkaris-ügy [Kafkaris v. Cyprus [GC], no. 21906/04] értelmezése alapján arra a konklúzióra jut, hogy a 3. cikk sérelme föl sem merülhet, ha elméletileg és a gyakorlatban is van lehetőség az elítélt szabadságra bocsátására, még akkor sem, ha lehetséges, sőt, valószínű, hogy ez soha nem fog megtörténni. Elismeri ugyanakkor, hogy amennyiben a törvény valamely bűncselekményre a konkrét körülmények mérlegelése nélkül, kötelezően kiszabandó TÉSZ-t ír elő, az felveti a 3. cikk sérelmét. Kiemeli, hogy a brit jogban a TÉSZ kiszabása semmilyen esetben nem kötelező, nem automatikus és soha sem jelenik meg törvényi minimumként.

Gönczi Gergely vagyok, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának negyedéves hallgatója. Szakmai érdeklődésem széleskörű, a római jogon és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatán felül az alkotmányjogra és büntetőjogra, illetve az Európai Unió jogára is kiterjed. 2013-ban két hónapot az Európai Parlamentben tölthettem szakmai gyakorlaton.A 2013. évi XXXI. Országos Tudományos Diákköri Konferencián római jogi tagozatban első helyet szereztem „A kármegosztás jogintézménye a lex Rhodia tükrében, kitekintéssel annak modern továbbélésére” című dolgozatommal.

A brit bíróság értelmezésében tehát a kocka azon fordul meg, hogy a bíró az adott ügy egyedi mérlegelését követően, a súlyosbító és enyhítő körülmények számbavételével szabta-e ki a nem mérsékelhető TÉSZ-t, vagy e mérlegelés helyébe a jogszabály automatizmusa lép. Előbbi esetet az érvelés szerint a strasbourgi gyakorlat nem tekinti egyezményellenesnek. Ezt követően az ítélet megállapítja, hogy amennyiben a Bíróság gyakorlata e kérdésben megváltozna, a brit TÉSZ még akkor sem lenne egyezménysértő, mert az illetékes miniszter (Secretary of State) bizonyos körben szabadságra bocsáthatja a TÉSZ-es elítéltet. Tény ugyanakkor, hogy a gyakorlatban igen ritkán, és akkor is kizárólag végstádiumban lévő, ágyhoz kötött vagy hasonlóan súlyos betegek vonatkozásában alkalmazott kegyelemről van szó. A brit érvelés szerint azonban semmi akadálya annak, hogy ha az elítélt eléri azt az állapotot, hogy további fogvatartása már legitim és arányos pönológiai okokkal nem indokolható, a 3. cikkre hivatkozva kérelmet adjon be a miniszterhez.

Mindezekből az indokolás szerint az következik, hogy a 3. cikkel összefüggésben a vizsgálatot nem a TÉSZ kiszabásakor, hanem csak egy évtizedekkel későbbi időpontban indokolt megtenni, amikor az elítélt az eset összes körülményére tekintettel – ideértve a büntetés végrehajtása során tanúsított magatartását is – úgy érzi, hogy a további fogvatartása már embertelen, megalázó bánásmódnak minősülne.

Többször felmerült a különböző angol és walesi bíróságok döntéshozói között, hogy a TÉSZ quasi lex talionis, határozatlansága miatt önkényes és aránytalan, illetve hogy lassú halálbüntetésnek felel meg, kiüresíti az élethez való jogot. Ezek az érvek azonban nem találtak többségre, s a bíróság jogállamban elfogadható „civilizált egyet nem értésnek” minősítette őket.

A Kamara döntése

A Kamara a fentiek számbavételét követően áttekintette a TÉSZ és a durván aránytalan büntetések tekintetében releváns nemzetközi és összehasonlító joganyagot, majd a következő megállapításokat tette:

1. A kérelmezők és az alperes állam is egyetértett abban, hogy bármilyen súlyosan aránytalan büntetés alkalmazása megvalósítaná a 3. cikkben tilalmazott bánásmódot. A jogi megítélés tekintetében pedig meg kell különböztetni az életfogytig tartó szabadságvesztés három típusát:

i) a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a bíró ítéletében meghatározza;

ii) a bíró, a törvényben számára biztosított mérlegelést követően ítéletében a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét kizárja;

iii) a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a törvény kizárja, illetve a bírónak a törvény erejénél fogva ítéletében ki kell zárnia.

