Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
E dolgozat a Schönherr Hetényi Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által meghirdetett 2015. évi cikkíró-pályázat keretében született és 10. lett.
Egyre több ország engedélyezi az aktív eutanáziát. Álláspontom szerint ideje újra megvizsgálni a “kegyes halál” kérdését, ugyanis úgy vélem, hogy ezen téma nemsokára ismét terítékre kerül a magyar jogban.
1. Bevezetés
„Ölbe vettem, úgy fogtam, amikor sikítozott a fájdalomtól. Az utolsó időszakban már nem akart beszélni senkivel. Próbáltam neki mesét olvasni, de nem volt hozzá türelme. (…) Sokszor kérdezgette, hogy ugye rossz kislány volt, ezért lett beteg. Mondtam neki, hogy Andika, mindenkinek ilyen gyereket kívánok, amilyen te voltál.”
Így nyilatkozott Binder Györgyi, aki 1993 szeptemberében végzett a 11 éves, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő kislányával. A gyermek régóta tisztában volt azzal, hogy nem élhet sokáig, és többször kérlelte édesanyját, hogy ölje meg. Az asszony végül eleget tett a kérésének, és először egy hajszárítót dobott a kádba, ami azonban nem váltott ki áramütést, így a kislány fejét addig tartotta a víz alatt, míg megfulladt. Binder Györgyit első fokon a Fővárosi Bíróság kétévi börtönbüntetésre ítélte, de a végrehajtást háromévi próbaidőre felfüggesztette. Az ügyész fellebbezett, minek következtében megindult a másodfokú eljárás. Végül a Legfelsőbb Bíróság 1995-ben úgy döntött, hogy a vádlottnak le kell töltenie a börtönbüntetését. Az ügy később Göncz Árpád volt köztársasági elnök elé került, aki 1996 májusában megadta Binder Györgyinek a kegyelmet, s négyévi próbaidőre felfüggesztette az ítélet végrehajtását.
Eme tragédia története bejárta a világot, s nagy visszhangot keltett. Nem meglepő, hogy sokan kiálltak az édesanya mellett. Így tett Takács Albert alkotmányjogász, helyettes ombudsman és Kmetty Ildikó ügyvéd is, akik az Alkotmánybírósághoz fordultak, és kérték, hogy a gyógyíthatatlan betegek aktív eutanáziához való jogát iktassák be a törvénybe. Ezen kérésüket az Alkotmánybíróság elutasította.
Ezt az esetet csupán példaként kívántam szemléltetni, hogy láthassuk, az emberölés nem mindig megvetendő cselekedet. A kérdés az, hogy vajon az emberi méltósághoz való jog megelőzheti-e az élethez való jogot?
2. Eutanázia az orvosi jogban és a büntetőjogban
2. 1. Az önrendelkezéshez való jog és a passzív eutanázia
Az 1997. évi CLIV. törvény, vagyis az egészségügyről szóló törvény (a továbbiakban: Eütv.) alapelvei között találjuk a beteg önrendelkezéséhez való jogát. E szerint a beteg szabadon dönti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást igénybe venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasítja vissza. Ennek egyetlen korlátja van, mégpedig az, ha a betegség mások testi épségét vagy egészségét veszélyeztetné. Az önrendelkezési jog mellett áll szorosan az ellátás visszautasításának a joga is, melyet korlátoz az alábbi kitétel: a betegség természetes lefolyását lehetővé téve az életfenntartó vagy életmentő beavatkozás visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha a beteg olyan súlyos betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn belül – megfelelő egészségügyi ellátás mellett is – halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Ez az, amit úgy hívunk, önkéntes, passzív eutanázia, s ez az egyetlen formája a kegyes halálnak, melyet a törvény megenged. De lássuk, milyen feltételeket szab az Eütv. ahhoz, hogy valaki visszautasíthassa az ellátást. Először is egy orvosi bizottság a beteget megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a beteg valóban rövid időn belül meg fog halni, s a betegsége gyógyíthatatlan. Továbbá a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon – két tanú előtt – ismételten kinyilvánítja a visszautasításra irányuló szándékát. Az orvosi bizottságnak három tagból kell állnia: a beteg kezelőorvosából, egy pszichiáterből és egy olyan független szakorvosból, aki nem vett részt soha a beteg gyógykezelésében. Amennyiben a páciens nem hajlandó a vizsgálathoz, úgy a nyilatkozata nem vehető figyelembe, és tovább kell kezelni. Egyébiránt a beteg bármikor visszavonhatja a kezelést elutasító nyilatkozatát.
Ahogy az lenni szokott, itt is van egy kivétel alóli kivétel, mégpedig az, hogy a beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy életmentő beavatkozást akkor, ha várandós, és előreláthatóan képes a gyermeke kihordására. Cselekvőképtelen beteg, korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a cselekvőképességében az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása tekintetében részlegesen korlátozott beteg esetén visszautasító nyilatkozat nem tehető.
Végezetül fontos kiemelni azt a tényt, hogy a jog alapján csak és kizárólag orvos-beteg kapcsolatban jöhet szóba az eutanázia, tehát például az otthon gondozásra szoruló beteg és a gondozója között nem.
2.2. Az élet, mint védett jogi tárgy a büntetőjogban
Köznapi értelemben minden olyan tevékenység eutanáziának minősül, mikor valaki azért oltja ki egy másik ember életét, hogy az ne szenvedjen többé. Büntetőjogi értelemben azonban ez alatt a fogalom alatt – ugyanúgy, mint az Eütv. alapján- kizárólag az orvos-beteg kapcsolata értendő, amikor a gyógyíthatatlan beteget az orvosa a halálba segíti. Eutanáziára, mint olyanra tehát csak akkor kerülhet sor, ha az élete kioltását a beteg kérte, és ha a beavatkozást az orvos végzi (aktív eutanázia), vagy ha az életet meghosszabbító kezelést az orvos mulasztja el (passzív eutanázia). Mint láthattuk az előbb, az egészségügyről szóló törvény az önkéntes, passzív eutanáziát engedélyezi. Az eutanázia összes többi formáját, tehát az önkéntes aktív eutanáziát, illetve a nem önkéntes aktív és passzív eutanáziát a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) büntetni rendeli, mégpedig nem kisebb súlyú bűncselekményi besorolás alatt, mint az emberölés bűntette. Hogy ez miért van, arra nagyon egyszerű a válasz: az emberi életet a büntetőjog annak teljes tartama alatt védi, tehát a szülés megkezdésétől (egészen pontosan a toló fájdalmak megindulásától vagy a császármetszés első vágásától) a biológiai halálig, mely akkor következik be, mikor az agy és az agytörzs működése teljesen és visszafordíthatatlanul megszűnik. A klinikai halálnál más a kérdés, ugyanis az egy olyan folyamat, mely akkor áll be, ha a légzés, a keringés és az agy működése átmenetileg megszűnik. Tekintettel arra, hogy a klinikai folyamat reverzibilis, tehát visszafordítható, nem beszélhetünk végleges halálról, így a sértett teste nem minősül alkalmatlan jogi tárgynak, mint a biológiai halálnál. Hogy ezt miért említettem meg? Azért, mert halott embert nyilvánvalóan nem lehet újra megölni, tehát nem követi el az emberölés bűntettét az a személy, aki egy halottat – példának okáért- tízszer megszurkál késsel. Az már más kérdés, hogy adott esetben kegyeletsértésért felelősségre lesz vonva.
Büntetőjogi értelemben fontos tisztázni azt is, hogy mi van akkor, ha az elkövető azzal védekezik az emberölés cselekménye után, hogy a sértett amúgy is rövid időn belül meghalt volna? Nos, a válasz egyértelmű: lényegtelen, hogy valakinek volt-e gyógyíthatatlan betegsége, netán más alapbetegsége, egy számít csak, hogy a sértett élő személy volt, és a terhelt elvette az életét.
Jogvitákra adhat okot az is, ha valaki közreműködik más öngyilkosságában, tehát fizikai vagy lelki segítséget nyújt ahhoz, hogy más elvegye a saját életét. A Btk. ezen magatartási formákat is súlyosan szankcionálni rendeli, így a szuicid hajlamú, halálos betegnek pisztoly beszerzése az öngyilkosság elkövetéséhez bűncselekménynek minősül.