Az első esetben a Kamara kijelenti, hogy a büntetés egyértelműen mérsékelhető, így a súlyos aránytalanság kérdése fel sem merül.

A második típus, a mérlegelés alapján kiszabható TÉSZ esetében a Kamara hangsúlyozza, hogy ezt jellemzően a legsúlyosabb bűncselekményekért szabják ki, így az elítéltnek, attól függetlenül, hogy határozott vagy határozatlan időre ítélik, számolnia kell azzal, hogy hosszú évtizedeket börtönben kell töltenie a szabadulás reménye nélkül. Ennek megfelelően a 3. cikk sérelme csak akkor merülhet föl, ha az elítélt további fogvatartása már legitim pönológiai okokkal nem indokolható, és a büntetés sem de facto, sem de jure nem mérsékelhető.
A kötelezően kiszabott TÉSZ esetében a Kamara elismeri, hogy itt szigorúbban kell vizsgálni az arányosság kérdését, azonban önmagában e típus sem ellentétes a 3. cikkel. Az arányosság kérdésével kapcsolatban a második típusnál írottak az irányadók.

A Bíróság megállapította, hogy a panaszosok büntetése a második kategóriába tartozik.

2. A kérelmezők ügyében a Secretary of State a végrehajtási kegyelme nem megfelelő garancia az aránytalanság kiküszöbölésére, mert a gyakorlatban csak súlyos betegek részesülhetnek benne. A Kamara kiemelte, hogy a korábbi angol szabályozásban szerepelt a 25 év utáni felülvizsgálat, ennek kiiktatását pedig az alperes állam nem indokolta megfelelően. A Kamara a fentiekre is tekintettel arra a megállapításra jutott, hogy a kegyelmi jog gyakorlása nem számít valódi szabadságra bocsátásnak, hiszen csupán arra ad lehetőséget, hogy az elítélt ne a végrehajtási intézetben, hanem otthon, vagy egy szeretetotthonban hunyjon el.

A hét bíróból álló Kamara drámaian szoros, 4:3 arányban meghozott döntésében a fentiekre alapítva megállapította, hogy a kérelmezők ügyében a 3. cikk sérelme még nem merült föl, hiszen büntetésük büntetéstani indokai még vitathatatlanul fennállnak. Az első kérelmező csupán 3 évet töltött börtönben, míg a második és harmadik ügyét az angol bíróság 2008-ban felülvizsgálta és a büntetésüket fenntartotta.
Az ügyben a máltai bíró párhuzamos véleményében kifejtette, hogy a brit uralkodó kegyelmezési jogköre szélesebb az ügyben hivatkozott miniszterénél, sőt a Kafkaris-ügyben hivatkozott ciprusi köztársasági elnökénél is, ez utóbbit pedig a Bíróság elfogadta, mint a szabadságvesztés mérséklésére alkalmas eszközt.

A lengyel, izlandi és ciprusi bírák különvéleményükben rámutattak, hogy a fogvatartás legitimitásának felülvizsgálatát lehetővé tévő, hatékony mechanizmus hiánya a büntetés kiszabásakor, ab initio egyezménysértéshez vezet. A Kafkaris-ügyben a Bíróság mérsékelhetőnek ítélte a ciprusi büntetéseket, ezért behatóbban nem foglalkozott a sem de facto, sem de jure nem mérsékelhető büntetésekkel, annyit azonban – számos korábbi ítéletének citálása mellett – hangsúlyozott, hogy az ilyen büntetés a 3. cikk sérelméhez vezethet. [A Kamara döntését és hazai jelentőségét elemzi Lévay Miklós: Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésről. In: Jogesetek Magyarázata, 2012/3. 74-78. o.].

A következő részben a strasbourgi Nagykamara döntését ismertetem és áttekintem az ügynek a magyar jogrendszerre gyakorolt hatását.

Észrevételeiért köszönettel tartozom Szomora Zsoltnak.

---