2.3. Az Alkotmánybíróság jogértelmezése
Az eutanázia kérdéskörével, mint korábban már említettem, foglalkozott az Alkotmánybíróság is. A 22/2003. (IV.28.) AB határozattal elutasították azt az indítványt, mely szerint az Eütv. alkotmányellenesen korlátozza a betegek önrendelkezéshez való jogát azáltal, hogy nem teszi lehetővé számukra azt, hogy aktív eutanáziát hajtsanak végre rajtuk. Ezt a kérdéskört már korábban is vizsgálták, mely alapján az Alkotmánybíróság elkészített egy „eutanázia-határozatot” {36/2000. (X.27.)}, melyben szélesebb körben vizsgálták a „jó halál” megengedhetőségét. A testület úgynevezett kitágított alapjogi tesztet alkalmazott, melyben az alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jogot és az életvédelmi kötelezettséget állította szembe egymással. Álláspontjuk alapján a saját halálról való döntés mindenkit megillet, tehát öngyilkosságot bárki elkövethet, de ahhoz segítséget senki sem nyújthat. Az Alkotmánybíróság tehát fenntartotta azt az álláspontját, hogy az élethez és a méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó, korlátozhatatlan alapjogok, s ez alapján áll fenn az állam életvédelmi kötelezettsége is. Ha azonban a betegnek engedélyeznék az aktív eutanáziát, azzal két probléma vetődne fel. Az egyik, hogy a beteg nem egyedül döntene ilyen helyzetben, hanem zavarnák idegen hatások is, mint például a befolyásolás. A másik problémát abban látják, hogy amennyiben az önrendelkezési jog nem esne korlátozás alá, úgy az egészségügyi közbizalom megrendülne az állampolgárokban, azokban, akik egyébként nem kívánnak ezzel a lehetőséggel élni.
3. Aktív eutanázia pro és kontra
Mi történne akkor, ha engedélyeznék az aktív eutanáziát? Nem is kell olyan messzire mennünk, hogy ezt el tudjuk képzelni, ugyanis mind Hollandiában, mind Belgiumban lehetősége van az embereknek arra, hogy döntsenek a saját életükről és halálukról. Első körben a halálos beteg szempontjából vizsgálom a dolgokat. A legtöbb gyógyíthatatlan betegséget ma már tünetmentessé lehet tenni. De mi van azokkal, akik a nap 24 órájában kínok között fetrengenek, és nem segít rajtuk a fájdalomcsillapító sem; vagy mi van azokkal, akik kómában fekszenek, és esélyük sincs arra, hogy valaha is felébredjenek? Kinek jó ez? Mind a rokonok, mind a hozzátartozók, mind a barátok szörnyű lelki kínzásnak vannak kitéve, végig kell nézniük, ahogy a beteg napról-napra mind rosszabb állapotba kerül, üvölt, sikít a fájdalomtól, és ők nem tudnak neki segíteni. Folyamatosan könyörög, hogy öljék meg, de ők csak tehetetlenül állnak, pedig bármit megtennének azért, hogy a beteg fájdalmait enyhítsék. Erre azonban sajnos sok esetben nincsen mód. A beteg mindeközben tehernek érzi magát, nem akarja, hogy ilyen állapotban lássák őt, tudja, hogy már nincs sok hátra, de a szenvedés folyamatos. Mégis életben van, nem pedig halott.
Most nézzük az orvosok szemszögéből. A doktorok alapelve a „Nil nocere!”, vagyis az, hogy „Ne árts!”. Azonban nem ártásnak minősül-e az, hogy végignézik, amíg a betegük kínok között haldoklik, és ők nem tehetnek semmit? Valóban ártanának azzal, ha átsegítik szeretett betegüket a túlvilágra? A törvény szerint erre egyértelműen igen a válasz. Ha azonban nem a törvényt nézzük, hanem az erkölcsöt, az empátiát, akkor vajon mit felelnének? Jobb-e az, ha titokban csinálják, mint a híres magyar „Fekete angyal-ügyben”, mikor az ápolónő a haldokló betegeket megölte, hogy azok tovább ne szenvedjenek? Ezzel természetesen nem vádolom az orvosokat, csupán a megannyi megtörtént példából indulok ki, melyek nagy port kavartak a világban. Az éremnek mindig két oldala van, így meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mi lenne akkor, ha az orvosok aktívan átsegíthetnék betegüket a másvilágba. Ez lelkileg ugyanannyira kínzó lenne, mint az előző eset. Gondoljunk bele abba, hogy havonta meg kéne ölniük valakit. Márpedig egy normális emberi ész úgy gondol az ölésre, mint a legfőbb bűnre, amit valaki elkövethet. És ez valóban így is van. Hogy birkózna meg ezzel az orvosok lelke? Hogyan tudnának teljes életet élni úgy, hogy öreg korukra 50-100-200 beteget megöltek a puszta kezükkel, az injekciók beadásával? És végezetül: lehet-e ekkora hatalmat biztosítani egyes embertársainknak, hogy ők legyenek élet-halál urai?
4. Záró gondolatok, szabályozási javaslatok
Kalifornia lett hétfőn az ötödik USA-beli tagállam, melyben engedélyezték az eutanáziát. Jerry Brown demokrata kormányzó, aki aláírta a törvényt, így nyilatkozott: “Nem tudom, mit tennék, ha elhúzódó és kínzó fájdalmak között haldokolnék. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy megnyugtató lenne, ha mérlegelni tudnám az ezen törvény által felajánlott lehetőségeket. És másoktól sem tagadnám meg ezt.”
Polgári Jog: havonta megjelenő online folyóirat |
|---|
|
|
Azt kell, hogy mondjam, teljesen egyetértek az álláspontjával. Ha jogilag szabályozottan működtetni lehet ezt az intézményt, akkor miért ne tennénk meg? Természetesen ugyanazokkal a kitételekkel, mint amelyek most működnek az eutanáziát támogató államokban. Az Eütv.-t alapul véve, álláspontom szerint az lenne a megfelelő, ha egy többtagú orvosi bizottság vizsgálná a beteg állapotát, azt, hogy reálisan nézve meddig fog élni, mennyire lehet csillapítani a fájdalmait, és mennyire van megalázó állapotban. Gondolok itt arra, hogy tud-e mozogni, tud-e önállóan étkezni, tud-e még kapcsolatot teremteni a külvilággal, stb… Ezek után 48 órán belül újabb nyilatkozatot kérnék a betegtől arra nézve, hogy még mindig akarja-e a végső beavatkozást. Ez azért fontos, mert 48 óra alatt bőven jut ideje gondolkodni. Amennyiben a páciens nincs eszméleténél vagy nincs kontaktja a körülötte lévő világgal, a legközelebbi hozzátartozójának kellene kérelmeznie a halálba segítést, melynél helyesnek tartanám egy független orvosszakértői testület kirendelését is az orvosi bizottság mellé, nehogy az örökösödés, netán más jogvita kapcsán problémák merüljenek fel a későbbiekben.
A nem orvos-beteg kapcsolatában elvégzett eutanázia szabályozását jelen formájában is helyesnek tartom, s nem értek egyet azokkal, akik be kívánnák vezetni a Btk.-ba a „kívánságra ölés” tényállását, ugyanis súlyos bizonyítási nehézségek lépnének fel.
Érdekességként említeném meg, hogy Magyarországon a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet 2000 decemberében felméréseket végzett e téma kapcsán, s kiderült, hogy a hazai népesség 64%-a támogatná az eutanázia elfogadását. Mint látható, én is egy álláspontom vagyok a többséggel, de még egyszer hangsúlyozom, csak úgy, hogy szigorú, jogilag maximálisan szabályozott procedúrához kötjük ezen intézményt.
Zárásként csak egy kérdést szeretnék feltenni, melyen érdemes elgondolkozni: méltó-e az emberi élethez az, ha valaki már nem tud méltóságban élni?
A cikk szerzője: Fedor Zsuzsanna Réka
| Források, felhasznált irodalom |
|---|
| Schanda Balázs-Balogh Zsolt: Alkotmányjog- Alapjogok, PPKE-JÁK, Budapest, 2011. Belovics Ervin-Molnár Gábor-Sinku Pál: Büntetőjog II., HVG-ORAC Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2013. 2012. évi C. törvény 1997. évi CLIV. törvény |
